„A felnőttvilág semmi használhatót nem adott ennek a nemzedéknek, család, vallás, egyetem nullát – mindent neked kell kitalálnod, legfeljebb baráti tekintet kísér” – olvasható Adorjáni Panna debütáló regényének (olvass bele!) hátsó borítóján. Nemcsak azért ragadta meg azonnal a figyelmemet a fülszöveg, mert Tompa Andrea írta, hanem azért is, mert pontosan azokat a témákat villantja fel, amelyek mostanság a leginkább foglalkoztatnak: ha minden korábbinál erősebben összeköt minket az online tér, miért küzdünk mégis a magány érzésével? És hogyan kell biztos fogódzók nélkül elindulni az életben?
Az énkeresés évei nem mindig szépek
Sok kortársammal beszélgetek mostanában arról, hogy miért érdemes a scrollozás vagy éppen a sorozatnézés – amiket természetesen én is csinálok – helyett az olvasást választani, és bár szoktam azzal érvelni, hogy a könyvek segítenek kiszakadni azokból a bizonyos szürke hétköznapokból, mégis kétségkívül azok az olvasmányaim maradnak velem a legtovább, amelyek valahogy saját magammal szembesítenek.
A Körbe számomra az ilyen, sokszor fájdalmas tükröt tartó művek sorába illeszkedik.
Említhetném példaként Kemény Lili Margó-díjas autofikciós regényét, a Nemet, melynek lapjain a szerző olyan nyerseséggel és valódisággal beszél az énkeresésről, családi mintákról és szexualitásról, ahogy azzal korábban sehol másutt nem találkoztam.
Adorjáni Panna hasonló magabiztossággal rajzolja fel a húszas éveink reménytelen szerelmeit, anyagi bizonytalanságát vagy éppen sodródását, és talán mondanom sem kell, hogy a felvillanó élethelyzetek nem csak nekem lehetnek ismerősek.
A jelen szorongásai a múltban gyökereznek
A cselekmény 2018-ban indul Kolozsváron: Mirjam céges bulira érkezik munkatársával és egyben barátnőjével, Hildával, akinek mindig is irigyelte a magabiztosságát és a természetes vonzerejét, amelyet ő maga még akkor sem tudna leképezni, ha végre elkezdene beütni az alkohol.
A partin minden megtalálható, ami egy multis környezet sajátja.
A konyha skandináv stílusban van berendezve, és még veteményes is rendelkezésre áll a helyszínen, ha egy későbbi „teambuilding” alkalmából valakinek kedve szottyanna paradicsomot ültetni.
Miri szorongása egyre fokozódik, de nemcsak a kollégái társaságában, hanem a saját életében is idegen: „beláthatatlan távolságra van attól, hogy bármit is érezzen”.
Ahogy haladunk előre a történetben, újabb és újabb információk derülnek ki a lány múltjából.
Megtudjuk például, hogy vallásos családba született, eredetileg dramaturgnak készült, és többször is került már olyan helyzetbe, amely a szexuális erőszak határát súrolta – sőt, egyszer ezt a bizonyos határt valaki át is lépte.
Félreértések tárháza
A regény tizenkét fejezetének egy része a karakterek jelenének sokszor meglehetősen monoton mindennapjaiban játszódik, egyes szakaszok azonban visszavisznek akár egészen a gyerekkorig, és betekintést nyújtanak az iskolás, illetve az egyetemi évekbe – amikor az ember még naivan hisz a szerelemben, vagy éppen abban, hogy a művészetből, a kreatív munkából meg lehet élni.
Adorjáni nemcsak az idősíkok között zoomol ide-oda, hanem a figurák között is.
A fókuszban végig elsősorban Mirjam áll, de az elbeszélés egyes szám harmadik személyű, és szinte minden szereplő fejébe belelátunk egy kicsit.
Ez nemcsak arra szolgál, hogy sokféle világnézet, vélemény és háttér sorakozzon előttünk, hanem arra is, hogy egy-egy pillanatra külső szemmel is láthassuk a karaktereket.
Az önmarcangoló, bizonytalan Miri a munkatársa szemében szexi, elérhetetlen, intelligens művészlány.
A mindig szociális és nyitott Hilda egyre inkább azt érzi, hogy nem tud közel férkőzni a legjobb barátnőjéhez, és még sorolhatnám a kisebb-nagyobb félreértéseket.
Sokszor nem ugyanabban a filmben vagyunk
„Megjátszottam magam, érted? Eljátszottam ezt a szexi csajt, aki ugyanabban a filmben van, mint ő” – fakad ki egy ponton Mirjam, amikor sokadjára sem sikerül neki határt húzni és önmagát adni.
Rengeteg minden van ebben a könyvben, de számomra azt mutatta meg leginkább, hogy mennyire végzetesen el tudunk beszélni egymás mellett – mintha tényleg nem ugyanabban a filmben lennénk.
Egyedül maradunk, pedig valójában mindannyian szeretetre, kapcsolódásra vágyunk.
„Soha nem tudtunk ennyit másokról, mégis magányosak vagyunk” – fogalmazta meg Krusovszky Dénes, amikor tavasszal interjút készítettem vele, és sokáig velem maradtak a gondolatai.
De van-e kiút ebből a magányból? Adorjáni Pannával a könyvheti Flair podcastben beszélgettünk róla, hogy talán az első lépés annak felismerése lehet, hogy senki nem működik ugyanúgy, mint mi. Ahogy a regényben olvassuk, „hiába van annyi közös dolog az életetekben, a másik ember végső soron mégiscsak tőled teljesen különálló személy”. Ennek megértése pedig először végtelenül magányossá tesz, de talán egyúttal kaput is nyithat az empatikusabb, „felnőttebb” kapcsolatok felé.
Le kell menni a legmélyére
Azt sem tagadja el ugyanakkor a regény, hogy a legmélyebb gödörből először önmagunkat kell kihúznunk. Mirjam példáján kiválóan látszik, hogy mindannyiunk életében szükségszerűen eljön az a pont, amikor légüres térbe kerülünk.
Amikor a vallásunk, a szüleink értékei vagy a barátaink már nem nyújtanak kapaszkodókat.
Amikor rájövünk, hogy most kellene megtalálnunk önmagunkat, de addigra annyi görbe estén, rossz döntésen, traumán vagy éppen karriertévesztésen vagyunk túl, hogy már-már egyszerűbb lenne feladni.
Adorjáni Panna nemcsak pontos látleletet ad a fiatal generáció kisebb-nagyobb küzdelmeiről, hanem a hőseivel együtt az olvasót is odaállítja ebbe a légüres térbe, és megmutatja, hogyan lehet az életet választani.
Mert az élet mindannyiunkban élni akar, minden szorongástól, kudarctól és sérelemtől függetlenül is.
„Ha van isten, akkor ez az. A szétfeszíthetetlen koponyámban a hozzám nem tartozó tudás arról, hogy valaki vagyok, és ez a valaki nem pusztul el” – ismeri fel Mirjam az utolsó oldalakhoz érve, és vele együtt mi is látni kezdjük a fényt az alagút végén.
Fotó: Oláh Gergely Máté/Jelenkor Kiadó
