Hogyan lehet megúszni, hogy az utcán beszélgetni kelljen valakivel, akit alig ismerünk? Hogyan kell viselkedni, ha nem örülünk egy ajándéknak? Miért vág az összes fodrász rövidebbre, mint kérjük? Milyen szabályai vannak, ha valakit vissza kell hívnunk telefonon? Hogyan lehet egyáltalán íratlan szabályokat követni?
Talán Szókratésznak volt igaza, és nem érdemes olyan életet élni, amelyet nem vetünk alá vizsgálatnak. De amíg Szókratész az élet nagy kérdéseit kutatta, Fehér Boldizsárt inkább az élet kis kérdései foglalkoztatják.
Fehér Boldizsár: Nem nagy ügy (részlet)
Egy mozgalom születése
Én voltam a legjobban meglepve, amikor az egyik ebéd utáni pihenőm alkalmával a következő mondatot találtam leírva egy magazinban: „A 20. század legjelentősebb kulturális hatását a zeronizmus jelentette, az első olyan avantgárd művészeti mozgalom, amelynek egyetlen tagja sem volt.” A legjelentősebb? Hogyan lehetséges, hogy még soha nem hallottam róla? Én, aki a művészeti alapképzésen minden kurzust kétszer végeztem el (szemben azokkal az átlagos diákokkal, akik könnyelműen csupa kitűnővel száguldanak át kurzusokon). Miért nem találkoztam még soha ezzel a névvel?
A dolog furcsaságát csak tovább fokozta a rejtély, hogyan létezhet egyáltalán egy mozgalom tagok nélkül?
Jobban mondva hány tag kell hozzá, hogy valami mozgalom legyen?
A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, ezért a következő heteket azzal töltöttem, hogy a lehető legtöbbet próbáljam meg kideríteni erről a mozgalomról, amely a jelek szerint egyedülálló hatást gyakorolt a modern kultúrára. Csak remélni tudom, hogy egyszer egy átfogó tanulmány is készül majd erről a rendhagyó művészcsoportról.
A mozgalom születése
A zeronizmus multidiszciplináris jelenség volt, mely az első világháborút övező időszakban jött létre, február 16-án, bár pontosan nem tudni, melyik évben. New Yorkban, Párizsban és Zürichben mégis egyszerre bontakozott ki, és jelentőségét a kortársak is azonnal felismerték.
Tristan Tzara, ahogy naplójában leírta, az elsők között kívánt csatlakozni a mozgalomhoz: „Úgy volt, hogy a Cabaret Voltaire-ben találkozom a zeronistákkal, hogy megbeszéljük a belépésemet, de hiába ültem ott estig, nem jött el senki. Pedig reméltem, hogy kifizetik a vacsorámat.” Évekkel később Samuel Beckett azt állította, ez a történet inspirálta az egyik legjelentősebb drámáját, amit nem írt meg. De Tzara élménye nem volt egyedüli.
Münchenben az orosz Vaszilij Kandinszkij is sikertelenül próbált felkutatni valakit, aki a mozgalomhoz tartozik.
„Hogyan csatlakozzak, ha nincs senki, aki bevegyen?”, írta édesanyjának Odesszába egy melankolikus hangú levélben, amire azt a választ kapta, hogy keressen egy igazi munkát. „Idehaza mindenkinek azt hazudom, hogy kulcsmásoló vagy”, írta az asszony még azután is, hogy a fia nemzetközi hírnévre tett szert. Otto Dix, Hans Arp, Moholy-Nagy, Paul Klee, Francis Picabia és még sokan mások mind hasonlóan jártak, kivéve, hogy Picabia még csak választ sem kapott az édesanyjától. A zeronista mozgalom végül a legtöbb művész számára megközelíthetetlen maradt.
Kiállítások
A zeronisták nemcsak hogy soha egyetlen alkotást nem készítettek, de ezeket az alkotásokat számos alkalommal nem állították ki,
ideértve a legnagyobb presztízzsel bíró galériákat is. Miután a hivatalos párizsi Salon-kiállításokon nem szerepeltek, a lendület megállíthatatlan volt. A londoni Grafton Gallerie-ben, a weimari Bauhaus iskolában ugyanúgy nem tűntek fel képeik, ahogyan New York Cityben a Park Avenue Armoryban sem, az 1913-ban rendezett nemzetközi modernek kiállításán. Képeiket a legnagyobb kritikusok hagyták szó nélkül. Persze rövidesen a botrányok sem maradtak el. 1915-ben Szentpéterváron, ahol egy retrospektív kiállítás keretében százötven zeronista alkotást nem mutattak be, az emberek a Téli Palota elé vonultak visszakövetelni a belépőjük árát. A cárnak végül személyesen kellett kifizetnie őket, ami a háborús kiadások mellett igencsak megterhelő volt, és a cár aprópénzkészletét is felemésztette. 1932-ben a berlini Kunsthalléban sem rendeztek jelentős zeronista kiállítást, amelyet Hitler hiába szeretett volna betiltani, nem tudott. A beszámolók szerint a hír hallatán tombolni kezdett: „Nincs olyan kiállítás, amit nem tilthatok be!”, üvöltötte. A jelek szerint volt. A Német Birodalomban a zeronisták ezután már az Entartete Kunst, a degeneratív művészet jelképei lettek, Nyugaton pedig mint a „betilthatatlanokat” ünnepelték őket, akik felveszik a harcot a fasizmus ellen. Nem akadt olyan galéria, ahol ne akartak volna kereskedni a zeronista képekkel, amelyek bár nem léteztek, éppen e ritkaságuk okán egyre nagyobb értéket képviseltek a gyűjtők számára. Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy feltűnjenek az első hamisítványok is, amelyek, mivel nem léteznek, megkülönböztethetetlenek az eredetiktől, ezzel nem kis fejtörést okozva a szakértőknek.
Ideológia
A zeronisták célkitűzéseit nehéz a mai viszonyok között megérteni, főleg, hogy az idők során sokan sokféleképp próbálták értelmezni vagy a saját érdekeiknek megfelelően eltorzítani azokat.
Egyesek szerint a mozgalom a háborúellenes aktivizmusról szólt, mások szerint a társadalom álszentté váló, hagyományos értékrendje ellen tiltakozott,
megint mások úgy vélték, egy olyan utópisztikus társadalmat akart megvalósítani, ahol a boltok hétvégente is nyitva tartanak. Oroszországban úgy tekintettek a zeronizmusra, mint ami megszabadította a művészetet az objektivitástól, a szubjektivitástól és minden mástól, ami a kettő között van: általa létrejött „az absztrakció tökéletes formája”, hiszen az alkotás a fizikai műtárgyat és a koncepciót egyaránt nélkülözte. Ma már a legtöbb tudós egyetért abban, hogy a zeronizmus egyáltalán nem szólt semmiről, ezt pedig páratlan sikerrel volt képes megvalósítani. „Talán az egyetlen ideológia a történelemben, amely nem bukott meg”, írta róluk elismerően Gombrich.
Művészeti technikák
Fafaragás, kerámia, mozaik, freskó, olajfestészet, bábjáték, ének, vers, performansz, szőnyegszövés, monumentális szobrászat, sgraffito, üvegfúvás, ready made, fotó és kollázs – csak néhány azon számos technika közül, amelyeket a zeronisták nemcsak mesteri színvonalon, hanem egyáltalán nem műveltek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a soha egyik technikával sem készült alkotásaik.
Örökség
A zeronisták öröksége a művészettörténet máig egyik legvitatottabb kérdése.
Egyáltalán lehetséges-e beszélni valamiről, ami nincs, vagy azáltal, hogy beszélnek róla, már lesz? – tette fel a kérdést Gottlob Frege, miután az egyik unokanővérétől egy zeronista szobrocskát kapott karácsonyra (valójában egy üres dobozt). A kor egy híres metafizikusa egyenesen Isten némaságához hasonlította a zeronisták működését, amely a posztmodern kezdetét jelentette, abban az esetben, ha azt nem valami más jelentette. Hogy ki indította el a mozgalmat, örök rejtély marad, ahogyan az is, vajon elindította-e valaki, és ha igen, véget ért-e, ha ugyan valaha is elkezdődött. De természetes, hogy a művészetben mindig maradnak nyitott kérdések.
A zeronizmus kultúrára gyakorolt hatását viszont lehetetlen elvitatni, hiszen alkotásaik még ma is a legrangosabb múzeumokból és képtárakból hiányoznak, és a legnagyobb művészekre nem voltak hatással.
