A beszélgetés elején Valuska László felidézte, hogy Fehér Boldizsár az első regényéért, a Vak majomért elnyerte a legjobb első prózaköteteseknek járó Margó-díjat, majd tárcasorozata indult a Könyves Magazinon Hogyan legyünk népszerűek és szerezzünk barátokat címmel. Először arról kérdezte őt, hogy mennyire volt nehéz az első kötet utáni időszak. Fehér Boldizsár azt mondta, főleg azért örült a díjnak, mert azt nem udvariasságból adták, legalábbis reméli. („Kivéve neked, nem akartunk megbántani” – mondta erre viccesen Valuska László.) A Vak majom megjelenése után ugyanis sokan gratuláltak neki, de nem lehetett eldönteni, hogy ki az, akinek tényleg tetszik a könyv, és ki az, aki csak udvariaskodik. Szóba került az is, hogy egy ilyen díj nyomasztó is tud lenni, nőnek az elvárások, mindenki azt kezdi kérdezgetni, hogy mikor érkezik a következő. Ez számára is okozott nehézségeket, mert sokáig nem jött a következő, ami frusztráló volt. Ezen aztán a tárcasorozat írása lendítette át. Az új kötetének viszont azért is adta a Nem nagy ügy címet, mert tényleg nem akart belőle nagy ügyet csinálni, nem akart túl nagy felhajtást. „Azt éreztem, hogy az emberek udvariasságból lelkesednek, kicsit le akartam törni ezt a lelkesedést” – mondta.
Valuska László aztán ezt a kérdéskört kezdte piszkálgatni, ugyanis szerinte a novellákban is sok olyan élethelyzet jelenik meg, ami erről, a kommunikáció nehézségeiről szól, illetve arról, hogy az emberek hogyan értik félre egymást. Fehér Boldizsár több példát mondott arra, hogy mik azok a különös, vagy egyenesen abszurd társadalmi jelenségek, amik őt foglalkoztatják. Szerinte alapvetően az udvariasság az, ami nehéz. Említette például az ajándékozást. Az ajándékboltok ugyanis szerinte azért árulnak csupa ócska, használhatatlan tárgyat, mert aki megkapja, úgysem mondhatja el, hogy nem örül neki. Másik példaként azt hozta fel, amikor egy társasági eseményen valakivel beszélget az ember, és a másik exkuzálja magát, hogy mosdóba kell mennie. Ilyenkor nem tudhatja az ember, hogy tényleg ki kell mennie, vagy csak unalmasnak tartja a beszélgetést. Valuska László elmondta, a Nem nagy ügy szövegei éppen erről szólnak, hogy hogyan élünk, hogyan kommunikálunk, kínos helyzetek sora került be a kötetbe. A szerzővel közösen aztán felolvasták a kötet egyik novelláját, ami például az állásinterjúk frusztráló működési mechanizmusát fordította ki. Fehér Boldizsár szerint az állásinterjú tipikus példája annak, amikor az udvariasság szembemegy a racionalitással. Az emberek ugyanis alapvetően nem szeretnek dolgozni, egy ilyen interjún viszont valakinek, aki nem szeretné az adott munkát, úgy kell tennie, mintha nagyon akarná azt.
A Nem nagy ügy novellái Valuska László szerint nagyon szórakoztatók, éppen ezért arról is megkérdezte az írót, hogy miként lehet vicces szövegeket írni, van-e ennek valamilyen szabálya. Fehér Boldizsárnak ugyanis nagy rutinja van ebben, már gimis korától írt jeleneteket a rádiókabaréba, később pedig dolgozott Fábry Sándor csapatában is. Az író szerint biztos recept nincs erre, csak egy-két technikai fogás, például jó, ha a poén a mondat végén van. Őt jellemzően a hétköznapi bosszúságok érdeklik, például, amikor egy centi hótól megbénul a város, mert senki sem számított rá, hogy decemberben havazni fog. Vagy amikor a közúti igazoltatás során a rendőrök mindent elkövetnek, hogy minél több embert meg tudjanak büntetni. De említette még a fodrászokat is, akiktől ő egyenesen fél, mert mindig többet vágnak a hajából, mint ahogy kéri, reklamálni azonban nem lehet, hiszen már levágták, nincs mit tenni. Sőt, ő még jellemzően borravalót is szokott adni. A poénoknál szerinte fontos, hogy legyen tétjük. A két legfőbb dolog pedig, amitől az emberek félnek, az a halál és a nyilvános megaláztatás. Az ő szövegeiben az elmondása szerint nincsenek nagy tanulságok, egyszerűen csak megállapítja, hogy a dolgok rosszul működnek: „Néhány karakter rosszul jár és vége. Senki nem tanul semmit.”
