Vannak könnyed, humoros, szórakoztató olvasmányok, és vannak azok, amik zavarba ejtően hatnak az emberre, a tudatalattiba rejtett emlékkapszulákat lapátolják serényen, fel-felmutatva a kincset érő vagy szégyellnivaló részleteit az emberi életnek. Ezeket elkerülni semmiképp nem érdemes, de tudatosan kutatni sem, egyszer-egyszer találnak ránk, hogy valami olyat adjanak át, amire ha szükségünk nincs is, annál fontosabbnak mutatkozik. Fekete Ádám Megszólítások című regénye sokrétű olvasmány, amelyben a test, a felnövés, az apaság, a férfilét, a trauma és a vetélés mind-mind egy irányba mutatnak: vagyis hogy a sajnálat mindig magyarázatra szorul.
Fekete Ádámot legtöbben a színház felől ismerhetik, Junior Prima Primissima-díjas dramaturgként, színészként és rendezőként a kortárs magyar dráma egyik megkerülhetetlen alkotója, aki nem mellesleg már verses- és egy prózakötettel megmutatta, hogy az irodalom terén is magabiztosan alkot. 2018-ban jelent meg a Petri-díjas Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában című versgyűjteménye, amit 2024-ben követett az Anyahomérosz című könyv. Az idén megjelent Megszólítások komplex regény, amelyben a test és a trauma elengedhetetlen köteléket alkot (olvass bele!).
Az vagyok, ami nem leszek sosem
A Megszólítások egy szerelmi történettel indít, belehelyezve az olvasót a kortárs magyar irodalom jól ismert, „nálad hagytam a pulcsimat” jellegű helyzetébe, csak hogy szép lassan kihúzza alóla a szőnyeget.
Főszereplőnk, Tömkeleg Ábrahám író és színész, egyben pedig mozgáskorlátozott is, mivel oxigénhiányosan született.
Ezen kívül viszont pontosan ugyanúgy éli az életét, mint minden más budapesti fiatal felnőtt: karriert épít, szerelmekbe bonyolódik, csak éppen teljesen más eszközkészlettel rendelkezik, mint a legtöbbjük.
„Bicegésének amplitúdójáról Tömkeleg Ábrahámot messziről fel lehetett ismerni Budapest utcáin, ahogy sántít, csámpázik, vonszolódik, kileng, botladozva és sasszézva-balettozva suhan görbe és minduntalan befelé rotálódó lábain, mindig túlzott tempóban, valamelyik hetedik kerületi vendéglátóegység (talponálló, kifőzve vagy resztorant) felé”.
Ábrahám máshogy látja a világot, elkülönül, ezzel együtt kitűnik, különlegessé válik. Ezt legtöbbször az emberek egyedinek vagy sajnálatra méltónak látják, de mindenféleképpen a „normálistól” eltérő másságát teszik szóvá.
Ezt a másságot pedig nap mint nap meg kell magyaráznia a külvilág felé, ami a nagy számok törvénye szerint egy másfajta világ, mint Ábrahámé.
És még csak a kiindulópontnál tartunk, kérdés, hogy a kötet vagy a valóság szorítja morálisan sarokba az olvasót (és egyúttal engem is). Ahogy már említettem, a történet középpontjában a test és a trauma áll, amik egymástól szétválaszthatatlanul szelik át a regényt. Ami a szerelmet illeti, ezt egy megcsalásban fogant gyerek és egy vetélés követi, ami valójában az egész Megszólítások cselekményét beindítja.
A közel 300 oldalon megannyi emléken, álomképen, elképzelt ideálon és vallomáson keresztül követjük végig Ábrahám életének jelentőségteljes pontjait, amelyek egyszerre család-, betegség-, felnövés-, szerelem- és testtörténetet is kirajzolhatnak. Ez a kötet megannyi belépési pontot kínál, ezzel szemben kilépni nem lehet belőle: az egyes emlékek újabb emlékeket, a traumák újabb traumákat, a test újabb testeket hív elő, akár élők, akár holtak – vagy éppen a kettő között. Mindez pedig nem véletlen: a könyv elbeszélése ugyanis megmutatja, hogy bármennyire is akarnánk, ahogyan Ábrahám, úgy mi sem hagyhatjuk el ezt a testet.
Hogyan függ össze a trauma, „csetamás” és a közép-európai férfi képe? Olvass bele Fekete Ádám első regényébe!
„Soha nem voltam hajlandó elfogadni ennek a romhalmaznak a külső igazságait, mindig csak a belsőkkel, a legbelsőbb igazságokkal foglalkoztam, miközben a külsőket (a társadalmiakat) is belsőkké tettem, a szemlélőimét tehát, azokét, akiket saját hajótörésembe fullasztottam, bekebeleztem őket, észrevétlenül.
A testem az én akaratomtól függetlenül, kerülő úton tette magáévá a képével kapcsolatos, folyamatosan rá háruló előítéleteket.
Hiába harcoltam a külvilág előítéleteivel, lettek légyen esztétikaiak, morálisak, anatómiaiak, szexuálisok stb., ezekkel a mondatokkal, amiket a testemre hegesztettek ilyen-olyan közintézményekben, hiába védekeztem ellenük, legbelül azzá a romos képpé váltam, amit minden ízemben próbáltam megtagadni”.
Magyarázat, de mire?
Ábrahámmal nem kell azonosulnunk, pedig adja magát minden felnövés- és betegségtörténet, hogy saját privilégiumainkat hátrahagyva egy másik életbe helyezkedjünk bele. Itt azonban ez ellenkezőleg történik: a Megszólítások mindent megtesz, hogy elbeszélőjét egyedivé és egyszerivé tegye, mondván, ez nem mindenki története, ez nem az elesettek története, nem is azoké, akiket sajnálnak, vagy nem sajnálnak.
Hanem egy olyan valakié, aki bármit is akar, a végén objektív adatokkal vagy szubjektív jelzőkkel leírható emberi egységgé válik.
Az elbeszélői pozíció egyszerre zseniális és zavarba ejtő, mert visszájára fordítja az ehhez hasonló történeteknek az olvasási etikáját: nem a másik hiányosságaival szembesülsz, hanem a saját magad természetességével, illetve annak mondvacsinált jellegével.
Az alapfogalmainkkal is szembe kell néznünk, hiszen Ábrahám esetében ugyanarról a világról van szó, amiben mi is élünk, csak a szeretet helyett gondoskodás, a figyelem helyett felvigyázás, a család helyett eltartás, a tapasztalat helyett trauma és az élmény helyett hiány van.
De ki mondja meg, hogy ezek nem ugyanolyan releváns leképzései a világunknak?
Ki szerint más a szeretet és a gondoskodás? És miért jön mégis mégis „természetesen” a megkülönböztetés? A végén nem is a kötetnek, hanem nekünk kell magyarázattal szolgálnunk arra, hogy miért is gondoljuk a „más” megnevezést releváns opciónak egy alapvetően végtelen másságokból álló világban (és akkor a kapitalizmus fűtötte identitáspolitikáról nem is beszéltünk).
Miért olyan zavarba ejtő?
Elég csak a fülszöveget megnéznünk, már találkozunk is a mozgássérült szóval, és abban a pillanatban eldől, hogy olvasóként milyen kapcsolatunk lesz ezzel a könyvvel.
Ez viszont nem a regény, a fülszöveg vagy Fekete Ádám hibája, hanem az olvasásé.
A kötet struktúrája és témái igen összetett egészt alkotnak, a narráció és a műfaj váltakozása, az asszociatív, helyenként álomszerű történetvezetés és a megannyi tabutéma (abortusz, szexualitás, mozgáskorlátozottság) a legtöbb olvasót valószínűleg zavarba fogja hozni.
A Megszólítások ugyanis olyan, mint egy kéretlen szerelmi vallomás, egy hajnali hazaérkezést követő szakítás, egy telefonban elhadart családi titok, egy távoli ismerős kitárulkozása az ünnepi ebédnél. Nem tudunk elfordulni, de ki sem akarunk belőle maradni, mert pont amennyire úgy érezzük, nincs hozzá közünk, annyira idegesít és izgatottá tesz, hogy választ adjunk, még ha magunk se tudjuk miért, vagy valójában kinek.
Egy választ, amit pusztán a megszólítás kényszerít ki.
Traumairodalom vagy autofikció?
Fekete Ádám regénye látszólag könnyű diónak látszik, a fülszöveget elolvasva és a szerző életkörülményeit ismerve ugyanis adja magát az egyébként is divatos kifejezés, hogy autofikcióval van dolgunk. De ez a történet pont annyit használ fel, ami a kifulladni látszó jelenségből még érdekes lehet: betekintést kapunk a magyar színházi élet egyes részleteibe, a közegészségügy nem túl előnyös helyzetébe és feltehetőleg Fekete saját élettapasztalataiba is (bár ezt csak feltételezni lehet, az autofikció önmaga farkába harapó kígyó: azért gondoljuk, hogy autofikció, mert elhisszük, hogy igaz, és azért hisszük, hogy igaz, mert autofikció).
Mégse enged annyira közel, hogy akár Biró Zsombor Visszatérő álmom... vagy Kemény Lili Nem című regényeihez hasonlítsuk.
A kötet többször tudatosan összezavar, idősíkokat és látszólag egymástól távol eső jeleneteket köt össze, miközben bizonyos szakaszokban álmokba, tripekbe vezeti az olvasóját. Érdekes módon ezekben az álmokban visszatérő karakter Kertész Imre, aki nem személyében, inkább szellemként, fenyegető jelenségként tűnik fel, egyre gyötörve az elbeszélőt. Nem adja magát könnyen ezeknél a részeknél a kötet, a sok szimbólum és referencia, illetve a groteszk képzettársítások egy líraszerű lázálomba terelik az elbeszélést.
„A szarlerakó zikkurat (vagy zsinagóga) bejáratánál egy idős asszony őrködött, de nem az a kopasz rokon Kertész könyvéből, akinek a képe a mai napig kísért, hanem egy másik.
– Elnézést – kezdte […] – egy sugallat vagy fuvallat hatására, nem tudom, mindenesetre az a megérzésem támadt…
– Ne folytassa – emelte fel ráncos tenyerét az orákulumkinézetű asszony, aki feltehetőleg eritreai volt. – Én vagyok az, Kertész Imre”.
A Kertész-párhuzam újabb megvilágításba helyezi a könyvet: egyszerre idézi meg a Sorstalanságon keresztül a holokauszt morálisan és racionálisan fel nem fogható traumáját, illetve a kertészi életmű ambivalens viszonyát a saját pozíciójához. Köztudott ugyanis, hogy Kertész idővel megelégelte, hogy személyét és műveit a holokauszttal azonosítják, és nem elsősorban szakmai sikerei, hanem megélt traumája miatt emelik ki (híres interjú vele: „Egy holokauszt-bohóc voltam”).
A Megszólítások egyszerre iróniával és őszinteséggel fordul Kertész felé, mint akinek szelleme pont a sajnálhatóság és a trauma miatt jelenik meg. Többször felmerül, hogy Tömkeleg Ábrahám éppen mozgáskorlátozott mivolta miatt válik különlegessé – ez pedig természetesen elindít benne egy tudatalatti (álmokban feltűnő) szorongást, hogy őt is, mint Kertészt, traumája miatt emelik ki, és ismerik el.
Fekete Ádám minden előítélettel szembenézett, és már azelőtt felszámolta ezeket, mielőtt az olvasók rásüthették volna, hogy önsajnálatból, önigazolásból vagy puszta kéjelgésből írja meg ezt a történetet, ami helyenként összecsenghet a saját életével.
A Megszólítások sokkal okosabb és felszabadultabb kötet annál, hogy ilyen egyszerű csapdákba essen.
A trendek helyett inkább egy autentikus, bár helyenként valóban megterhelő élményt ad az olvasójának, legyen szó akár morális kérdésekről, akár összetett, absztrakt fogalmakkal terhelt körkörös mondatokról.
Írás mint önfelszámolás
A kötet vége felé Fekete egy meta-gesztust tesz, és egy könyv megjelenéséről és fogadtatásáról ír, ahol az empátiával teli olvasók pont a sajnálaton keresztül képesek kapcsolódni Tömkeleg Ábrahámhoz, aki mindezt undorral és megvetéssel utasítja el. Azáltal, hogy kiírta magából és megjelentette, egyben fel is számolta a művét és rajta keresztül önmagát is. Hiába a megannyi oldal, sosem lehet elérni a teljes megértés és azonosulás pontjára, és minél tovább írja az ember, annál távolabb lesz az igazságtól.
Mindez egy zseniális ambivalenciában csúcsosodik ki a legvégén, hiszen kifigurázza azt az erősen liberális eszmét, hogy mindenkinek lehet ugyanolyan megélése, függetlenül a körülményektől, másrészt szembenéz azzal, hogy a trauma nyelvileg nem adható át, csak mesterségesen legyártható és sokszorosítható.
Pont úgy, mint a normalitás vagy a másság.
Fotó: Horváth Győző / Facebook
