A Margó-díj célja a kezdetektől változatlan: felfedezni és bemutatni azokat az új szerzőket, akik első könyvükkel új hangot és új történeteket hoznak a kortárs magyar irodalomba. Az elmúlt hónapokban Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála előzsűriként olvasta és értékelte a beérkezett pályaműveket. Az előzsűri munkája lezárult, döntésük alapján pedig összeállt az idei tízes shortlist. Most Mohácsi Balázs mesélt autofikciós határokról, Covidról, Esterházyról és apaságról.
A Margó-díjat és a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében megrendezésre kerülő Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon október 15-én 16 órakor a Nemzeti Táncszínházban.
Mohácsi Balázs Újabb naracsok gurultak el című kötete egy formabontó regény, amelyben egyszerre van jelen a novella, a lexikon, az esszé, a napló, a vallomás, a kutatási terv és a családtörténet is (olvass bele!). A kötet egyszerre felszabadító utazás és zsákutcákkal teli labirintus, amelyben a gyász, az erkölcsi kérdések és a mindennapi élet szálai fonódnak össze. A szerző korábban a Mastercard-Alkotótárs ösztöndíjasa volt, ennek kapcsán podcastben mesélt nekünk alkotásról, pályakezdésről, határfeszegetésről.
Az Újabb narancsok gurulnak el egy több szempontból többszólamú kötet. Egyszerre van benne vers és próza, műfajában hol vallomás, hol napló, hol családtörténet. Mit jelent számodra ez a többszólamúság, és hogyan alakult ez a kötet készítése közben?
Röviden: a többszólamúság a dolgok természetes rendje. Hogy ez hogyan alakult, az részben megismerhető a könyvből. Készülőfélben volt a második verseskötetem, amikor komolyan beütött a Covid, amiben megbetegedett a családom, édesapám meg is halt, meg valószínűleg kis híján én is. Ez a tapasztalat átértékelt sok mindent.
És pl. a második verseskötet java része valahogy passzénak, érdektelennek, téttelennek tűnt, egész egyszerűen azért, mert megváltozott a valóságom.
Ekkor kezdtem prózát írni – az eredeti terv szerint a versek közé/köré. Aztán nyilván, ahogyan alakult a szöveg, ez öngerjesztő folyamattá vált. Szeretem feszegetni a határokat, ebben a könyvben se csináltam mást.
Milyen könyvek voltak rád hatással a könyv írása közben?
Nehéz kérdés, mert az írás kb. 5 éve alatt elég sok könyv megfordult a kezem között. Azért elég határozottan mondhatom András Lászlótól a Halott tevét, Julian Barnestól a Flaubert papagáját, Rachel Cusktól a Körvonal-trilógiát, Demény Pétertől a Visszaforgatást, Joan Didiontól A mágikus gondolatok évét, Kertész Imrétől a Kaddist, Ben Lerner regényeit (szigorúan angol eredetiben), Milbacher Róberttől a Keserű vizet, Németh Gábortól főleg A tejszínről kötet szövegeit olvasgattam, vagy említhetem Ungváry Rudolf elbeszéléseit.
Bertók Lászlótól minden, nagyjából nyolcszor, oda és vissza is. Havasi Attila Manócska meghal, vagy a lét csodás sokfélesége, Szőcs Géza vagy Tamkó Sirató Károly költészete, Simon Márton Hideg pizzája. Hera Lindsay Bird vagy Dean Young költészete stb. Ezek mondjuk azok, amiket szerintem így-úgy fel is lehet ismerni.
De például Veress Attila novellái vagy Moskát Anita regényei is sokat jártak a fejemben, csak valószínűleg nehezebben észrevehető hatások, úgyhogy lehet, hogy a derék értekezőknek az ilyen interjúbemondásaimra kell hagyatkozniuk ebben a kérdésben.
Vagy mondjuk Esterházytól szerintem az elmúlt években alig olvastam valamit (az Estiből a Pécsi komolyt, az Egy kékharisnya följegyzéseiből meg az Így gondozd a magyarodat című hangjátékot), mégse hiszem, hogy EP nélkül lehet gondolkodni a könyvemről.
És ugyanezt mondhatom mondjuk Nabokov Gyér világa kapcsán, amit szintén ideje volna újraolvasnom, mert néhány évente muszáj.
És hát mondjuk Fehér Renátó, Fenyő Dániel vagy Vonnák Dia barátaim írnak mindenfélét, de azt hiszem, a beszélgetéseink annál is többet formálnak rajtam, mint amiket olvasok tőlük.
És hosszan tudnám még sorolni, ami bizonyára nem is meglepő egy olyan könyv kapcsán, ami rengeteg idézettel dolgozik. De berekesztem magam ebben a válaszban.
A kötetbe az írott szövegek mellett képi anyagok is bekerültek. Hogyan alakultak ezek, mi motivált abban, hogy összeilleszd a szöveget a képekkel?
Sajnos már nem emlékszem, mi volt az első lépés ezen az úton. Vagy egy kottarészletet illesztettem be a klipleírással kísérletező szövegbe, hogy az egyébként is zenéről szóló írás nyelvi jellegét némiképp megbontsam, vagy egy boroshordó képét, hogy kicsit dokumentarista irányba lökjem azt a részletet.
Aztán volt az az ötletem, hogy narancsok rohadását kéne naponta fotóznom. Vagy hogy egy nyitott és egy csukott szemű szelfimmel kellene bináris kódban írnom.
Olykor szoktak lenni ilyen ötleteim, de azért nem kell aggódni, nincsenek képzőművészi ambícióim. Elsősorban ezt ahhoz kötöm, hogy a neoavantgárd konceptuális művészetet, folyamatművészetet meg a hasonló dolgokat nagyon bírom, és hát Pécsen nem kell messzire menni az ilyesmiért, épp múlt héten nyílt meg az m21 Galériában Pinczehelyi Sándor monumentális kiállítása. Ez az egyik része a vizuális kalandozásaimnak.
A másik, hogy azért az arányérzékem azt jelezte, ezek a keletkezésük szempontjából "organikusan" létrejövő cuccok kis mennyiségben sokkal inkább ötletszerű zárványok maradnak, és hogy kicsit kellene erősíteni még a kötetnek ezt a dimenzióját. Így jöttek a kollázsok, a képversek – kísérletként, a kudarcosságukat is vállalva akár.
Meg emiatt döntöttem amellett, hogy a tipografikus borítót is házilag készítsük el a párommal, Schuller Marcsival, aki amúgy textiltervező és képzőművész. Érdekes tapasztalat volt, mert a könyv készítésének a szó szoros értelmében kézműves jellege lett.
Meg hát belegondolva, ez most jut eszembe, az egész könyv egyik gyújtópontja az volt, amikor 2021 tavaszán a szőlő metszése közben eszembe jutott, hogy az ollót átveszem című versem, amely leegyszerűsítve valamifajta avantgárd ars poetica akart lenni, szóval hogy ennek a versnek a jelentése és jelentősége megváltozott azzal, hogy apám után rám maradt a családi szőlő, vagyis hogy átvettem a metszőollót. Közben persze sok minden történt, de aztán ennek a könyvnek a kikerekedése az lett, hogy tényleg ollót, szikét, kétoldalú ragasztót és hasonlókat vettem a kezembe. Ezen majd még el kell gondolkodnom alaposabban.
Mi alapján döntötted el, mi fér bele, és mi nem fér bele az autofikciós történetbe? Volt-e valami, amit ki kellett hagyni?
Hát ez nem egy ördöglakat. Minden belefér, amit sikerül megírni, ami megtalálja a formáját. Ez azt is jelenti, hogy sok minden nem fért bele. Volt, amit egyszerűen nem tudtam jól megírni. Ez persze kicsit paradox állítás lehet egy olyan könyv kapcsán, ami amúgy a hibapoétikát vallja mindenekelőtt a magáénak.
De kiderült, hogy még hibázni is lehet jól meg rosszul.
Bár lehet, hogy inkább érdekes és érdektelen hibákról kellene beszélnem. Amit érdektelennek tartottam, az ment a levesbe. Amúgy meg volt olyan, hogy elveszett szövegem, és nem tudtam rekonstruálni, vagy csak nagyon máshogy, az utolsó fejezet részben erről is szól. Olyan is történt, hogy a szövegváltozatok között kihullott valami, ami később már nem talált vissza. Szóval a véletlenek, az esetlegességek, a saját trehányságom legalább annyira alakították ezt a könyvet, mint az alapvetően korlátos képességeim.
Ez az esztétikai válaszom. Ha a kérdés inkább etikai jellegű, az már kicsit nehezebb.
Édesanyámmal voltak vitáim, hogy a család intim témái miként ábrázolhatók, de azt hiszem, végül el tudta fogadni, hogy ebben a tekintetben nem idealizáló, hanem realista szándékaim vannak.
Ez persze tűnhet kíméletlenségnek, de nem hiszem, hogy szeretettelen lenne.
Hatással volt rád a kötet készítése közben, hogy az elmúlt egy évben javában készültél az apaságra?
Nem tudom, hogyan kell (lehet) felkészülni az apaságra, de ezt a felkészülést valami olyan alapvetően romantizáló dolognak képzelem, aminek nem hiszem, hogy megfelel az, amit én csináltam, vagyis hogy éltem tehetségem szerint az életem – miközben mondjuk jártunk szülésfelkészítőre, vagy átrendeztük a lakásunkat, szóval végül is csináltam dolgokat emiatt.
A könyv kapcsán a fiam érkezése elsősorban logisztikai kihívásokat támasztott. A könyv szemléletén összességében kevésbé hagyott nyomot, hiszen a szövegek javát még azelőtt írtam, hogy megfogant volna.
Az utolsó fejezet 2025 decemberében készült, ott van is némi eszmefuttatás a saját apává válásom kapcsán, ami érdekesen foglalta keretbe az apa elvesztéséből kinövő történetemet.
De hát erre meg azt kell mondanom, hogy ezt a történetet az úgynevezett élet írta, én csak kivágtam és keretbe foglaltam egy szeletét. Mondjuk lehet, hogy ez is valami – arról nem beszélve, hogy ha komolyan veszem a metaforikusan használt "kivágás" szót, akkor megint csak az derül ki, hogy ollóval írtam ezt a könyvet. Korábban, írás közben nem szerettem beszélni erről a szövegről, de a jelek szerint most, hogy már elkészült, és kérdeztek, egyre több minden derül ki róla az én számomra is.
