Mindannyiunk életében megvannak azok a zenekarok, amelyektől ha meghallunk egy-egy dalt, azonnal bekapcsol bennünk egy megmagyarázhatatlan, felszabadító, nosztalgikus érzés, és visszarepülünk a kamaszkorunkba. A megalakulásuk után 35 évvel az Oasis megmutatta, hogy vannak időszakok, amelyek sosem múlnak el. 15 év szünet után a brit zenekar erőteljesen, több generációt összekötve tért vissza, amelyről egy könyv és egy film is megemlékezik.
Nehéz elmagyarázni, mit jelent nekem, ha megszólal a Live Forever, a Supersonic vagy a sokak által ismert és szeretett Wonderwall. Több generáció lélegzetvisszafojtva várakozik, hogy a megfelelő pillanatban egyszerre ugorjon fel a zene dübörgő ütemére. De hogyan vált kultikus ikonná az Oasis? Hogyan jutott el a világhírnévig két munkásosztálybeli testvér? És miért jelent ma többet az Oasis, mint 20 évvel ezelőtt? Sok más kulisszatitok mellett ezekre a kérdésekre is válaszol John Robb Live Forever című könyve (olvass bele).
Két testvér, egy álom
Zsongott a fejem, amikor kisétáltam az Oasis: Don’t Look Back In Anger premierjéről, amit egy kisteremben vetítettek és csak négyen ültünk rajta. Közben pár országgal arrébb 11 Oasis koncertet hirdetnek meg júniusra csak Manchesterben. 27 évesen pontosan azt érzem, mint azok, akik ott voltak az Oasis megalakulásánál, pedig akkor még nem is hallgattam őket.
Az Oasis az évek során egyre több új hallgatót vonzott, látszólag a Z generáció is odavan a susogós felsős, farmernadrágos brit zenekarért, amely soha nem akart beállni egyik sorba sem: a Gallagher testvérek csak zenélni akartak, úgy, ahogyan nekik tetszik.
Ez az a szellemiség, ami közel két évtizeden át életben tartotta a zenéjüket, még úgy is, hogy a 2000-es években készült albumok már inkább csak kergették az igazi Oasis-életérzést.
Liam és Noel Gallagher a 70-es évek Angliájába, munkásosztályba született. Alkoholista, abuzív apa mellett nőttek fel, a terhelt családból és a sok ideiglenes munkából (pl. hentes vagy pék) csak a zene mutatott kiutat. A már ekkor is a különböző indie zenekaroktól híres Manchesterben éppen két ellentétes erő fejtette ki a hatását: miközben gyárak zártak be és alig lehetett munkát találni, a zenei élet virágzott. A város ekkor leginkább egy kelet-európai betonrengetegre hasonlított, de közben Sex Pistols és The Clash szólt a rádiókból, a klubokból pedig szivárgott az egyre népszerűbb acid house, amelyek nemcsak háttérzenét, hanem egy egész kultúrát jelentettek a szegénységből kitörni vágyó fiataloknak.
John Robb könyve nem végez félmunkát, részletesen mutatja be a testvérpárt körülvevő korszakot és környezetet. Láthatjuk a különböző manchesteri klubokat, a DJ-kultúrát és az elterjedt droghasználatot, a zenészek rosszabbnál rosszabb munkáit, amit a megélhetésért vállalnak, a késő esti kilógásokat, a punkokat és focistákat, és azt a rengeteg zenei, politikai és kulturális behatást, ami az Oasist a kezdetektől működtette.
Ez nem a Sex Pistols-féle Never Mind the Bollocks volt – ez maga volt a bollocks, a zenében megmutatkozó káosz.
A klausztrofób és zavaros popzaj a próbateremben állt össze egy Liam köré épített, áthatolhatatlan hangzássá formálódva. Mindeközben ő mozdulatlanul állt a hurrikán közepén, és egyre érdesebb, fokozódó intenzitással énekelt. Énekében a kóristafiú tisztasága keveredett a futballhuligános, uszító lendülettel, némi betépett Stone Roses-hangulatot idézve”.
Ez pedig ma, annyi év után is ugyanúgy hangzik. Míg fiatalon egészen külön utakat jártak, Noel minden idejében, néha még a munkában is a gitárjátékán dolgozott, Liam kijárt, bulikat és kitörési lehetőségeket keresett. Aztán 1991-ben sok véletlennek és szerencsének köszönhetően összeállt az Oasis, utána pedig már nem volt megállás.
Az első, 1994-ben megjelent Definitely Maybe című lemezük már az első héten a hallgatottsági listák élén volt, sőt az egyik leggyorsabban fogyó angol debütlemezzé vált.
Kés helyett hangszert kell fogni, ez az Oasis üzenete
Miközben itthon a rendszerváltozással voltunk elfoglalva, az Oasis újabb lendületet adott az angol zenének és elindította a britpop korszakát, aminek címén aztán olyan zenekarokkal osztoztak, mint a Blur vagy a Pulp. A hangzás új volt, reményteli, és hatásosan egyesítette a shoegaze melankolikus és punk dühös stílusát az angol zenekarok hagyományával. Dinamikus, tiszta hangzásával egy alternatívát adott az ekkor igen népszerű amerikai grunge hangzásnak, ami a Nirvana révén lett igazán népszerű.
A politikai és kulturális környezet is változóban volt, a Négy esküvő és egy temetés egy új utat mutatott az angol filmgyártásban, a Trainspotting a brit öntudat alapjaiba véste a klubszcéna hangulatát és érzéseit, véget ért a Margaret Thatcher-korszak és helyette a Tony Blair által vezetett Munkáspárt került az ország élére.
Mindeközben a britpop a legépszerűbb korszakát élte, az Oasis mindenhol ott volt.
A zenekar hangot adott a 90-es éveknek, ami tele volt reménnyel, változással és energiával, csak úgy, mint az Oasis különböző számai. A hangzás dinamikus és erőteljes volt, miközben a szöveg lírai és melankolikus, így egyszerre hordozta magában a munkásosztály törekvéseit, a hétköznapi ember kihívásait és érzéseit, és a változás lehetőségét, a jövő felszabadító érzését. Nem véletlen, hogy a második, (What’s the story) Morning Glory? világszintű sikert ért el, az Egyesült Királyság legnagyobb sikerű stúdióalbuma lett, 2008-ra pedig 22 millió példányban kelt el, ezzel az egyik legjobban fogyó albummá vált.
Egy egész korszak hangzását határozta meg az Oasis, akik jelenleg reneszánuszkat élik. Olvass bele!
Pont ezért annyira nosztalgikus az Oasis: Don’t Look Back In Anger című filmet nézni, hiszen miközben a rajongók elmesélik saját Oasis-történetüket, úgy tűnik, mintha igazából csak a világ változott volna, de a zenekar ugyanaz maradt, mint 30 évvel ezelőtt.
Pedig közben megéltünk egy gazdasági világválságot, terrortámadásokat, egy világjárványt, és jelenleg is háború folyik nem egy országban.
A film után rögtön fellapoztam John Robb könyvét, miközben koncertfelvételeket néztem az interneten, mert most talán mindennél nagyobb szükség van az Oasisre. A félig koncertfilm, félig dokumentumfilm egyik jelenetében egy rajongó, aki nem jutott be a koncertre, a stadion melletti dombra igyekszik, és valami olyasmit mond a kamerába, hogy az Oasis tagjai pont ugyanolyanok, mint mindenki más.
Munkásosztályból jönnek, csak ők gitárt fogtak kés helyett – ez az üzenetük.
Mintha el sem mentek volna
Jól látszik, hogy az Oasis mennyire hiányzott az embereknek. A 2025-ös újraalakulásuk hatalmas szenzáció volt, stadionokat töltöttek meg világszerte, a most meghirdetett világturné még több koncertet ígér (Magyarországra sajnos nem jönnek). Pedig 15 év nem kevés idő: hogy csak a magam nevében beszéljek, ezalatt megismertem és megszerettem az Oasist, kicsit talán el is felejtettem őket néha, leérettségiztem, lediplomáztam és munkába álltam. Közben újra és újra elővettem a lemezeiket, mindig visszatértem, ha arra a bizonyos érzésre vágytam.
John Robb könyve nemcsak azoknak lehet érdekes, akik most ismerkednek a zenekarral, hanem a tősgyökeres rajongóknak is, hiszen nem bulvárról van szó, hanem kőkemény zene- és kultúrtörténetről, társadalomról és művészetről, generációkról, az Oasis eltűnéséről és feltámadásáról.
Akik pedig beülnek a frissen megjelent filmre, azoknak elengedhetetlen olvasmány, hogy megértsék, miért is ekkora esemény, hogy Noel és Liam 15 év után egyáltalán szóba tudott állni egymással.
Arról nem is beszélve, hogy garantáltan mindenkit kiráz a hideg, amikor Liam ugyanazzal a stílussal, erővel és hangszínnel énekli a Hello című számuk sorait: „Hello / It's good to be back / It's good to be back”, miközben egy stadionnyi rajongó ugrál és üvölt egyszerre. Hátha visszatérhetünk abba a korba, amikor az volt az emberek legnagyobb problémája, hogy akkor Blur vagy Oasis.
