Első könyved, az Addig se iszik paródiakötet egy szó szerint stílusos belépő volt az irodalmi életbe, majd a Meg se kínáltak című regényedben, ami Ferus és a hozzá hasonló, sokszor semmibe vett figurák emlékkönyve, a stand-up estjeidből is ismerős búcsúszentlászlói hangulatot és az ott élők történeteit írtad meg. A Mulat a Manézzsal viszont kiléptél ebből a komfortos közegből és egy teljesen új világot teremtettél annak minden attribútumával. Ebben mi volt számodra a legnagyobb kihívás?
Arról írjon az író először, amit ismer, ez a toposz, úgyhogy a Meg se kínáltak igazi első regény lett, belepakoltam mindent. A Mulat a Manézs komoly játék, jó munka volt. Jó volt kitalálni, hogy milyen legyen ez a világ. Nagyon messziről indultam. Kezdetben itt játszódott Magyarországon. Egy rendezvényszervező volt a főszereplő, de már ő is egy erős személyiségű, karizmatikus apuka, egy giccses, lufi-Lear király vala. Ez az alap már megvolt, csak túl közel volt a – még egy közhely – rögvalóhoz, és aztán szépen fokozatosan átalakult cirkusszá, amivel archetipikusabbá lett.
A helyszín pedig megteremtette nyelvezetet.
A cirkusz behozta az archaikusabb világot és hozzá a nyelvet, illetve hogy miről beszélhet a regény és miről nem. Ez szépen fokozatosan alakult ki. Egy-egy döntés meghatározza, hogy milyen lesz a szöveg utána, meg a regény világa. De nem mindent én irányítottam, írta önmagát is a dolog és kialakultak a szövegnek a belső törvényei, amiket próbáltam betartani. Az elágazóknál, amikor alakította magát a történet, például, hogy legyen-e benne Jézus Krisztus vagy sem, akkor persze én döntöttem, hogy nem lehet, de akkor már nem hangozhatott el Portugália vagy Shakespeare neve sem, mert ez egy ennyire fiktív világ lett. Ennek a kialakítása majdnem hosszabb folyamat volt, mint a megírása. Fél évig készültem rá, hogy mégis mi legyen ez az egész, honnét induljon, de azért még utána is változott sokat. Egy katona számonkérte a húszas évek elején James Joyce-t, mit csinált a világháború alatt. “Megírtam az Ulysesst. És ön?” Én a covid alatt megírtam a Mulat a Manézst.
Ami viszont tényleg kihívás volt, az a túltolás, nem túltolás kérdése. Ez egy szatírának készült, viszont ha reagálok a világban tapasztalható populista tendenciára és parodizálom vagy kielemelem annak jellemzőit, akkor azt el kell túlozni, ahogy Luigi mondhatná: egy pöttyet. Csakhogy már egy eleve nagyon torz és giccses, furcsa jelenségről van szó – ha még jobban elemelem, előfordulhat, hogy nagyon túl lesz spilázva. De talán nem lett. Vagy ha igen, legalább jól áll neki.
Ez a cirkuszi világ megint csak a valóságunk, hiszen a 2019-es választásoknál a Fővárosi Nagycirkuszra húzták fel az egész országos választási kampányt. Ez is működött benned?
Ez nem jutott eszembe. Persze vannak az olyan lapos mondások, mint hogy a parlament kész cirkusz, de Fellini sokkal jobban hatott rám ebből a szempontból. Mert ha jól csinálják, a cirkusz egy nagyszerű dolog, és nem szitokszó. Egyáltalán nem olyan, ahogy ezek használják a plakáton. Szerintem tök másról szól. A kabarét is szitokszóként szokták használni. Nyilván a 80%-át kukáznám, de minden műfajra igaz, hogy a jéghegy csúcsa alatt sok minden van. De ugyanígy a kocsma is egy szitokszó, pedig nagyon fontos agóra is lehet.
A kocsma, a cirkusz és a kabaré, mind szitokszavak: nálam ezek szent helyek.
Kik voltak az inspirációs források Luigi karakteréhez?
Erős személyiségek. Politikust nyilván nem ismerek, de rengeteg erős személyiséggel találkozunk életünk során. Úgynevezett karizmatikus vezetőkkel, de nem is feltétlenül csak vezetőkkel.
Emlékszel arra, neked mi volt az első karizmatikus személyhez kapcsolódó élményed?
Nem igazán. Mindig lázadtam a tekintély ellen. Ez már elég korán kiderült. Beszóltam a tanároknak, meg mondtam, hogy ennek nincs értelme, szemtelenkedtem. Az egyik középiskolai irodalomtanárom elsőben feljegyzéseket írt rólunk, hogy mik az első benyomásai. Egyszer egy fellépés után megmutatta, amit rólam írt: “ideges, lázadni akar, de nem tudja, mi ellen.”
A könyvből viszont teljesen hiányzik a lázadó hang. De még csak megkérdőjelezni sem nagyon kérdőjelezi meg senki Luigi rendszerét, pláne szemtől szemben.
A narrátor kezdetben teljesen más hangon szólalt meg. Ironikus volt, lenézte Luigit. De hamar kiderült, hogy ez így nem lesz jó. Luigi gyarló és balfasz, de azért ember, és nyilván van benne valami vonzó, hiszen működik.
Ezért végül a narrátor kollaboráns lett, aki Luigit isteníti, viszont többieket szolgalelkű, megalkuvó féltehetségeknek tekinti.
Hettikánia világát igazából az elbeszélői hang, a narrátor teremti meg ezzel a nagyon barokkos, túlburjánzó nyelvvel, ami felveti a kérdést, hogyan lehet beszélni egy autokrata vezetőről. Miért ebbe a barokkos irányba vitted el a szöveget?
Ez belőlem következik valószínűleg. Meg hát a giccs volt az alap. Szilágyi Ákostól tanultam ezt, de végül is ezt nézzük már elég régóta. A populizmus a giccsnek a politikai változata, és ha a giccs a túlzás, a hazugság, az ormótlanság meg ízléstelenség netovábbja, akkor ezt nyelvileg is igyekeztem megvalósítani.
A könyv előtörténete különben az volt, hogy elolvastam Karl Kraus Az emberiség végnapjai című könyvét, amihez hozzá jött Móricz és a Kivilágos kivirradtig mint szerkezeti minta. Azt terveztem, hogy úgy írok le egy nagy eseményt, mint egy estétől hajnalig tartó bulit, és azon keresztül mutatok be egy dzsentroid vagy oblomovid világot. Egyre több szereplő lett és megjelent a narrátor is, igyekeztem, hogy minden pisztoly a saját hangján szóljon – ahogy Clint Eastwood mondja A Jó, a Rossz és a Csúfban. Úgyhogy akkurátusan átnézve itt-ott vissza kellett venni, ha a narrátor olyat mondott, amit ő nem mondhat, nem az ő stílusa, vagy ha Luigi bonyolultan fejezte ki magát, mert ő meg fejszesuhanás egyszerűséggel fogalmaz.
Szakirodalmat, diktátorregényt, életrajzot olvastál a felkészülési időszakban. Tudva azt, hogy nem minden karizmatikus emberből lesz autoriter vezető, felfedeztél olyan pontokat, ahol már meg lehet jósolni, ennek nem lesz jó vége?
Az emberiségnek vannak azért már erről tapasztalatai. Nem véletlen, hogy nem lehet csak kétszer valaki amerikai elnök. Meg eleve maga a diktátor szó, ami a Római Birodalomból jön, ahol féléves volt ez a tisztség, csak erről szól a stand-upom most, ezt nem tudom elmondani.
Luiginál például mi volt, mitől billent át?
Elkezdte élvezni. Vagy ha már nem is élvezte, akkor úgy állt hozzá, hogy ha ő nem, akkor majd valaki még rosszabb lesz helyette. Hisz is talán, küldetéstudata is van. Meg egy idő után bele is kényelmesedik ezekbe a műsorszámokba.
Nem a cirkuszban lép fel, hanem az utcán és a médiájában, meg a szószéken.
De ez el is kezdi zavarni.
Megöregszik. A cirkusz és a populizmus mellett ez egy öregedésregény is. Hogy milyen, amikor az ember érzi, hogy tart az elmúlás felé. Petri Györgynek van az a verse, amiben Rákosi Mátyás rózsás tappancsairól ír. Benne van a könyvben ez is, hogy Luigi is ember.
Luiginál fontos volt látnunk, hogy ez a karizmatikus vezető valaha olyan volt mint mi, csak elkezd sodródni. Szerinted a vezető hozza létre a populizmust és rendeli alá népet, vagy a nép termeli ki magának ezt a vezetőt?
Van egy ilyen motivika is a regényben, a dresszúra, ahogy idomítják az állatot. A népet is így kezeli, idomítja Luigi.
A regényben igazából megkapjuk a rendszer receptjét is, mi kell ahhoz, hogy így lehessen működtetni egy országot, népet.
Ez egy örök alapképlet valószínűleg. Nemcsak Machiavelli óta, hanem már sokkal korábbról. Persze vannak más képletek is, mint a demokrácia, ami oly törékeny, gyorsan el tud tűnni, meg ugyanúgy veszélyes is lehet. Erről, a tömeg zsarnokságáról Tocqueville ír halhatatlanul. Átrágtam magam a szakirodalmon, de a szereplőim többet tudnak nálam erről is.
A stand-upos jelenet piciben azt mutatja meg, hogyan lehet kiszolgálni a népet, hogy megkapja az örömforrást. Valójában a stand-upban is meg kell hozni ezeket a döntéseket, hogy kiszolgálod vagy felemeled-e a közönséget.
Ennyiben Luigi én vagyok - vagy Luigi nem én vagyok? A közönséget nem lenézni kell, hanem felemelni. És nem mindegy, hogy valamit azért mondasz, mert úgy sejted, hogy az majd tetszeni fog a közönségnek, vagy mondasz valamit, mert úgy gondolod, és az tetszik a közönségnek. A stand-upról nyilván le is kopnak dolgok, a közönség ezerfejű Cézárként némileg szerkesztő is, de azért igyekszem nem mindenben, nem nagyon alkalmazkodni. Lehet rá hallgatni, de mivel a közönség is mindig változik, alakul, nem kell mindenben követnem, hogy mi tetszik épp neki és mi nem. A könyveknél más a helyzet, ott semmi ilyennel nem kell foglalkoznom, nem hallom a hatást, az olvasót. Kell azért egy-két tesztpilóta, szerkesztő, akitől megkérdezem, szerinte milyen, és persze megőrülök, ha nem válaszol egy órán belül, mert megszoktam, hogy ha mondok valamit, akkor vagy röhögnek, vagy nem.
De igen, ez jó kérdés, hogy a stand-uposnak milyen a viszonya a közönséggel és az, hogy formálja a műsort.
A könyv egyik visszatérő motívuma – még külön fejezetet is kap –, hogy “nincs tengerünk”, illetve azok az érzések, hiányosságok, amik ebből fakadnak.
A Meg se kínáltakhoz olvastam Csalog Zsolt A tengert akartam látni kötetét, amiben négy munkás szerepel, akik csak dumálnak és dumálnak, mint Oszkár, és abban az egyik rész címe volt ez: A tengert akartam látni. Szép cím. Ferus sem látta a tengert – meg Petőfi sem –, és ne feledjük a Kispál A Magyarság Tengerérzése című dalát, melyben „a bikini felsőket dobálják halomba”. Igazából ezzel kezdődött a Manézs, csak aztán későbbre tettem.
Ez a nincs-élmény nagyon fontos a nemzeti lelkület szempontjából is, mennyit számít az, ha valami nincs.
Kubában a pálmafák alatt még a szocializmus is más, állapította meg Bajor Imre. A felsorolt urak mellett biztos benne van a Joyce-hatás is. Mikor készültem, kétszer is elolvastam az Ulyssest, annyira tetszett az új fordítás. Abban Dublin miatt, ugye, végig ott a tenger. Ráadásul az ír néplélek és a magyar néplélek is nagyon hasonló, arról nem is beszélve, hogy a főszereplő is magyar származású. De nagyon sok párhuzam van még, például a nacionalista kocsmatöltelékek rigmusai és gondolatkísérletei mögött. Úgyhogy az is hatott rám, de persze az is, hogy én is nagyon későn láttam meg a tengert, ami nagyon nagy hatással volt rám.
Létezik nemzeti nincs-élmény?
Nincsen nagyregényünk? Vagy nincsenek Alpokjaink, de van Örkényünk.
Igazából az, hogy milyen a múltunk. Fikcióból írt történelem. Ennek megteremtése a könyvben is ott van. Mert a populizmus a romantika elfajzása, a rousseau-i vissza a természetbe és régen minden jobb volt elgondolásnak a lakodalmas, szintetizátoros verziója: mulatós fasizmus.
Ahhoz, hogy felépíts egy társadalmat, fontos, hogy legyen egy mítosz. Csak nem mindegy, hogy ez hova nyúlik vissza. Ezért volt érdekes ez a nincs tengerünk.
Csak lehet, hogy kellene egy képesség a mítoszt úgy kezelni, mint mítoszt, és nem, mint a valós történelmet.
De hát a populizmus, ami, hangsúlyozzuk, a giccs, az lehet baloldali, jobboldali, meg mindenféle oldali, lehet Európa-párti, Kelet-párti.
Ahogy a türk rokonságot le lehet írni szépen és romantikusan, úgy Nyugat-Európától is lehet ájuldozni.
Luigi egy klasszikus atyáskodó alkat, aki vállalva a döntést és a felelősséget majd mindent elrendez. De épp a nagy reménységével, az unokájávál beszélgetve szembesül azzal, hogy nem tudja továbbadni a saját, felépített történetét.
Lehet, az is benne van, hogy szülő vagyok. Nekem az a meglátásom, nem nagyon lehet megmondani nekik, hogy milyenek legyenek, mert az visszaüt. Elég csak magamból kiindulni: anyámék próbálkoztak egy ideig, de aztán rájöttek, hogy hiába - tehát nem liberálisok voltak, hanem nem bírtak velem, feladták. Ez sajnos a fiamban is benne van, most visszakapom egy picit. A magyar néplélekben fontos, hogy rátolhassuk valakire a felelősséget. Biztos, hogy a családi viszonyokból, a családi koordináta-rendszerekből is le lehetne vezetni azt, hogy a politika hogyan működik nálunk. Úgy, ahogy a családok, csak nagyobban. A korfa mintázat másmilyen, kevés a fiatal, meg nekik eleve mást jelent a tekintélytisztelet, remélem.
De az egy fiatalkori sajátosság, nem?
Igen. És miért kellene feltétlenül tisztelni egy politikust? Az teljes aránytévesztés. Volt már pár politikus, akit lehet tisztelni, de a politika, a politikus nálunk vallás- és művészetpótlék, holott egyáltalán nem annak kéne lennie.
Te el tudod képzelni a regénybeli unokáról, hogy ki tudna lépni a cirkuszi környezetből?
Mint generációja képviselője vagy ebben a családban, ezeket a mintákat látva? A tapasztalat nem ezt mutatja. Amikor az afrikai diktátorgyerekek Svájcban végeznek, hazamennek, általában nem svájci demokráciákat szoktak csinálni.
