Az iskolában azt tanuljuk – azon kívül, hogy csúzlizni nem szép dolog és a hülyeség jobb híján kinőhető –, hogy az írók halottak. Vagy ha nem azok, akkor nagyon öregek, mogorvák és szentenciákban beszélnek. Ez legtöbbször bölcsességet és tekintélyt jelent, amihez mintha társulna egyfajta megközelíthetetlenség is. Ennek ellenére itt van a kivétel: Garaczi László, aki akár 23, 58, 41, 32 vagy 19 éves is lehetne (sőt talán az is), heti ötször jár pingpongedzésre, már 40 éve töretlenül írja a könyveit, mindig újra- és újragondolva az alkotás és az írás fogalmait, miközben képes végtelenül nyitott és empatikus lenni a világra.
Mit jelent a 70 év? Hogyan juthat el valaki a rosszcsont gyerek szerepéből a kortárs irodalom élére? És hogyan lehet úgy alkotni, hogy az ember sosem elégszik meg önmagával? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Garaczi Lászlóval a Városligetben, és a pingponglabda pattogásának üteme kihozott mindent a gyerekkortól kezdve az ideális olvasókon át a szabad alkotás ideájáig.
Az interjúban felmerülő témák:
- Hogyan lehet valaki egyszerre rossz gyerek és könyvmoly is?
- Milyen volt a 80-as évek hangulata?
- Hogyan lehet eldönteni egy diktatúrában, hogy nem félünk?
- Filozófia és társadalomkritika az irodalomba?
- Az avantgárd 40 éve és ma.
- Krasznahorkai mindig ugyanazt írja, és ez fantasztikus.
- Hogyan lehet a humor világszemlélet?
- Mi a legfontosabb Garaczi számára az elmúlt 70 évből?
A rosszcsont Garaczi-banda, akik le nem tennék a könyvet
Mit lehet kérdezni egy írótól, aki az elmúlt évtizedekben már annyit mesélt, sőt meg is írta életének egy jó részét a könyveiben? Ha nem Garacziról lenne szó, talán féltem volna, de tőle szinte bármit. Az ilyenkor szokásos kényelmetlen helyzetek is kimaradnak, szinte már az interjú első percében olyan, mintha régi barátok lennénk. A bejelentésemre, hogy pingpongozni fogunk az interjú alatt, meglepődik, de rögtön figyelmeztet is, heti ötször jár edzeni, van edzője is, sőt rendszeresen játszik itt a Városligetben, mikor éppen nem a teremben ütöget. Ahogy közeledünk az asztalokhoz, hamar ki is derül, hol szoktak játszani a profik, ezért pár asztallal arrébb megyünk.
Az adogatás könnyedén indul, én régen játszottam, de még így is csak kicsit maradok alul a gyakorlott profival szemben, aki úgy szervál, ahogy a japán szamurájfilmekben a bambuszt kettévágják.
Bár meggyőződésem, hogy hagyta magát. Maradtak tehát a kérdések az elmúlt 70 évről.
A Garaczi-legenda 1956-ban kezdődik.
Első meghatározó könyve Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regénye volt, de azért forgatta a Kisgyermekek nagy mesekönyve című kötetet is. Gyerekkorában rengeteg könyv volt náluk otthon, mindkét szülője szeretett olvasni, édesanyja különösen a verseket. Az igazán meghatározó szerep mégis az apai nagyapjának jutott: Kecskeméten történelem-magyar szakos tanárként dolgozott, később iskolaigazgató volt, a háború előtt pedig kulturális egyesületeket is vezetett – nála ezért tornyokban álltak a könyvek.
Mindemellett igazán rossz gyerek volt (ld. Pompásan buszozunk), aki két csínytevés között azért mégiscsak könyveket forgatott. Ami lássuk be, talán a felnőttek legnagyobb rémálma, és rengeteg irigységre ad okot a gyerekek között. Nem csoda tehát, hogy több hozzá hasonló embert talált maga körül, egy saját bandát alkotva: olvastak és csínyeken törték a fejüket.
A tanárok bajban voltak velem, mert általában a rossz gyerekek rosszul is tanulnak. De én kitűnő voltam, miközben, kis túlzással, én voltam a főgonosz (…). Egy bandánk is volt, úgy hívták: »Briganti-banda« vagy »Garaczi-banda«”.
Szerinte akkoriban sokkal nagyobb presztízse volt az irodalomnak már a gyerekeknél is, legtöbb barátja nagy olvasó volt. Sőt a kultúra is jobban előtérben volt, mivel „nem lehetett mást csinálni” – burkoltan utalva a képernyőkkel és rövid, gyors tartalmakkal telített valóságunkra. De nem ütjük sokáig a „régen minden jobb volt” vasat, egy újabb szettel már megyünk is tovább a 80-as évek irodalmi kavalkádjába. Hiszen már gyerekkorában nyilvánvaló volt, hogy a művészet és irodalom sokkal több, mint szórakozás vagy időtöltés:
„Idővel megértettem, hogy a művészet valami olyasmi, ahol el lehet mondani azt is, amit egyébként nem szabad”.
Az irodalom mint az egyetlen kiút
Garaczi pályája is hasonlóan indult, mint sok más kortárs íróé. Az Aczél György által bevezetett három T rendszerében (tiltott, tűrt, támogatott) az államilag elfogadott fősodron kívüli szellemi csoportosulások, szamizdat kiadványok születtek. Garaczira is hatott ez a politikai miliő, többek közt Petri György versei. Németh Gáboron keresztül a demokratikus ellenzékkel is kialakított egy laza kapcsolatot:
A nyelv alkalmas arra, hogy ugyanaz a szöveg többféle rejtett jelentést hordozzon.”
Az első kötete A terület visszafoglalása a madaraktól című verseskötet volt – ami a kiadói várakozás miatt másodikként jelent meg. A szerkesztő, Parancs János négy sort kihagyásra javasolt politikai okokból – végül kötöttek egy alkut: két sort töröltek, a másik kettő maradt.
A Kádár-korszakot teljesen áthatotta a politika, „ha leírtad, hogy hülye Kádár, már vittek is el”. A 80-as években a rendszer bomlani kezdett, és Garaczi megtalálta azokat a kortársait, akikkel szabadon tudott művészetről, irodalomról beszélgetni. Az underground zenei-művészeti szcéna is inspiráló volt – nem csak számára, de sok pályakezdő fiatal művésznek is.
Elég vad időszak volt. Kitaláltuk, hogy nem félünk többé (…). Ez egyfajta heroikus, önpusztító életérzés volt.”
Mindez nyelvfilozófiai szempontból is érdekes volt: mit képes megmutatni és elrejteni a nyelv. Létrejöttek a találkozási pontok, „ha lementem az FMK-ba vagy a Fekete lyukba, biztos találtam egy-két ismerőst”. Zenei, képzőművészeti események, irodalmi felolvasások, performanszok: a neoavantgárd a virágkorát élte. Garaczinak rövid idő alatt több ismerőse, barátja, kollégája lett, mint az elmúlt 20 évben. Ez újfajta esztétikai szemléletet is adott neki:
A művészet célja nem az, hogy igazságokra tanítsa az olvasót, hanem hogy ráébressze arra, hogy a létezés összetettebb, gazdagabb, rejtélyesebb, mint ahogy az előítéletei alapján képzeli.”
Garaczit mindig érdekelte a filozófia, már a 70-es években egzisztencialista szövegeket olvasott, Jean-Paul Sartre-ot, Søren Kierkegaard-t, Friedrich Nietzschét. Ehhez is volt egy „bandája”, egy csoportja az Országgyűlési Könyvtárban. Olvastak, vitatkoztak, és este együtt mentek bulizni. A társaság nagy része öltözőőr volt egy angyalföldi gyárban: „Ez nem egy szokásos képzés volt, ezeket az embereket tényleg hajtotta, hogy megértsék, milyen a világ és miért születtek.”
Az egyetem filozófia szakán azzal szembesült, hogy ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válasz, és továbbra sem volt számára világos, mivel akar foglalkozni:
„Depressziós voltam, semminek nem láttam értelmét. Nem dolgoztam, a szüleim ki voltak készülve, még mindig a nyakukon éltem. Disszidálni akartam, egy punkzenekarban próbáltam gitározni, egyre többet jártam az éjszakába.
Ha nincs az irodalom, nem tudom, mindez hová fajult volna.”
A sokszínű avantgárd, avagy a soha nem elég érzése
„Az irodalom közege otthonosnak tűnt valamennyire, azt éreztem, hogy elfogadnak, és értékelik, amit csinálok” – meséli Garaczi az irodalmi pályájának kezdetéről, ami így utólag, közel 20 könyv, megannyi dráma, vers és rövidpróza után egyszerre tűnik szerénynek és autentikusnak. A Jelenlét folyóirat és az Örley-kör akkoriban sok kezdő alkotónak adott helyet, akik később a kortárs irodalom kiemelkedő szerzői lettek: Parti Nagy Lajos, Németh Gábor, Kukorelly Endre, Nádas Péter – csak hogy párat említsünk.
1985-ben Garaczi első könyve Plasztik címmel jelent meg. Ezt követte a korábban leadott verseskötet, A terület visszafoglalása a madaraktól. Göncz Árpád az induló politikai karrierje miatt félretette irodalmi ambícióit, és az aktuális fordítási munkáját felajánlotta Garaczinak, ami pár hónapra biztos jövedelmet jelentett.
A Plasztikban egyszerre megtalálható próza és líra, fotókkal és rajzokkal. A könyv az avantgárd szellemében a műfajok határainak feszegetésére helyezi a hangsúlyt. A kérdésre, hogy mit jelent neki ma az avantgárd, hezitálás nélkül ez a korszak jut eszébe, a nyolcvanas évek, de ez nem nosztalgia, hiszen Garaczi a mai napig hasonlóképpen gondolkozik az alkotásról:
„Az avantgárd szuverenitást jelent, önállóságot, hogy azt csinálod, ami a legfontosabb, nem törődve ideológiákkal vagy mondjuk a piac kísértéseivel.
Azt hiszem, mi úgy szocializálódtunk, hogy a jó mű ellenáll a könnyű értelmezési kísérleteknek. Ami könnyen adja magát, gyanús.”
Érezhető Garaczi könyveiben ez a mentalitás, ami az ellenállás és az állandó megújulás szellemében fogant. Tudatosan kerüli a bejáratott eljárásokat, közhelyeket, kliséket, a művészkedést. Minden könyvére önálló folyamatként tekint, aminek saját és egyszeri szabályrendszere van. Nincs általános recept, minden könyv külön világ. Ugyanakkor egyes szövegei könnyebben adják meg magukat, olvasóbarátok, mások durvábbak. A Pompásan buszozunk! lazábban fogyasztható, a Weszteg súlyosabb feladat.
Garaczi partnernek tekinti az olvasót, számít az aktivitására. Idegennek érzi, hogy az író mindenek felett áll, az olvasók meg csak isszák a szavait: az a jó, ha kiegészítik, értelmezik, ami a könyvben van.
„Úgy írok, hogy számítok rá, hogy minden olvasó megalkotja a saját verzióját.
Lehet, hogy ez a demokratikus, egyenlőségi elv abból is fakad, hogy nyomasztó diktatúrában nőttem fel. Diktatúrában a hatalom megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásai állnak szemben a passzív alattvalókkal.”
Lemurok és a humor
Ha Garaczi, akkor Lemur-sorozat, csoda, hogy eddig hallgatni lehetett róla az interjúban. Az első kötet Mintha élnél címmel 1995-ben jelent meg, ami Garaczi szerint is váltás volt a pályáján. A neoavantgárd szöveggyűjtemények után elkezdte írni ezeket a rendhagyó memoárokat. Akkoriban a kritikusok és az olvasók is pozitívan jeleztek vissza számára, sőt a Pompásan buszozunk! később érettségi tétel is lett. Az egész onnan indult, hogy ki akarta próbálni, képes-e regényt írni.
Ehhez viszont valamelyest el kellett távolodnia az avantgárd szövegvilágtól, ahol bizonyos pontokon és terjedelemnél elért az „olvashatóság határáig”. Márai Sándor Egy polgár vallomásai és Kassák Lajos Egy ember élete jelentették a mintát, de persze ezt a rá jellemző sajátos módon kell értenünk. A többi pedig: (lemur)történelem.
A Garaczi-olvasók jól tudják, hogy a kísérletezés és a posztmodern szelleme nem tűnt el ezekből a könyvekből, a sorozat minden kötete új formát, megoldásokat és stílust mutat. Amikor erről beszél, egyszerre hallani a gyakorlott, de soha-meg-nem-állapodó írót:
„Kiderült, hogy nem tudok fegyelmezetten végigírni egy sorozatot, nem tudok ugyanolyan könyveket írni, nem így működik a képzeletem” – jegyzi meg, de nincs lemondás a hangjában, inkább elismerés, hogy másoknak ez jobban megy. Példákat is tud erre mondani:
Krasznahorkai megírta az első könyvét, azóta lényegében ugyanazt írja újra. Különböző témák, kicsit más, de lényegében ugyanaz a nyelv, hasonló gondolkodásmód.
Én ehhez képest szétszórt vagyok, így nem tudok életművet építeni. Magam számára lehetetlen, másnál fantasztikus. Vannak ilyen megszállott, mániás szerzők, mint Thomas Bernhard, Esterházy Péter vagy Kukorelly Endre, akik nyelvileg is nagyjából mindig ugyanazt hozzák, ezért könnyen felismerhetőek.”
Ez nem a lemondásról szól, Garaczi egyszerűen más író, akit nem a monomániás alkotás, hanem az újra és újra megújuló projektek érdekelnek. Ilyen a legújabb könyve is, a Hullámzó horizont, amelyet feleségével, Nagy Ildikó Noémivel közösen írtak, és egy amerikai-magyar, magyar-amerikai lány felnövéstörténetét dolgozza fel (a könyvről korábban kritikában írtunk, illetve a kötetbemutatóról is beszámoltunk). Ez a kötet lényegileg más, mint az eddigiek, mivel kétkezes regényről van szó, és mint mondja, ez is valami, amit már régóta ki akart próbálni. A megújulás állandó igénye, a mindig új típusú feladatok választása egész régre nyúlik vissza:
Valószínűleg rossz az unalomtűrő képességem. Anyukám mesélte, hogy egy pszichiáter megvizsgált hatévesen, és azt mondta, hogy minden oké, normális vagyok, de nem bírom a monotóniát.
Lehet, hogy ebből fakadtak már az iskolában is a fegyelmezetlenségek és rosszalkodások. Tulajdonképpen az is rosszalkodás, hogy mindig mást írok, ingerelve ezzel a kritikusokat, akiknek újra neki kell gyürkőzniük, hogy mi is ez az egész tulajdonképpen.”
Miközben a déli melegben félrerakjuk az ütőket, és már a háttérzajjá vált pattogást sem hallani, realizálom, hogy Garaczi élőben is olyan felszabadult és humoros, mint a könyveiben. Nem csoda, hiszen már általánosban imádta Karinthy Frigyes írásait, szerette, ha incselkedhet a tanárral, vagy megviccelheti a barátait. A humor és a groteszk szemlélet alapvonás nála, nem úgy, mint mondjuk Bödőcs Tibor vagy Rejtő Jenő esetében, a humor itt valami mélyebb világszemlélet vagy -ismeret.
„Azt hiszem, hamar megérzem a hamisságot, az ürességet, az álságot. Az iróniát már gyerekkoromban használtam. Utánozni mások hamis gesztusait. Vicces volt, hogy valami az ellenkezője is lehet annak, amit állít. A gyerekek jók ebben, a fiamon is megfigyeltem. Ment a tévében a reklám, el akartak adni valami felesleges dolgot, és ő utánozta ezt a hazug hangot és stílust.
Később rájöttem, hogy nem én vagyok vicces, hanem a világ. Ontológiai humor. A teremtés tragikus és vicces egyszerre”.
Mi az, ami igazán fontossá válik 70 év alatt?
Ritkán akad alkalma az embernek arra, hogy egy régóta alkotó kortárs szerzővel beszélgessen, és számomra a nyilvánvaló kérdéseken túl (milyen volt az első kötet, hogyan viszonyul a legsikeresebb könyvéhez stb.) természetesen jön az a gondolat, hogy mi vált fontossá számára ennyi év alatt. Amikor pedig a legfontosabb könyveiről kérdezem, a Lemur-sorozat után a Hullámzó horizontot említi. Az a fontos, amin dolgozik, vagy ami éppen megjelent. Az új könyvben hangsúlyos az otthontalanság témája, valamint a korrajz, a történeti háttér, de a könyv nagy kérdése végül is az volt számára, írhat-e két szerző egy művet:
„Ha egyedül írsz, csak magadért felelsz. Magadnak szabsz feltételeket, határidőket, feladatokat. Nem morális, hanem módszertani és esztétikai kérdésekkel foglalkozol. De ha egy másik emberrel dolgozol együtt, az már kicsit komplikáltabb. Alkalmazkodás, a másik szempontjainak folyamatos elfogadása. Önmérséklet. Időnként eljutottunk a tűrőképességünk határáig. Sok éve kezdtük a munkát, és most a végére értünk.
Érdekes tapasztalat volt, de azt hiszem, egy ideig nem próbálkozunk ilyesmivel. Nem véletlen, hogy sok író van, de ritkán írnak együtt könyvet.”
És mikor rákérdezek, hogy mi az az egy dolog, amit az elmúlt 70 évből a legfontosabbnak tart, a fiát említi. Ami váratlan, de nem meglepő, és szinte magyarázatra sem szorul. A rövid és frappáns válasz után hallgatunk egy kicsit. Aztán Garaczi – talán az én kedvemért, talán az interjú kedvéért – folytatja, és az élete szakaszait eleveníti fel, a nehéz születést, gyerekkori betegségeket és szerető családot, a sokáig húzódó kamaszkort, a gyereke születését, a karrierjének kezdetét és a szerencsés fordulatot, hogy az írásban megtalálta a hivatását:
Ajándéknak tekintem, hogy azzal foglalkozhatok, ami mélyen érdekel. Az irodalom segítségével tudtam kilábalni egy elég válságos kamaszkorból. Úgy tűnik, mostanra megtaláltam a helyem, hálás vagyok a sorsnak.”
