Mendel Domosnak születésnapja volt. Frissen borotválkozva rakta a nappali asztala köré a kihajtható székeket, ahogy a vendégeket várta a második emeleti, bútorozottan bérelt stúdiólakásának biztonságában. Ősz volt, és az a fajta csöndes eső esett, ami napokig sem akar elállni.
Kopogtattak.
Mendel letette a keze ügyében lévő papírtányérokat és kicsoszogott a nappaliba, ajtót nyitni az első érkezőknek.
– Jövök már, jövök már – mondta, amint türelmetlen, nyers dörömböléssel, gyors egymásutánban újból négyet vertek az ajtóra.
Kiakasztotta a fémláncot és zavart bámulattal vette észre az előtte tornyosuló magas, sötét sziluettet. Fekete köpenyének drapériája lustán hullámzott, ismerős, karcsú, fekete alakjából pedig éles fehérséggel világlott elő kriptaszínű arca. A kezében tartott kasza hegye élesen nyúlt ki Mendel felé.
– Ki maga? – kérdezte Mendel lassú, álomszerű döbbenetben úszva.
– A Halál vagyok.
– Ki?
– A Halál.
– Hogy érti, hogy a Halál?
– Látja a fekete köpenyt meg a kaszát?
– Ü-hüm.
– Na, látja: a Halál.
Mendel kétségbeesetten próbált úrrá lenni a zavarán. – Mit akar tőlem?
– Mégis mit gondol, mit akarok? Elvinni magát.
– Hová?
– El.
– El?
– Örökre.
– Nem értem – dadogta Mendel. – Itt valami tévedés lesz.
– Maga Mendel... lássuk csak, Domos? Ez milyen név? Harmincöt éves, pénzügyi szakértő?
– Hogy jutott be az épületbe? Én nem akarok sehová menni.
– Ez sajnálatos – felelte a Halál nehéz sóhajjal –, de igazán nincs semmi, amit tehetnék.
– Tegyen valamit!
A Halál súlytalanul átsiklott a küszöbön.
– Tetszik a lakása – jegyezte meg, mint akit nyilvánvalóan nem érint meg a könyörgés.
– Nem az enyém – felelte Mendel mereven. – Csak bérlem.
– Pedig általában nem rajongok a padlószőnyegért. De így legalább nem fog annyira fájni.
– Mi nem fog annyira fájni?
– Amikor összeesik rajta.
– Össze fogok esni a szőnyegen? – Mendel olyan megbotránkozva bámult a padlószőnyegre, mintha elárulták volna. – Én nem akarok összeesni a szőnyegen – kiáltotta élesen tiltakozva. – Hiszen tökéletesen egészséges vagyok!
– Na ugye, mi az egészség? – vont vállat a Halál.
– Beszélhet az orvosommal is – ez a gondolat új reményt adott Mendelnek. – Megtiltotta, hogy hétvégén telefonáljak neki, de talán most az egyszer még elnézi. Volt egy herpeszem, ami nem akart elmúlni és túl sokszor hívtam. De már az is sokkal jobb! – Mendel szorongó, türelmes sietséggel indult a telefonért, de a Halál megállította.
– Nézze, sajnálom, hogy úgy meg van lepve. Igazság szerint mindenki mindig úgy meg van lepve. De nyilván nem gondolta, hogy örökké fog élni.
– Azt gondoltam, megpróbálom.
– Mindenki meghal – vetette ellen a Halál.
– És? Csak azért mert mindenki, akkor nekem is kell? – vakarta a fejét Mendel, aztán lelohadó energiával aggodalmasan a kanapé karfájára zuhant. – És miért pont most?
– Nincs különösebb oka.
– Van valami oka, hogy nincs különösebb oka?
– Nincs különösebb oka, hogy nincs különösebb oka. De hát, épp az a lényege a halálnak: hogy nem válogat.
– Na, látja, ez egy rossz szabály – mondta Mendel és hangos felháborodással a térdére csapott. – Igenis válogatnia kellene. Az embereknek szempontokra van szükségük. Különben nem igazságos az egész.
– Milyen szempontokra?
– Hogy mit csinálhatnak és mit nem. Én diétáztam! Vitamin tablettákat szedtem. Heti két órát sportoltam. Odafigyeltem a sós ételekre, a fűszerekre, a nehézfémekre, a koleszterinre, az éjfél előtti alvásra. Felhagytam a fagylalttal. Tudja, milyen soha többé nem enni fagylaltot?
– Nem tudom, milyen soha többé nem enni fagylaltot.
– Ez a baj! Meg kellene kóstolnia a fagylaltot, hogy megtudja, milyen soha többé nem enni fagylaltot. És nem is csak az egészségről van szó. Én mindig tartottam az ajtót a mögöttem jövőnek, megetettem a szomszéd kutyáját, eladományoztam a régi szemüvegeimet, kedves voltam az idegenekkel, ezek kellenének, hogy számítsanak valamit.
– Micsodát?
– Extra pontot, extra évet, extra időt... Nem jár valami bónusz azért, ha valaki jól éli az életét?
A Halál egy darabig Mendelen nyugtatta a tekintetét, mintha arra készülne, hogy lesöpörje az érveit, aztán mintegy varázsütésre megenyhült.
– Erre, azt hiszem, még nem gondoltam – mondta. – Lehet, hogy tényleg adhatnék valami bónuszt. De akkor kiket kellene elvinnem?
– Nem akarok ötleteket adni – nevetett vonakodva Mendel. – Biztosan vannak, akiket igazságosabb lenne. Ott vannak a tolvajok, a gyilkosok, a televíziós jósok. Korrupt politikusok, bőbeszédű fodrászok. Okmányirodai ügyintézők. Olyanok, akik kedvesek a telefonba, de káromkodnak, miután letették. Használja a fantáziáját! És az olyan rendes embereket, mint én...
– Hagyjam békén?
– Ez a beszéd! – Mendelt, mintha kicserélték volna, erőtől duzzadva felugrott, a vidámság rózsákat rajzolt az arcára, és megveregette a Halál hátát.
– Lehet, hogy igaza van – mondta a Halál.
– Akkor ezt megbeszéltük! A kaszáját nehogy itt hagyja.
Mendel kikísérte a Halált.
– Még találkozunk – figyelmeztette Mendelt a Halál.
– Nem kell sietnie.
Mendel még az ajtót is kinyitotta neki, de az ajtó előtt Barbara és Olivér álltak, kopogásra készen, egy üveg borral és egy kuglóffal a kezükben. Egy pillanatig meglepetten néztek Mendelre aztán vidám, ünneplő mosollyal boldog születésnapot kiáltottak.
– Minden rendben? – kérdezte Olivér, amikor észrevette a Halált a nappaliban.
– Minden. Minden rendben – hessegette el a dolgot Mendel.
– Ő is partira jött?
– Dehogy. Épp menni készült – felelte Mendel.
– Milyen parti? – kérdezte a Halál óvatos gyanúval.
– Ma van a születésnapom – magyarázta Mendel. – A születésnapomon akart elvinni – tette hozzá némi szemrehányással. – Most már érti, miért beszéltem itt a szempontokról? Gyertek be, gyertek be – fordult vissza a vendégekhez.
A Halál barátságosan felhúzta a szemöldökét, ahogy egyszerre hitetlen, kétkedő kuncogás szakadt ki belőle.
– Ne vegye rossz néven a kérdést, de saját magának rendez születésnapi ünnepséget?
– He? – kérdezett vissza félvállról Mendel, miközben lesegítette a kabátot Barbaráról.
– Nem gondolja, hogy már egy kicsit idős hozzá? – kérdezte a Halál.
– Nagyon sok embernek van születésnapi partija – védekezett értetlenül Mendel. – Ennél idősebbek is. Üljetek le nyugodtan. Maga nem úgy volt, hogy indul?
– Mert mások rendeznek nekik – kardoskodott a Halál. – De senki nem rendez saját magának partit. Ez nevetséges!
Mendel megpördült és bosszús terpeszbe vágta magát. – Mi köze hozzá? Talán nem jöhetek össze a barátaimmal? – kérdezte.
– Persze, hogy összejöhet – kiáltotta izgatottan a Halál. – De...
– De?
– De ez egészen más! Egy összejövetelt bármikor le lehet mondani, egy születésnapot viszont nem. Ahhoz már kifogás kell. Egy összejövetelre nem kell készülni. A születésnapra viszont ajándékot kell vinni. Nem látja, mennyi problémát okoz ezzel másoknak?
Barbara és Olivér zavartan és tanácstalanul álltak a kuglóffal és a borral.
– Gyerünk! Mondják csak meg neki, mit gondolnak igazából – unszolta őket a Halál.
– Tessék?
– Mondják meg neki, mit gondolnak igazából.
Olivér annak az embernek a sápadt arckifejezését öltötte, aki valamilyen feszélyezett vallomásra készül.
– Nem mintha nem jöttünk volna szívesen – mondta. – De az igazat megvallva, mi is kissé szokatlannak gondoltuk, hogy zsúrt rendezel magadnak.
– Mi az, hogy zsúr?
– Lefogadom, azért érkeztek ilyen korán, hogy hamarabb elmehessenek! – jelentette ki a Halál. Barbara és Olivér erre olyan szégyenlős hallgatásba burkolóztak, ami többet jelentett a heves beismerésnél is. – Tudtam! Ha valaki korán érkezik, annak mindig van valami oka.
– Ez igaz? – hökkent meg Mendel.
Barbara megkönnyebbülten felsóhajtott. – Most mit mondjunk?
Odakint a folyosón alacsony, bőrdzsekis férfi szállt ki a liftből, nagy masnival átkötött dobozzal.
– Itt van Mendel Domos születésnapi zsúrja? – kérdezte. A szája egyik sarkából a másikba pörgette a fogpiszkálót.
– Sajnálom, de azt hiszem változott a terv – mondta a Halál.
– Tessék? – Mendel úgy fordult meg, mintha megcsípték volna.
– Mégis csak elviszem magát.
– Hová viszi? – kérdezte a bőrdzsekis férfi.
– El.
– El?
– Örökre.
– De nem ezt beszéltük meg – tiltakozott Mendel kapkodva.
– Akkor még nem tudtam, hogy harmincöt évesen zsúrt rendez magának.
– Lehetne, hogy ne hívjuk zsúrnak? – könyörgött az ég felé Mendel.
Pár főből álló, nevető társaság közeledett a folyosón, lufik lebegtek fölöttük – Mendel kollégái voltak a pénzügyi tanácsadó irodából. Már úgy ácsorgott mindenki Mendel ajtaja előtt, mint valamilyen utcai látványosság előtt összeverődött tömeg.
A Halál nem hitt a szemének.
– Tényleg meghívta a kollégáit is?
– Miért?
– Azért, mert senki nem akar átjönni a lakásába, miután együtt töltötték magával az egész napjukat – magyarázta a Halál. – Mit gondolt? Na, indulás!
– Akkor elmarad a parti? – kérdezte valaki az irodai dolgozók közül.
– A parti lefújva – mondta a Halál.
Az embereken a megkönnyebbülés hulláma futott végig.
– Nahát – a bőrdzsekis férfi füttyentett egyet.
– Attila, te ennek örülsz? – kérdezte döbbent szemrehányással Mendel. – Nem hallottad? Össze fogok esni a szőnyegen!
– Tudom, tudom – sajnálkozott a férfi. – Nem veled van a baj. Én csak egyszerűen nem bírom ezeket a partikat. Az ajándékozást, az éneklést. A végén mindig ráerőltetnek az emberre egy szelet tortát, amit nem akar megenni. És mindig kétszer nagyobbat vágnak, mint amekkorát kért.
– Azért, mert különben soha nem fogyna el – tette hozzá valaki hátulról.
– Egyébként is, hányszor kell megünnepelni, hogy valaki megszületett? – kérdezte Barbara. – Minden évben, mindenkit újra meg újra? Soha nem áll meg?
Az emberek helyeseltek.
– Kezdek belefáradni, hogy minden alkalommal úgy tegyek, mintha izgatott lennék, valahányszor születésnapja van valakinek – mondta Olivér.
– Miért örül mindenki? – kérdezte Mendel nekikeseredve. – Nem értitek, hogy én meg fogok halni?
– Ne szívja mellre – mondta a Halál. – Ez nem maga ellen szól. Csak épp senki nem rajong ezekért a partikért.
A Halál megkérte az embereket, hogy adjanak nekik utat, mire elindultak Mendellel a lift felé.
– Csak azt ne mondja, hogy lifttel megyünk a túlvilágra – kérte ki magának lesújtóan Mendel.
– Előbb meg akarok állni a Fragolában – felelte a Halál.
– A Fragolában? Mi az istenért állunk meg a Fragolába?
– Megkívántam a fagylaltot.
A vendégek kínos csöndben nézték a nappali szőnyegén szétvetett tagokkal fekvő Mendel Domost.
– Szegény szerencsétlen – mondta valaki.
– Már a múlt héten sem nézett ki valami jól az irodában.
– Te mit vettél neki?
– Ezt az üveg bort találtam otthon – mondta Olivér –, meg egy kuglófot. Már egy ideje megvan, de szerintem még jó. Kéri valaki?
