Az ismerőseinkkel kapcsolatban talán a leggyakrabban elhangzó kérdés a következő: Jó, de meg lehet úszni őket? A válasz, mivel a modern csillagászok megfigyelései alapján a világegyetem véges, hogy jó eséllyel számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb beléjük botlunk valahol, akár nem várt helyeken is.
A múlt század óta sokszor kerültek a hírekbe történetek arról, hogyan próbáltak kapcsolatba lépni velünk a földönkívüliek. A hiteles személyek beszámolói arra indították a kutatókat, köztük egy bizonyos J. Allen Hyneket, hogy először osztályozzák az idegen létformákkal való közeli találkozások típusait. Hynek Az UFO élmény c. 1972-es könyvében az érintkezések három típusát különböztette meg.
Az utóbbi időben a tudományos körökben igény mutatkozott egy másik, sokáig elhanyagolt terület feltérképezésére is, nevezetesen hogy az idegen létformákkal való találkozások után hasonló kategóriákat teremtsenek az ismerős létformákkal való találkozások osztályozására is.
Kétségtelen tény, hogy az ismerősök régóta közöttünk járnak, elvegyülnek a tömegben, ugyanúgy néznek ki mint mi és ugyanúgy viselkednek, mint mi,
amiért sokszor túl késő már, mire észrevesszük őket. Az alábbi osztályozási rendszer remélhetőleg mind a tudósoknak, mind a találkozások áldozatainak és a terület amatőr kutatóinak is segítségére lesz a jelenségek alaposabb vizsgálatához.
Első típusú találkozások
Kevesebb, mint 150 méterre lévő ismerős vizuális észlelése, amennyiben ő is észlel bennünket és kialakul a szemkontaktus. A fenomén észlelését mosoly, integetés vagy egymás jelenlétét nyugtázó fejbiccentés kíséri. A találkozások alanyai gyakran számolnak be szorongásról, erős szívdobogásról vagy feszélyezettségről, ami nyomban csillapodik, ha az ismerős kikerül a látóterükből.
Második típusú találkozások
Az entitás megközelíti az észlelő személyt, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele. A tanúk élménybeszámolói leggyakrabban olyan témákról szólnak, mint az aktuális időjárás, vagy hogy ki hova megy éppen. Nem ritka, hogy ezek a találkozások akár harminc percig is eltarthatnak, még olyankor is, amikor az ember úgy tesz, mintha sietne valahová.
Harmadik típusú találkozások
Az entitás kilátásba helyez egy következő alkalmat a találkozásra, meghívást ad egy születésnapra, kerti partira, vagy más hasonló nem kívánatos eseményre, ahol hozzá hasonló humanoidok is jelen lesznek, akikkel szocializálódni kell.
Sokan hajlamosak az ismerősök észlelésére, mint valami modern problémára gondolni, jóllehet a velük való közeli találkozásokról évszázadok óta születnek beszámolók.
Ezek bár térben és időben nagy távolságokra is lehetnek, mégis érdekes hasonlóságokat mutatnak. A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ezeket a találkozásokat fontos elkülöníteni azoktól az incidensektől, amikor összekeverünk egy idegent valaki olyannal, akit ismerünk, vagy amikor nem tudjuk eldönteni, valakit láttunk-e már korábban. Ezek az úgynevezett faux vue, azaz hamis észlelés kategóriába sorolandók.
A pontos megértést segítendő, a következőkben egy igen jellemző incidens leírását adjuk közre, az egyik áldozat saját szavaival. Az események 2019. októberében az S71-es elővárosi vonaton bontakoztak ki, amikor Krepsz Ottó, akaratán kívül is, a következő, felettébb különös történések lett részese:
„Olyan reggel volt, mint a többi. A megszokott útvonalamon haladtam munkába a péksüteményemmel és a termoszba töltött kávémmal. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a fél órában bármi rendkívüli történhet. Esett az eső ezért az állomáson vettem egy újságot, hogy legyen mit a fejem fölé tartani, amíg a peronra sétálok.
Az ismerőst az egyik kertvárosi megállóban pillantottam meg, mintegy 20 méterre az ablak melletti ülőhelyemtől. Az esőben először nehezen vettem ki a részleteket, de láttam, hogy a narancsszínű kabátjában gyors irányváltásokkal közeledik, mert futnia kellett, hogy elérje a vonatot. Miután felszállt, lerázta magáról a vizet, és anélkül, hogy észrevett volna, egyenesen felém indult el. Jól emlékszem, hogy azonnal lecsúsztam az ülésemen és kissé kifordultam az ablak felé.
Az ismerősömet Toninak hívták. Kétszer együtt teniszeztünk, de a vezetéknevére nem emlékeztem. Mind a kétszer negyediknek ugrott be, legutóbb egy éve, amikor a szokásos társaságunkból valaki nem ért rá eljönni. Azt hiszem, Dubel volt az, aki akkoriban sokat látogatta egy kórházban fekvő barátját, mert tetszett neki az egyik ápolónő.
Oda sem kellett néznem, hogy érezzem Toni pulzáló, feszélyező közelségét.
Nem mintha bármi baj lett volna vele. Nagyon kedves fickó volt amikor találkoztunk, a büfében kifizette a kávémat is, bár az nem tűnt fel neki, hogy nem ittam. Igazán semmi baj nem volt Tonival, és nem is hibáztattam amiért ott volt, csak hát, mit mondhat az ember valakinek péntek reggel a vonaton, akivel egész életében kétszer találkozott? Akárhogy is néztem, harminc perc lagymatag beszélgetés előtt álltam, ügyetlen témákkal, banális megjegyzésekkel, és kínos viccelődéssel, amit még késés is súlyosbíthat, ha még késik is a vonat. Ilyen esős időben az sem elképzelhetetlen, hogy fa dől a sínekre, és akkor aztán órákra egymás mellett ragadunk. És akkor mi lesz? Kérdés sem volt hogy a pályaudvaron, amikor megkönnyebbülten elköszönnénk egymástól, az is kiderül majd, hogy ugyanabba az irányba megyünk tovább.
Világos volt, hogy csapdába estem az emberi kapcsolatoknak abban a vékony, köztes sávjában, ahol két ember elég jól ismeri egymást, hogy beszélgetésbe elegyedjen, de nem elég jól ahhoz, hogy legyen is miről beszélgetniük. Tudtam, hogy helyes lenne legalább ráköszönnöm, mégis inkább fogtam az újságot, az arcom elé emeltem, és úgy tettem, mintha olvasnék.
Persze legbelül tudtam, csak idő kérdése, hogy találkozzon a tekintetünk. Egyetlen kiút létezett a helyzetből. Közeledett a következő állomás, nekem pedig nehéz döntést kellett meghoznom: maradhatok a helyemen, kockára téve hogy leül mellém, vagy átszállhatok a mögöttünk lévő vonatra, de akkor egy óra késéssel érek a munkahelyemre. A gondolataim versenyeztek, egyre gyorsabban, ahogy a vonat lassított, de hamar be kellett látnom, micsoda őrültség lenne egy órát állni az esőben, csak hogy ne kelljen valakivel a biciklizésről, a haltartásról, a szalvéta hajtogatásról, a politikáról vagy a kempingezésről beszélgetnem. Nem mintha bármit is tudnék ezekről a témákról. Úgy döntöttem, a legjobb lesz bátran szembenézni Tonival, így hát nagy levegőt vettem egy meglepett köszönéshez. Nagy levegőt vettem, aztán megmarkoltam a táskámat, a péksüteményemet és a termoszba töltött kávémat, és egyetlen lendülettel a vonat nyíló ajtaja felé rohantam.
Az eső különösen nekieredt. A szél beverte a cseppeket a vékony tető alá, ahová beálltam, ezért jól átáztam és áthűltem, mire megjött a következő vonat. De még mindig úgy éreztem, megérte. Egészen addig, amíg felszálltam a következő vonatra és belefutottam egy régi ismerősömbe, Mendel Domosba, akiről kiderült, hogy a hétvégén tartja a születésnapi partiját, ahová volt kedves engem is meghívni.
Vajon meddig elfogadható, hogy egy felnőtt ember születésnapi partit tartson magának? Azt mondta, nem kell ajándékot vinnem, amiről természetesen tudom, mit jelent. Azt jelenti, hogy kell.”
