Valóban nem szabad hozzámenni az első emberhez, akivel összehoz az élet? Hogyan gondolkodik a szerelemről két teológus? És miképpen lehet egyszerre hithű kereszténynek lenni és megkérdőjelezni a monogámiát? Masri Mona Aicha első regénye az egyik legősibb témát dolgozza fel, méghozzá a szerelmet. Mindezt pedig bravúros nyelvi megoldásokkal, cikázó tekintettel és őszinte, éleslátó jelenetekkel. Nyers és bátor játék, amelyben a vágyból történet, majd magyarázat születik. Csak kérdés, hogy hány ember fér el egy szerelemben.
Masri Mona Aicha: Nem kell mindenbe belepusztulni (részlet)
Csörög a telefon, az M-mel közös barátunk, hogy mindenképpen találkozzunk, itt van a városban, közel a Kálvinhoz, és aggódik, aggódom érted. Két perc a villamosig, tömeg, hónaljszag, ragadós kapaszkodók, a Kálvin felé indulok vissza. Gyalog.
Izzad a lábam, a talpam csúszkál a szandálban, el sem kellett volna neki mondani. Nem a szakítást, a kapcsolatot. Akkor, ott, a Grinzingiben kellett volna csendben maradni. Emlékszem, közvetlenül a bejárathoz ültünk, szemben üvegpult, hatalmas kenyérszeletek, vastag sajtszórás, a kancsó alján kétujjnyi fehérbor. Hallgattunk, a közös barátunk meg én.
Honnan szedtek ekkora kenyereket? Vagy minden vekninek csak a közepét? Viszketek a gyantától, a Múzeum körúton nem vakarózhatok.
Vakarózom a Múzeum körúton, mondani akartál valamit, így terelgetett akkor a közös barátunk, én a szék lábába kapaszkodtam, féltem, mégiscsak ő adott össze a férjemmel, mégiscsak csalta őt a felesége, mégiscsak elég konzervatív, és mégiscsak imád engem és M-et.
Mi vagyunk a nagybetűs kollégái, a barátai.
A pincér kiemel egy szeletet a pultból, megbillen, a sajt leszóródik, mély levegőt veszek, azt hiszem, összejöttem valakivel. Narancssárga partvis, lapát, hosszan beszélek.
Titeket bármikor összeadnálak, ismételtem a kandalló előtt M-nek, nevetünk, hogy a közös barátunk már a liturgiát fogalmazza.
Hol késik? Az antiszociális Kálvin kezében Biblia, fehér foltok, Kálvin, Károli, Ká, passz. A galambok leszarják, elrepülnek, Kálvin tűr, és én úgy döntök, nem mondok semmit, semmit a szakításról.
Nem mintha tudnék bármit mondani a szakításról, a kapcsolatról vagy bármiről. Ezt a közös barátunknak értenie kell. Teológus. Minden narráció problémás, a szövegvariánsok, a hagyományok, a hermeneutikai körök és a többi. Amint kimondod, hamis lesz, egyáltalán nevezhető ez szakításnak?
Kálvin,
Károli,
Ká, talán hízott, valami más, kerekebb az arca, gondolom, ahogy a közös barátunk közeledik felém. Arcérintős puszik, vállsimítás, menjünk a toronyba, biccent, sok a lépcső, de szép lesz, megéri, tényleg szép.
A bemelegítő csevegés után hatásszünet, pár perc múlva dél, mi történt?, kérdezi, mindent látok, a hidakat, a várost, egy vizslát vizelni.
Nem lehet mit tenni?, kérdezi, mármint, úgy értem, hogy te és M, hogy ne legyen vége?
(…) Most erre mit mondjak? Talán ha, hát igen, az lett volna a megoldás, ha ott, amikor elsírta magát, akkor én.
Persze, ezt nem mondhatom, a közös barátunknak elvei vannak. Különben is, bármit mondanék, őt védené, szerinte a mi kapcsolatunk M-mel a nagy döntés, a görög tragédia, szerinte nekem ott kellett volna hagyni a férjem, mert ez a nagy kérdés az életben, hogy valakivel szenvedélyes, intenzív, és akkor mindent elsöpör, vagy racionális, kompromisszumokkal teli, mondhatni, unalmas.
Borotválkozott, nem hízott.
Megszólalnak a harangok, nem üvölthetem át, hogy az egyetlen megoldás, a valódi megoldás az lett volna, ha ott, az autóban,
a HÉV-állomáson, én,
őt,
vannak szavak, amiket lelkészként nem.
Pedig erre pontosan emlékszem, hétfő délelőtt, madárcsicsergés, tacsit sétáltató görbe nő, rajtam még kabát, szeretem azt a spicces fazont. M az ölembe hajtja a fejét, és a titkairól vall. Zokog. Akkor kellett volna.
Passz, hogy miért lett vége M-mel, válaszolom, mindig válaszolok, ha kérdeznek.
És milyen volt Catania?, terel a közös barátunk. Hümmögök, hogy jó. Amikor véget ért M-mel, a stúdiólakásban, ahova a lakberendező barátnőm jóvoltából költöztem, a repülőjáratokat böngésztem. Tengert akarok, mondtam a férjemnek a telefonba, szoktam ilyen kliséket mondani. Cataniába foglaltunk, Szicília, az jó lesz. M mindig azt a Keresztapa-filmet emlegette, hogy úgy érezte magát, amikor sok év után megpillantott, mint amikor Michael először látja meg Apolloniát. Ez már csak Cataniában jut eszembe, miközben azon gondolkozom, rossz útvonalon közlekedem.
Pontosabban tudom, hogy rossz útvonalon közlekedem. Napokig a testemben érzem a kerülőt, vasárnap reggel ellenőrzöm, akkor céllal megyek.
A tenger jéghideg, csak a lábam lógatom, felpattog az M-nek preparált francia manikűr a körmeimről.
A puha csókjait most is érzem a lábfejemen. Lábfejfétis, fehér Opel, kipufogódurranás, Keresztapa-film, Michael és Apollonia.
Estig fagyoskodtam, mondom, képeket készítettem, várj, mutatom! És persze sztalkoltam M-et, ez utóbbit nem mondom a közös barátunknak, minden szót felelősséggel ejtek ki, minden szó visszajuthat M-hez, és hatással lesz a kapcsolatunkra, vagyis a szakításunkra, arra, ahogy egymásra gondolunk vagy nem gondolunk.
Többször elkapott a vihar, mondom.
Befogtam a fülem, mondom.
Anyám miatt van ez is, anyám gyakran mesélte, hogy a takszövös Ica nénibe belecsapott a villám, vagy mellé, az alkarján, az izmok között rozsdás kanyargó forradás, túlélte.
Hatalmas vízcseppek az aszfalton, fekete férfiak ernyőkkel. Napsütésben legyezők, tíz-tizenkettő centiméter karimájú szalmakalapok, esőben ernyők, nejlonkabátok. A kínálat azonnal reagál a keresletre. Gúnyolódnak, hogy befogom a fülem, ernyőt tolnak elém, ajándék, de érted, én nem hiszem, hogy viharban egészséges fémrudat tartani az ég felé.
Eleinte nem figyelek eléggé a mondataimra, arra, ahogy a közös barátunknak fogalmazok, hogy milyen információkat adok az élménybeszámolón túl. A nyelvvel. Az alakzatokkal.
Aztán meglepődöm, hogy mennyire ösztönös, hogy mindent egyes szám első személyben mondok, hogy én mentem Cataniába, hogy én kerültem nagyot, hogy én éreztem azt a hotelszobában, mintha a reluxa bámulna, mert elszakadt.
Így, kétoldalt, felemelt kezekkel mutatom, szivárgott a fény.
A negyvenkilences villamos hosszan csenget, nem tudok imádkozni, minden álmom nyugtalan ima. Ez a trójai faló, a közös barátunk szemébe nézve ismétlem, nem tudok imádkozni, itt szótlanul kissé jobbra fordulok, merengek, eljátszom, hogy merengek, majd visszapillantok, minden álmom nyugtalan ima. Tudom, ha visszajut M-hez, ez bemozdít valamit.
Nem fog írni, se hívni, semmi ilyen, csak képtelen lesz nem gondolni rám.
Aztán meglódul a fantáziám, éjjelente a frottírtörölközőn feküdtem, érzem a frottír nyomát a lapockámon, látom a kis gödröket, tudod, hogy ne a lepedőt izzadjam össze, mondom, és eszembe jut, hogy M gyűlöli a cigarettafüstöt, ez jó lesz, kék Sopianae, öngyújtósercenés, kifüstöltem, önmagam hatása alá kerülök, szinte én is elhiszem, ahogy mesélem.
A közös barátunk hozzáér a csuklómhoz, mintha pulzust mérne, ez már nem is empátia, ez szimpátia, velem szenved.
Betettem a zenénket, folytatom, üvölt az I want your love and all your lover’s revenge, you and me could write a bad romance, kopog a recepciós, lejjebb veszem, nem nyitom ki. Nem, ez nem jó, honnan tudnám, hogy a recepciós az? Tombolt bennem a liturgia, terelem el a közös barátunk figyelmét, ez jó, ez tetszik.
Nem kapcsoltunk, hogy miért árulnak pálmaágakat Cataniában, mesélem két nappal később a lakberendező barátnőmnek, aki szerint jó ötlet az én segítségemet kérni a stúdiólakás kipofozásában, és aki szerint jót tesz a házasságomnak, hogy elutaztunk a férjemmel Cataniába.
A festéktubusok között állva, a vihar, a tenger, aztán az Apollonia-jelenetet kihagyom. Loptunk két tányért a férjemmel, fekete palatányérokon hozták a pisztáciás Cannolót, féltem, hogy lebukunk. A lakberendező barátnőm örül, ez is életjel, alakul ez, mondja. Persze én tudom, hogy ezt valójában M-nek csináltam, vagy M-mel. A férjemmel futottunk a pipa szicíliai pincér elől, és vele bújtunk el a kapualjban, de ez M-re jellemző, arra az énemre, aki M-mel vagyok.
Aztán esernyők, szalmakalapok, de képzeld, karkötőket mindig csak napsütésben árulnak, pedig semmi köze a naphoz, érted. Karkötőt jó időben veszünk.
Adtunk öt eurót, csak hagyjanak békén. Mármint a pálmaágért. Vasárnap pálmaággal a kezünkben állunk a katedrális előtt. Virágvasárnap.
Milyen a párterápia, kérdezi a lakberendező barátnőm, és int, hogy adjam oda a buborékmintázó rácsot. Erre nem akarok válaszolni, nem mondhatom, hogy azt ordítottam a terapeutának, hogy legszívesebben M mellett feküdnék a vöröstéglás teraszon, és hallgatnám a Tillich-fordításait, bogarásznánk a magyartalanságokat, vitatkoznánk, hogy germanizmus vagy anglicizmus, nem pedig itt vekengnék azon, hogy a férjem képtelen leszakadni az anyjáról.
A lakberendező barátnőm a festéktubust ütögeti, jó ez a kék szín, mondom, a mozdulat fennakad, ultramarin, mondja pedagógus hanghordozással, ez ultramarin és nem sima kék, nagyon szereti, amikor valamiben műveltebbnek érezheti magát. Sietősen pakol össze, add ide a hengert, holnap megcsináljuk, hozzuk az egész hóbelevancot, ecset, henger, rácsok, átfestjük a teljes falat.
Hogy kezdődött ez az egész, kérdezi, sosem meséltél róla. Mármint M-mel? Semmi izgis, vagy nem tudom. Rám írt, több év után, tudod, alattam járt a teológián. De nem volt így meg, csak a sztori a menyasszonyával. Hazajöttem ösztöndíjról, állandóan a szemináriumi könyvtárban ültem. Ő is. Nem zavart, nem kérdezgetett, a tekintetével üdvözölt, néha hozott kávét, letette, nem várt cserébe beszélgetést. Ült a zöld könyvtári lámpánál, tudod, ami ilyen húzókás, és katalogizált. Este az asztalomra csúsztatta a kulcsot, maradhattam reggelig.
Meg egyszer, ez nagy sztori, figyelj, nagyon fogsz nevetni, egyszer, egész éjszaka a tiktó görög igét kerestük a Kittelben, és nem találtuk. A tiktó, a születik ige kimaradt a Kittelből. Az egy teológiai szótár.
A lakberendező barátnőm mérőszalagot húz a plafon és a szemöldökfa közé, hangosan számol, két liter festék elég lesz. Két liter ultramarin, másfél is. Talán. Elégnek kell lennie.
Azért ez nyomorult, nem? Hogy pont a tiktó, a születik ige marad ki a keresztyén szótárból. A lakberendező barátnőm nem reagál, talán mert nem szeret nevetni, ahogy anyám mondja, van pár perc szünet a metszőfogai között, vagy a meleg miatt, hiába a kitárt ablak, áll a levegő. Vagy ez is csak nekünk vicces, M-nek és nekem.
Kiesett a szerepéből, azért lett vége, mondom a közös barátunknak, miközben a magenta úszósapkámat hintőporozom. Másikat kellene vennem, olyat, ami nem ez a tapadós, nem gumis. A közös barátunk programokra hív, például úszni hoz, és erősködik, győzköd, azon van, hogy jól legyek.
Néha zavartan szóba hozza M-et, hogy jön le a piáról, legalábbis úgy tűnik, és megválasztották lelkésznek abban a városban, ahova készült, amikor együtt voltunk, vagy nem voltunk együtt, amikor közünk volt egymáshoz. Egyhangúlag választották. A kandalló előtt fekszünk, M bolyhos, zebracsíkos plédbe csavar. Engedem, hogy erősen szorítson, ez nem neked való, ez kisváros, mondom. Recseg a hangszóró, a kisváros gyülekezetének igehirdetését hallgatjuk felvételről.
Rövid haj, mongoloid arcvonások, a lelkésznő kifejti, hogy a személyiségünk bizonyos részétől meg kell szabadulni, kárnak kell ítélni, tűzre kell vetni, utánozzuk a nő grimaszait, kézmozdulatait, gyehenna, gggyehenna, mész a gggyehennára.
Tillich-szövegeket lapozok, ezek fundamentalisták, te meg fogsz ott kattanni. M a nyakamba csókol, ne félts, dobzselászló leszek. Ilyen terítő az úrasztalára, dobzse, olyan asszonykör, dobzse, csak hagyjanak gondolkodni.
Az úszósapkát igazgatom, szabad sávra várunk, lehet, csak attól féltem, hogy vége lesz? Ha beköltözik a parókiára. A parókiák üvegfalúak, erre már a teológián is figyelmeztettek. Vékony, törékeny üvegek.
Papa beüvegezte a verandát, Mamszi rémálma a démonok járta veranda, üveglapok, gittsimítás, egyértelmű, démonok ellen az üveg a megoldás. Kurva meleg nyáron a veranda.
Még mindig nem értem, hogy tulajdonképpen miért szakítottatok M-mel.
Üvegparókiák, kirakatélet, üvegházhatás, a lelkészek lassan felforrnak, mint a békák. Szétpukkannak. Volt, nincs. Minden csupa testnedv.
A magenta úszósapkát a fejemre cuppantom, kiesett a szerepéből, azért lett vége. Tudom, az ilyen mondatoktól furcsának és elvontnak tűnök. Jó néha furcsának és elvontnak tűnni.
A galambokat kerülgetve egyre bizonyosabb bennem az érzés, te jössz mögöttem. Önkéntelenül húzom ki magam, dobálom a hajam, ellenőrzöm a ruhám a kirakatban. Hátul is. Gyűrött! Előtúrom a kézitáskámból az aktuális könyvet, hogy lásd, most koreai filozófiát olvasok. Mindjárt mellém érsz, elcsened a kezemből, mire észreveszem, előttem állsz.
Az autók ablakában figyelem, hogy tényleg ott vagy-e, hogy tényleg te vagy-e ott, óvatosan pillantok, fegyelmezetten lépek, nem forgolódom, vidám vagyok, mert mosolygok, mosolygok, mert vidám vagyok, az egész vádlim görcsöl a nagy fesztelenségben.
De akkor ott, a könyvtárban még nem volt semmi, kérdezi a lakberendező barátnőm, miközben a tömény festékszagban izzadunk. Elégedett, alig maradt, de az amúgy is kell még, mert nem mindenhol fed rendesen. Két liter, megmondta, és úgy lett, ilyenkor hatalmas sikert él át, ez már gimnáziumban is így volt, őszintén irigylem ezért, ahogy szereti magát, ahogy elégedett a legapróbb döntéseivel. M szerint flörtöltem vele a felszentelésekor.
Fekete palástok, bekarmolt lábujjak, kövér esperesek, meghatottságtól könnyező püspök. A férfiak mosolyognak, valahányszor kezet nyújtok. Flörtre nem emlékszem.
Elindul egy izzadságcsepp a fülem tövétől, gördül végig a nyakamon, a lapockámon, egyre nagyobb, hógolyó-effektus, szinoptikusok, szimpatikusok, megdöglöm a melegtől. A lakberendező barátnőm összehúzza a szemöldökét, a nyelvét a jobb pofazacskójába tolja, ilyen, amikor koncentrál, ez nem változott az évek során. Már nem lep meg, ahogy a barátságok elfogynak, ha nem is kopnak el teljesen, hisz a gesztusok maradnak, kérdés nélkül adta oda a lakását, és én is itt burcsázom.
Nem hiszem, hogy flörtöltem vele, mondom, nem az esetem. A férjem meg M teljesen mások, a férjem minden, ami M nem, és fordítva. A férjem gyönyörű, arányos, sűrű haj, fehér, hibátlan bőr, nem látszanak a pórusai. Izmos fenék, izmos, tónusos test, szép, mélybarna anyajegyek. Dalmata. M is arányos, nagyon magas, nyers, látszanak a pórusai, de alig van rajta izom, mindenhol szőrös, nem mindenhol, kopaszodik.
A lakberendező barátnőm kiselőadásba fog, tesztoszteron, hajhullás, hiába a sampon, a vitamin, a kenőcsök. Elmosódnak a kontúrok, pacák, foltok, a pro-kontra lista az első csókunk előtt állt össze bennem, ülünk M-mel a langyos kandalló előtt, hátulról ölel, suttog az üres házban, a forró lélegzete csikizi a fülcimpám, a férjem tökéletes, miért akarom én ezt ennyire?
Teli tubust nyújtok a lakberendező barátnőm felé, amúgy rám írt, így kezdődött. Legalábbis az én és a telefonom verziója így kezdődik, és a telefonom megbízható.
Elküldtem neki az esszéim, hosszasan leveleztünk, széljegyzetek, meglátások, teológiai reflexiók, lehetnél picit egzisztencialistább.
Jó, de mivel? Bocsi, nem tudom elképzelni, hogy mivel írt rád. Hogy mi az a mondat, amire te felkapod a fejed, pláne, amire elküldöd az esszéid. A lakberendező barátnőm nem vár választ, általában az emberek nem várnak, pedig válaszolnék, ha hagyna teret, mindig válaszolok, ha kérdeznek. Hosszan monologizál, hogy neki ki mikortól lett érdekes, rázza a flakonokat, repkednek a nevek, történetek, mert tudod a nyomdász Pisti, nem, nem tudom. Egyre vadabbul artikulál, a metszőfogai közti távolság folyamatosan nő, anyám büszke lenne, ha ilyen lánya volna, ilyen határozott, nem túlgondolós, laza. Úgy beszél, mint valami nagy szakértő, mint aki jól ismeri a történetek fortélyos dramaturgiai ritmusát. Mintha ezeknek a történeteknek lenne fortélyos dramaturgiai ritmusa.
Anyám mindig azt kérte, hogy ne menjek hozzá az elsőhöz. Ő ezt korán elmondta, életfilozófiájává vált, fontos tanítássá, ha elfogadsz egy tanácsot, kislányom, akkor nem mész hozzá az elsőhöz.
És hat-hét évesen az ember elfogadja a tanácsot. Ez az én hamuba sült pogácsám.
Mamszi sosem hallhatta, Mamszi túlságosan erkölcsös, ez anyám és az én titkom. A péntek esti kólázások. Sétálunk, susog a levendulaszínű anorák, minden lépésnél felvillan a cipőm, elemmel működött? Van ilyen felnőttben is? Anyám találós kérdéseket tesz fel, matekpéldák, fejben számolok, összeadás, kivonás, úgy osztok, hogy reciprokkal szorzok.
Aztán kiskocsma, nagybeszélgetés. A hét problémái, mindig a fiúkról, hogy én a Döncit szeretem, aki az Andit, hétről hétre így, csak a nevek változnak.
Tonikot rendelnék, anyám nem engedi, olyan nőnek, mint te, semmi szüksége arra, hogy tonikkal akarjon különlegesebbnek tűnni. Mindig víz, heti egyszer két deci kóla a kocsmában, mantrázva, hogy nem szabad hozzámenni az elsőhöz.
Fotó: Kalligram / Füle Tamás
