A Margó-díj célja a kezdetektől változatlan: felfedezni és bemutatni azokat az új szerzőket, akik első könyvükkel új hangot és új történeteket hoznak a kortárs magyar irodalomba. Az elmúlt hónapokban Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála előzsűriként olvasta és értékelte a beérkezett pályaműveket. Az előzsűri munkája lezárult, döntésük alapján pedig összeállt az idei tízes shortlist. Most Adorjáni Panna mesélt Körbe című regényéről, amelynek fő témája a magány, a szorongás, a tabuk és az erőszak működése.
A Margó-díjat és a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében megrendezésre kerülő Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon október 15-én 16 órakor a Nemzeti Táncszínházban.
Adorjáni Panna első regénye, a Körbe (olvass bele!) a húszas-harmincas generáció szorongással, kisebb-nagyobb küzdelmekkel és jó adag bizonytalansággal teli útkeresését tárja az olvasó elé, miközben olyan, sokszor kellemetlenül ismerős érzésekkel szembesít, mint a magány vagy az elveszettség. Miért érezzük egyre inkább egyedül magunkat, ha minden korábbinál jobban összeköt minket az online tér?
Olvasd el a könyvről szóló kritikánkat, és hallgasd meg a beszélgetésünket a szerzővel a Flair podcastben!
Hogyan tekintesz vissza az első regényedhez vezető útra, mi jelentette a legnagyobb kihívást?
Megengedni magamnak, hogy megírjam. Elhinni, hogy jogom van hozzá, hogy nem bántok meg vele embereket. Önmagam felhatalmazásának folyamata nagyon mélyen alakította a regény formáját, nyelvét. Sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, amin a főszereplő egy másik kontextusban töpreng, hogy milyen szürke zónába lépek be, amikor ennyire intimen nézek rá arra a közegre, amiből jövök. Ez nem egy autofikciós regény, de személyes élményanyagból indultam ki, és már sok olvasó jelezte vissza, nemcsak kolozsváriak, s nem is csak kortársaim, hogy mennyire ismerősnek élték meg a történetet. Azt is tudtam, hogy szókimondó akarok lenni, ami a neveltetésem és kulturális örökségem szerinti szégyenteljes témákat, tabukat, bűnöket illeti. Ehhez valamiféle pimaszsághoz volt szükség, és ezt a minőséget egyébként nagyon magaménak érzem, de közben kicsit szégyellem is. Már nem értek vele egyet,
de még mindig bekapcsol valami régi rettegés, hogy ez nem lehet irodalom, ami ilyen „alja”, ilyen vulgáris, ami ilyesmiről szól.
A feladat tehát az volt, hogy a félelmeim ellenére írjak. És a végén elfogadjam, hogy ahogy a könyv, úgy én sem vagyok sem emberileg, sem alkotóként makulátlan, feddhetetlen.
Nem titok, hogy színházzal is foglalkozol – számodra hol találkozik a színház és az irodalom, melyik volt előbb jelen az életedben?
Sorban így következnek: zene, ami a zeneovival kezdődött, majd a kommunista oktatási modellnek hála tizenkét év ingyenes és integrált zeneiskolával folytatódott. Aztán jött az irodalom, nyolc évesen kezdtem el verseket írni, tulajdonképpen utánzásból, ugyanis apai nagymamám költő volt. Ő, Adorjáni Nagy Aranka, Akka-mama volt gyerekkorom legmeghatározóbb női példaképe, aki csodálatosan komolyan vette a költészetemet. Szerkesztette a verseimet, értékes visszajelzéssel szolgált, tanított németül és latinul, kezembe adta Marton Lili könyveit.
Őmiatta tudtam elképzelni, hogy egy nő alkotó is lehet.
A színház kamaszkoromban kezdett el érdekelni, és végül ez lett a hivatalos szakmám, bár mindig valahogy a perifériáján tántorogtam. Anyagi okai is vannak, hogy az utóbbi években egyre távolabb kerülök tőle: a formák, amelyek engem inspirálnak, a legkevésbé számítanak kifizetődőnek, fenntarthatónak. Ez mindig is küzdelem volt, hogy csak ötven néző fér be, csak egy nézőnek játsszunk, túl nagy a csapat, túl hosszú a próbafolyamat, miért nem akarunk jegyet szedni stb. Most nem akarok harcolni vele. Szóval visszakerült az első helyre az írás, második helyre a zene. Azt érzem, egyre jobban közeledem a gyerekkori önmagamhoz, és ez jólesik.
A Körbe egyik fontos témája a magány, amely kétségkívül fontos problémája a jelenünknek. Vajon miért van az, hogy hiába köt össze minket egyre jobban az online tér, mégis sokszor jobban egyedül érezzük magunkat, mint valaha?
A regény jelen ideje 2018, amikor még le lehetett görgetni, ha jól emlékszem, az Instagram végére, úgyhogy ráadásul ebben az időszakban sokkal kevésbé élték az emberek online a szociális életüket. A magányra sokféle válasz van, a könyvben az emberek közti kapcsolatokat, főleg a romantikus/szexuális viszonyokat vizsgáltam, pontosabban a visszaélés határait és mechanizmusait.
Én ezt egy társadalmi problémának látom, a patriarchális berendezkedés velejárójának tulajdonképpen, aminek mindenki a vesztese.
És a veszteség nemcsak a trauma, amit a főszereplő, Mirjam magával hurcol végig a regény oldalain, hanem az egyedül maradás, ami szinte mindenik szereplőre igaz a könyvben.
Mennyire igaz az szerinted, hogy a szorongás vagy éppen az önbizalomhiány az általad ábrázolt húszas-harmincas generáció alapélménye?
A választott nyelv miatt van szerintem, hogy kicsit mindenkinek belelátunk az agyába, és „halljuk” a tépelődését, kétkedését. Minden szereplő szorong bizonyos helyzetekben, és ennek ábrázolása azért volt fontos számomra, mert szerettem volna mindeniküket a maguk gyarlóságában is bemutatni. Másrészt Mirjam karakterén keresztül azt kíséreltem meg körültapogatni, hogy
milyen egy magasan funkcionáló szorongásos pánikbeteg.
Az ő esetében a visszaélésekhez, illetve konkrétan az erőszakélményéhez kapcsolódik ez az állapot. Meg gondolom hajlama is van rá. Nem tudom, nem akarok nagyon eltévedni a pszichológiai olvasatban, és nem bízom abban, hogy képes volnék frappáns választ adni. Mindeddig a „legrövidebben” a regényben tudtam ezt elmondani, abban volt elég tér arra, hogy kifejtsem, az én látásmódom szerint hogyan fonódnak ezek a dolgok össze: az, amivel születünk, amit hozunk, amit látunk és felszedünk, a társadalom, ami évszázadok óta alakítja a normá(lis)t, a vágyaink, az emberek, akik támogatnak és ártanak, gyakran egyszerre.
Bár a történet fókuszában Miri áll, más szereplők gondolataiba is bepillanthatunk. Mennyire volt nehéz egyszerre több karakter fejében is elhelyezkedni narrátorként?
Technikai kihívásom volt abban, hogy a szereplőkkel kapcsolatos tudnivalókat rendszerezzem, számon tartsam. Nekem nagyon gyenge a mentális képzelőerőm, úgyhogy az egyes szereplőkhöz nem is tartozik a fejemben test, alak, arc. Minden tulajdonságuk és hozzájuk kapcsolódó információ egy másik érzéki szinten került tárolásra. Nem tudom, hogy az is közrejátszott-e, hogy nem tudom őket felidézni a lelki szemeim előtt, de nem okozott nehézséget belépni senkinek a fejébe, és ott elidőzni. És pontosan ez a perspektíva segített felfedezni a komplex emberi figurát, ami azután majdhogynem konkrét személyként rögzült a számomra. Arra volt szükségem, hogy a főszereplő érzelmi világát nagy biztonságban érezzem, hogy biztos legyek abban, hogy képviselni tudom az ő igazságát,
de azt az első perctől tudtam, hogy nemcsak az áldozat történetét akarom megírni. Hanem egy regényt az erőszak működéséről.
Ezért aztán gyönyörű szabadságot éltem meg azáltal, hogy megengedtem magamnak, hogy ezt a nagy, nehéz témát mindenféle nézőpontból megvizsgáljam. A kihívás inkább a mérték megtalálásában volt. Nagyszájú, szereplős kislány vagyok, és mindig is nagyon kiterjesztett belső világban éltem. A feladatom saját magam felé ezt tiszteletben tartani, az olvasók felé pedig befogadhatóvá és érdekessé tenni.
