Mit tehet egy költő, ha az apa halála után érvényét veszti a már lezárt kézirat? Mihez kezdhet, ha már sem az apa nem kelthető életre, sem a versek nem írhatók újra, a hiány mégis újra és újra arra készteti, hogy betöltse az űrt? Mohácsi Balázs legújabb kötete egy formabontó regény, amelyben egyszerre van jelen a novella, a lexikon, az esszé, a napló, a vallomás, a kutatási terv és a családtörténet is. A kötet egyszerre felszabadító utazás, fékeveszetett kaland és zsákutcákkal teli labirintus, amelyben a költőből íróvá váló elbeszélővel együtt keressük a következő fordulót, mondatvéget, jelenetet.
Mohácsi Balázsnak korábban 2018-ban jelent meg verseskötete Hungária út, hazafele címen. A szerző 2024-ben a Mastercard - Alkotótárs irodalmi ösztöndíj győztese volt, ennek kapcsán írásról, a líra és próza kapcsolatáról, felnövésről és sok egyéb másról beszélgetett vele Ott Anna a díjhoz kapcsolódó podcastsorozatban.
Mohácsi Balázs: Újabb narancsok gurulnak el
Szombaton a testem uszoda a párától. Jó lenne fürdőnadrágban menni az esküvőre, és egy fejfájáscsillapítót is kérek. Reggel hosszan tűnődtem, hogy elmenjek-e kávézni, enni egy szendvicset, de végül lebeszéltem róla magam. Sokat aludtam az éjjel. Tíztől éjfélig. Éjféltől kettőig. Kettőtől reggel hétig. Ben Lernert olvastam. Aztán a vécén Ciorant. Tűnődtem, távol tudom-e tartani továbbra is magam a napló műfajától – ha eddig nagyjából sikerült. Vagy legalábbis igyekeztem dolgozni (munka lenne?) a naplósság ellen. („De sikerült?” – hogy egy kortárs klasszikust idézzek az alvégről.) Szkeptikus vagyok. Aztán lementem a postára, befizettem a távhőcsekket, és vettem egy borítékot, meg hirtelen ötlettel öt kaparós sorsjegyet.
Meglehetősen élveztem, hogy az attraktív, húszas éveiben járó vagy legfeljebb velem egykorú postaboltos hölgy nehezen kezeli azt a helyzetet, hogy kezitcsókolomot köszönök neki, és magázom.
A legegyszerűbb sorsjegyfajtából kérek öt darabot, elém teríti a paklit, hogy válasszam ki, melyik ötöt, amire azt mondom, legyen kedves vagy kérem, tessék kiválasztani, nekem mindegy. Azt kérdezi, kártyával fizetsz? Ekkor tűnik föl, hogy nem magáz vissza. Nekem kicsit ájnslangos volt a hangom, mert tegnap egy jó fél dobozzal végül elszívtam, aztán meg rengeteg hideg vizet ittam. Úgy éreztem magam, mint egy szomorú rocksztár a hétvégi kimenőjén. Ez elég röhejes. Dörög az ég, amikor leírom, a felhők fehér hasában talán jég gyűlt, de nem tudom a szövegvilág antropomorf eseményeként felhasználni.
Nem tudtam írni, pedig megittam egy nagy üveg kólát, de nem csinált semmit. Még az utazósebességem se értem el. Azon tűnődtem, kellene papírt és tollat tenni a zakózsebembe, ha az esküvőn jönne rám az írhatnék. Aztán meg arra gondoltam, hogy van egy jó fél órám, amíg készülődnöm nem kell, olvashatnék még, már csak egy fejezet van vissza a Lernerből. Amikor pár éve olvastam az Atochát, kevésbé láttam politikusnak a művet, persze lényegében még most is művészregénynek olvasom. Az amerikai bölcsészbalfasz Adam Gordon drogoktól neurotikus Don Quijoteként keveri magát újabb és újabb antikalandba, hogy aztán kireflektálhassa magát onnan.
Marhára ellenszenves, okoskodó, antiszociális, vagy talán inkább szociopata, kórosan hazudozik, manipulál. Mégis szórakoztató követni ennek a hülyének az észjárását, meg hogy mi mindenbe bele nem ártja magát.
Vajon a jó szöveg hatalma miatt tudok belefeledkezni – jobban, mint bármibe, amivel az utóbbi héten próbálkoztam? Vagy egyszerűen az angol nyelv médiumának közeltávolsága teremt olyan befogadói szituációt, ahonnan időlegesen kiszorulnak vagy kiszoríthatók az egyéb gondolataim? Végül persze nem olvasom tovább, mintha azért tartogatnám, hogy még ne érjen véget.
Arra gondol, hogy először elég írni. És majd utólag meglátjuk, mi lesz az anyagból. Megnézzük, mit tud formailag. Átrakjátok a narrációtokat többes szám másodikba, például. Vagy ennél radikálisabb átdolgozást követelő, de trendibb strukturális változást eredményező megoldás lenne, ha valami állat vagy egy tárgy szempontjából zajlana a minuciózus elbeszélés. Mondjuk macera. Mit tudtok ti egy kutyáról vagy egy rózsaszín öngyújtóról, és mit tud egy kutya vagy egy öngyújtó rólatok? Mennyi látszik belőletek az ő szempontjukból? És se kutyátok, se rózsaszín öngyújtótok sincs. Ilyesmi.
Hétfőn a kisboltból jöttök haza a reggelitekkel, és miután azon tűnődtök, hogy a Szilágyi Dezső utcában vajon kell-e fizetni a parkolásért – ezt meg kell majd néznem –, ismét eszetekbe jut a visszatérő önvád: minden mondatotok önsajnálat vagy öntetszelgés. Aztán reggeli után azt nézegetitek, hogyan vehető fel egy alineáris elbeszélés fonala. Később idemásoltok egy Cioran-idézetet: „Az önsajnálat korántsem olyan meddő, mint általában hiszik. Akiben némileg is fölsejlik, az nyomban a gondolkodó pózába vágja magát, és – csodák csodája! – végül sikerül is gondolkodnia.” Önfelmentés?
Amikor fél négykor telefonált az anyja a kórházba, akkor már majdnem egy órája kutattak mamácska hozzátartozóinak elérhetőségei után. A fiú anyja a teraszon telefonált, ő az unokatestvéréékkel bent volt, de egy idő után elhallgattak, hogy hallják, mi hír.
Az asszony egyszer csak azt kérdezte, ugye nem?, ugye viccel?, biztos?, aztán felzokogott.
Mielőtt elbőgte volna magát, a fia kiment hozzá. Az anyja utólag megerősítette, amit már akkor is sejteni lehetett: a sírástól nem sok mindent fogott fel, mert nem sok mindent értett abból, amit az orvos mondott neki. Hétfőn kell bemenni a holmijaiért a kórházba, egy szociális munkás segíteni fog a teendőket illetően. Az unokatestvére férje kiterelte a gyerekeket a hegyoldalba, az unokatestvére a nagynénjét (az ángyikáját?) vigasztalta, felajánlotta a segítségét. Az ajánlat haszna a kedvesség, sajnos ténylegesen aligha beváltható, de mégis jólesett. Aztán szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogy a tabbouleh mellé nem sütik meg a húsokat. A túrógombóc azért szépen fogyott, és a dinnyéből is ettek. Ő egy ponton baromira egyedül érezte magát, az jutott eszébe, hogy már csak az anyja van, aztán egyedül marad, ők ketten jelenleg a család. Aztán egy ponton az anyjának is valami ilyesmi járhatott a fejében, mert mutatta a fiú unokatestvérének, hogy fél éve még négyen voltak, most meg már csak ketten. Aztán a fiú anyja azt kezdte hajtogatni, hogy „Mit lehet ilyenkor csinálni?”, nagyon patetikus volt, bár biztosan komolyan gondolta. De a fiú első gondolata mégis az volt, amikor az anyja már negyedszer-ötödször mondta ki ugyanazt a mondatot, hogy „Hülye kérdéseket ismételgetni”. De persze ezt nem mondta ki hangosan, csak elővette a telefonját, hogy felírja.
Emlékszik, az anyja látta, hogy a telefonjába ír, megnézte magának, miközben ő gyászolt, vagy valami olyasmit csinált, ami gyászolásnak tűnt, siratásnak, de nem tette szóvá a fiának, talán nem is rakta össze, hogy jegyzetel, vagy csak nem volt kapacitása megakadályozni a fia indiszkrécióját.
Miután a vendégek elmentek, pakolás, téblábolás. Megbeszélték a teendőket. Az anyja beszélt az öccsével, a nagybátyjával, már ő is tudja. Mamácska nővérével kellene beszélni, aki Siklóson lakik, vele jobb lenne személyesen, nehogy rosszul legyen az öregasszony. És aztán vissza mamácskához: összeszedni egy-két holmit, értékeket elhozni, párnacihából kimenteni a félretett pénzt. Satöbbi.
A nene végül nem volt otthon, Lakócsán őrzi a nyaraló lányáék házát, mégis telefonon keresztül tudja meg. Ők megtudják, hogy reggel fél 8-kor a húg még felhívta a nővérét, a rövid beszélgetés során annyi hangzott el, hogy nincsen jól. Mamácska tehát reggel, kora délelőtt esett csak el, nem töltötte a saját tragédiájában heverve az egész éjszakát. Aztán Harkány, pakolódás, mondatok a fentiek közül a szomszédok számára. A szomszédok szájából olyan vagy ahhoz nagyon hasonló mondatok, hogy sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert este áttelefonált, hogy nem jön ki sétálni az udvarra, mert fáradt, nehezen viseli ezt az időt, de este 10-kor még égett a villany a konyhában és a fürdőben. Illetve hogy hetek óta azt mondogatta, hamarosan új szomszédunk lesz őhelyette.
Amikor hazaértek, a fiú húst sütött a tabbouleh-hoz. Úgy készült, hogy otthon alszik, de lehetetlen volt az anyját egyedül hagyni.
Beszélgettek vagy hallgattak. Vagy – milyen eszes fordulat! – hallgatásuk volt beszédes.
Végül bement a szobába, a régi szobájába, ami az utóbbi fél évben többé-kevésbé újra a szobája lett, és írni kezdett. Pontosabban behasalt az ágyba, és betett egy részt A muskétásokból, amit aztán leállított, és írni kezdett. És írt, olyannyira írt, hogy egy ponton felkelt, villanyt kapcsolt és odaült az íróasztalhoz, és ott írt. Vagy éjfélig, amikor az anyja benyitott, azt kérdezte, baj van-e – ne próbáljunk magyarázatot keresni a kérdésre. Egyébként lehet, hogy úgy verte a klaviatúrát, mint akinek baja van.
Fotó: Prae / Facebook
