Fehér Boldizsár elbeszélései általában az egészen apró jelenségek megfigyeléséből építkeznek, azokat nem túlhajtva mesél el novelláiban olyan történeteket, amelyek önmagukon túlmutatnak. Fehér eredeti gondolkodó, ötletei vagy gegjei egyszerűségük miatt működnek istenien: miért kell ajándékozni, mit kezd a lelkész a laptopjával, amit szervizelni kell, vagy milyen hatalmi játszma veszi kezdetét a fodrászatban. “Több ezer évnyi elmélyült gondolkodás, amely alatt a történelem legokosabb emberei az élet nagy kérdéseire keresték a választ, azt eredményezte, hogy az élet kérdéseiben is elbizonytalanodtak” - olvashatjuk a kötet koncepciójára is jellemző problémát a Nem elég ambíció egy napra? című novellában.
A Vak majom című regényével 2020-ban Fehér Boldizsár nyerte el a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, majd a Könyves Magazinon elindította tárcasorozatát (Hogyan legyünk népszerűek és szerezzünk barátokat?), és ez egyben egy jelzés is az elfogultságunkra. Akkor azért nyerhetett a regény, mert nagyon más hangon, lendületesen és szórakoztatóan szólalt meg.
A hétköznapi bosszúságokról, az irracionális udvariassági körökről és a poénok működési mechanizmusáról is szó esett tegnap a Margón, Fehér Boldizsár második könyvének bemutatóján. Az írót Valuska László kérdezte a Nem nagy ügyről, aki azt is elárulta, miért ezt a címet választotta a novelláskötetének.
Az a könyv egy fiatal milliárdos történetét mesélte el, aki váratlanul felfoghatatlanul gazdag lesz, majd elbukik, miközben a bontakozó kvázi fejlődéstörténet szembesíti a főszereplőt azzal, hogy végeredményben csakis ő lehet felelős a tetteiért. A játékos cselekmény úgy építkezett, mint ami egyáltalán nem akar nagy dolgokról beszélni, miközben azért olyan alapkérdésekkel foglalkozott, mint az egyéni döntések, a szabadság, és a kettőt összekötő választások, hiszen azok határoznak meg minket. Itthon nem nagyon olvashattunk ilyen hangütésű, könnyednek látszó, mégis sok rétegű könyvet, fiatal pályakezdőtől ilyen minőségben biztosan nem.
Fotó: Valuska Gábor / Magvető
A Nem nagy ügy tehát egy erős indulás utáni második lépés, ami minden esetben sokkal bonyolultabb, mint az első. Az elsőnél még nem ismerik a szerzőt, nincsenek elvárások, csak az őszinte kíváncsiság, a másodiknál már sokkal inkább, amikor még egy komoly lépést tesz a szerző a professzionális íróvá válás útján. Fehér Boldizsár címadását erre is lehet érteni: tompítja az elvárásokat (ahogy ez konkrétan a Margón tartott könyvbemutatón is elhangzott). Ahogy egyébként sajnos a borító is, ami Az ajándék című novellában szereplő kárómintás pulóvert hozza játékba, de sajnos még a címet is alig találni meg rajta. Ez a borító mindenben támogatja a szerzői koncepciót, hogy ne tűnjön nagy ügynek, pedig megérdemelné.
(A kötet egyik novellája, ami Barabási Albert-László Ludwig Múzeumban bemutatott kiállítására készült, az Egy mozgalom születése ezt a komolyan vett szétironizálást emeli magas szintre, mintegy bemutatva Fehér gondolkodását: semmit sem szabad komolyan venni, miközben mindennek elgondolkodtató értelmezései vannak. “Ma már a legtöbb tudós egyetért abban, hogy a zeronizmus egyáltalán nem szólt semmiről, ezt pedig páratlan sikerrel volt képes megvalósítani. >>Talán az egyetlen ideológia a történelemben, amely nem bukott meg<<, írta róluk elismerően Gombrich.”)
Mondjuk Fehér Boldizsár minden novellája az olvasói elvárás ellen dolgozik, itt ne várjunk nagy drámákat, érzelgős monológokat, gigantikus csattanókat. A szerző megfigyelői tekintete minden esetben a kicsit keresi, és az viszont valószínűleg a szerzői szándéka ellenére történik meg, hogy a novelláskötet remekül működik, és mégis komoly állításokat tesz a társadalomról. Az én étteremi kalauzom című írás egy társaság éttermi vacsoráján keresztül konkrétan a társadalmat modellezi, a szétbeszélést, az énközpontúságot, a mindenkiben meglévő feszültséget és szorongást, a rengeteg apró hazugságot, és azt az egészen egyszerű tényt, hogy magát a vacsorát mint gasztronómiai vagy társas élményt senki nem tudja megélni, egymás társaságában képtelenek vagyunk feloldódni.
A 35. születésnapjára készül Mendel Domos, de nem várt vendége érkezik, aki el akarja őtt vinni valahova.
“A modern csillagászati megfigyelések alapján a világegyetem véges, így aztán joggal számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb belebotlunk valakibe, akit ismerünk” - így kezdődik a kötet első novellája, a Harmadik típusú találkozások. Szinte előszóként is lehet olvasni, mert a kötet alapproblémáival szembesíti az olvasót: hogyan kommunikálunk egymással, miért próbálunk mindenféle hagyományoknak, kulturális kódoknak megfelelni, és miért nem csináljuk azt, ami mindenkinek a legegyszerűbb lenne, ahelyett, hogy szorongva belevezetjük magunkat hülye helyzetekbe, amelyek “Nemegyszer fárasztó csevegést eredményeznek”.
A szerző a margós bemutatón, majd interjúkban is elmondta, hogy ő csak szórakoztató történeteket akart írni, viszont nem vagyunk hülyék, azért levonunk ezt-azt a szövegekből. A kötet társadalomképe rendkívül nyomasztó és ismerős: az emberek felszínes kapcsolatokat tartanak fent, amiket iszonyú bénán folyamatosan újratermelnek, ahelyett, hogy mindenki vállalná a szabad akaratát és úgy viselkedne, ahogy szeretne. Például nem kell feltétlenül szorongani azon, hogy milyen ajándékot adj a sokadik rokonodnak, ahogy azon sem, hogy mi történik egy vakrandin. Ide illik az alapprobléma: “Ha belegondolunk, hogy az emberiség fennmaradása attól függ, képes-e két idegen megkedvelni egymást annyira, hogy felfoghatatlan mennyiségű kötelességet vállaljon önként a nyakába, érthető, miért hallani annyit a születés csodájáról. Vajon tényleg Schopenhauernek volt igaza, és a szerelem nem más, mint a természet kitervelt átverése annak érdekében, hogy irracionális cselekedetekre sarkalljon minket? És ha nem, vajon miért vágyunk rá annyira?” Ahogy szintén ide tartozik egy másik novella alapproblémája, ami szerint meg vagyunk arról győződve, hogy csak a másik által élhetünk egész életet, de ez vajon azt is jelenti, hogy fél életet élünk, ha nem vagyunk kapcsolatban?
Azt tudjuk, hogy Fábry Sándorral a gegcsapatában és Litkai Gergellyel a Rádiókabaréban dolgozott Fehér Boldizsár, de az biztos, hogy látott jópár Woody Allen-filmet, olvasott mindent Kurt Vonneguttól, a Nátán, Súnemből pedig konkrét főhajtás a Monthy Python Brian élete című filmje előtt, amikor a csodatevő Jézust megpróbálja kijátszani Nátán, hogy visszakapja a haját. Ezek szigorúan nem hasonlítgatások, hanem hatások, egyfajta hatástérkép, hogy éreztessem, mégis miféle szövegek ezek. Okosan és ízlésesen viccesnek lenni nem könnyű, a Karinthy-Örkény-féle irodalmi hagyomány felől Bödőcs Tibornak sikerült megérkeznie úgy, hogy sikeres standuposként iszonyú alázatosan kezdte építeni írói karrierjét: első kötetében másokat parodizált magas színvonalon, a másodikban - és első regényében - egy számára otthonos környezetben, ismerős szereplővel és hangján építkezett tovább, hogy a második regénye már egy elemelt cirkuszi világban játszódjon.
Az ismerőseinkkel kapcsolatban talán a leggyakrabban elhangzó kérdés a következő: Jó, de meg lehet úszni őket? - teszi fel a kérdést a Margó-díjas Fehér Boldizsár, aki Az UFO élmény alapján válaszokat is ad új tárcájában.
Fehér Boldizsár persze nem viccelődik, hanem megfigyelésein és szituációin keresztül sokszor ironikusan meséli történeteit, és nem tart görbe tükröt, bármennyire is szeretik ezt a frázist, mert ezek a helyzetek tényleg megtörténnek, tényleg szarul érezzük magunkat benne - csak fel kell ismerni. Nem értek a humor történetéhez, de azt érzem, hogy másfajta beszéd, mert mindig érzékeltették: arról nagyon-nagyon ritkán esik szó, hogy egy humorista egyébként jó író-e, hiszen írott történeteket adnak elő. A Netflix-érában, ami a demokratikus sokszínűség és hozzáférhetőség szempontjából volt forradalmi, nemcsak a szórakoztatást jelenti, hanem a felforgatást is, és bizony nagyon-nagyon sok esetben a standup nemcsak előadói, hanem írói, sőt nyelvi műfaj is. Bödőcs itthon, vagy külföldön Ricky Gervais vagy Dave Chappelle is felforgató erejű előadó, és rengeteg más szereplőt lehetne persze sorolni. Az Office-sorozat szintén megidézhető a fantasztikus Az állásinterjú novella miatt, ami úgy fordítja ki az általában roppant kellemetlen hatalmi helyzetet két ember között, hogy az masszív kapitalizmus-kritikaként is olvasható.
A Nem nagy ügy címre visszatérve: az irodalom, sőt az irodalomról való beszédmód még inkább szereti felépíteni maga körül azt a diskurzust (!), hogy kizárólag nagy témákkal, élettel, halállal, szerelemmel, születéssel foglalkozik, mindezt a lehető legkomolyabb arccal. Pedig elsősorban olvasni jó, nem arról beszélni, és bizony hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha felesleges időtöltés lenne nevetni olvasás közben. Fehér Boldizsár viccesen és okosan, mégis érdekes kérdéseket felvetve mesél történeteket különböző emberekről és kapcsolataikról, helyzetekről és megoldásokról, miközben felvállalja, hogy ebből a könyvből az olvasó ugyanúgy nem tanul semmit, ahogy a novellák főhősei saját eseteikből, mert nem mindig a tanulás vagy az okulás a cél, hanem a szembenézés, hogy lássuk magunkat bénának, esetlennek, átlagosnak.
