Hogyan lehet feldolgozni a gyerekkori bántalmazást? Mit tehet az ember, ha kiskorában egy egyházi vezető szexuálisan zaklatja? Milyen jövőt, stresszt, belső munkát jelent ez? Pion István első regénye saját tapasztalataiból közelíti meg a gyerekkori abúzus témáját, A Búbánat-völgyön át egy felnövéstörténeten keresztül beszéli el, milyen abúzust szenvedett el gyerekkorában, majd később az egyházi iskolában egy atya által. A kötetet a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be (tudósításunk ITT), illetve nemrég podcastben is beszélgettünk a szerzővel a kötet megírásáról, feldolgozásról és továbblépésről.
Pion István: A Búbánat-völgyön át (részlet)
1
Kiléptem az utcára, és teljesen elvakított a fény.
A homlokomról ömlött a verejték, a szememet marta a só, próbáltam a pólómba törölni, de facsarni lehetett belőle az izzadságot. Behúztam magam után a kaput, láttam, ahogy csapódott a zár és rozsda hullt a földre, a hangok azonban késve sem érkeztek meg a fülembe, bent rekedtek az udvaron. Néhány sötét folt a szemem elé rajzolt egy utcát, de nem tudtam biztosan, hol vagyok, és hunyorogva néztem körül, amikor a túloldalon, egy bokor árnyékában furcsa, világos foltra figyeltem fel, amőbaként nyújtózkodott, talán a szombat bújt bele egy nyomorult, szerencsétlen macskába, hogy akkor őt innentől örökre békén lehet hagyni, én meg aztán végképp ne is bámuljam, nyávogta, mert tényleg megvakulok ebben az elviselhetetlen fehérségben, és neki nemcsak ebből a napból, de saját magából is nagyon elege van, szóval az a furcsa, világos folt az árnyékban biztosan nem egy macska volt.
Önkéntelen indult meg velem hazafelé a lábam, és nem tudtam elbújni a világosság elől, szomjaztam, cserepes lett a szám, nagyon szerettem volna megmosdani, és amikor ráfordultam a főútra, mintha fürdőszobából, zuhany alól kiabált volna valaki, úgy hallottam visszhangozni, hogy mi van, gyerek,
apám nem tanított meg köszönni, és mire felfogtam, hogy nekem beszélt, addigra a biciklis köszönés nélkül egyenesen beletekert a napba.
A papucsom minden lépéssel jobban ragaszkodott az úthoz, olvadozott alatta a bitumen, puhult a gumi, már égette a talpam, éreztem a burkolatból kidudorodó éles kavicsokat is. Elment mellettem egy kamion, a menetszéltől libabőrös lettem, verejtékező testemet rázta a hideg, és a fejem tetején ért csúcspontjára a remegés, pont ott, ahol a legdurvábban vertek a sugarak. Pár évvel fiatalabb gyerekek játszottak a sarki kútnál, fröcskölték egymásra a vizet, sikítoztak, kettős szivárvány nőtt föléjük, de csak én láttam, ők engem sem vettek észre. Az utcánk vége délibábban úszott, házak emelkedtek a levegőbe, autók kúsztak az égen, a kerítések fölött zavartan, ásítozva ugattak át a kutyák, nem értették, miért nem jön ki hang a torkukon.
Lehajtottam a fejem, téglával satírozott vonalak futottak keresztbe előttem, aztán egy másik párhuzamosan húzott tovább magával, később találkozott a többivel, azok is keresztezték egymást. Húsz méterrel odébb megálltam, felnéztem, hangosan mondtam ki, lábtengó, és visszanéztem az aszfaltra, a pólómba próbáltam törölni a szemem, de az nem jutott eszembe, ki nyerte a tegnapi játékot, aztán amikor ismét elindultam, megláttam a saját árnyékomat, és nem egészen ugyanazt csinálta, amit én, homályos is volt a körvonalam, hazáig bizonytalan lepénnyé alakult, és amikor beléptem a házba, eltűnt.
Hát merre jártam, érdeklődött anyám, amikor beléptem a konyhába, de mintha ő is zuhany alól beszélt volna, alig értettem.
Már három óra van, régen elmúlt ebédidő, mit ettem, miért nem ettem, holnap költözöm a kollégiumba, jó volna, ha ma még bepakolnám a cuccaimat, és meg is kellene beszélnünk néhány dolgot, hogy nézek ki, csuromvíz vagyok, na, egyek már valamit, még akkor sem festettem így, amikor a nővérem elvitt pocsolyába ugrálni, és a gumicsizmámban vittem haza az esővizet, mosakodjak le, öltözzek át, mondta, és adott egy puszit. Elindultam a szobám felé, beléptem a nappaliba, még mindig vert a víz. Álljak csak meg, ezt hallottam, valaki zuhany alól beszélt hozzám megint, elfordítottam balra a fejem, és ránéztem apámra, ott ült az íróasztalánál a sarokban, találkozott a tekintetünk, letolta az orra hegyére a szemüvegét, rám mosolygott, és azt mondta, neki nem is újságoltam, hogy tegnap én nyertem a lábtengót, ja, nem tudom, válaszoltam, na, menjek oda, intett, és adott egy puszit, tiszta só vagyok, ma is én nyertem, kérdezte, de nem mondtam semmit.
Fölmentem az emeletre, levettem a rám tapadt ruhát, lezuhanyoztam, megtörülköztem, megfésülködtem, még úgy, meztelenül kimentem az erkélyre, és a korláton át belevetettem magam a lent elterülő óriási bazsarózsaágyásba.
Fotó: Wikipédia
