Fotó: Valuska Gábor
Fehér Boldizsár könyve egy csavaros, egzisztenciális problémákat feszegető regény, amely rengeteg humorral közelíti meg a „Ki vagyok én?”, a „Mi a boldogság?” és „Mi az élet értelme?” típusú kérdéseket – írtuk a Vak majomról, amellyel Fehér Boldizsár elnyerte a 2019-es első prózakötetesnek járó Margó-díjat. Fehér Boldizsárnak, aki dolgozott már a rádiókabarénak, írt forgatókönyvet, színdarabot és hangjátékot is, mostanában készül a második regénye, amely szerinte teljesen más lesz, mint a Vak majom volt. Mi humorról, filozófiáról és elveszett novellákról beszélgettünk vele, közben pedig kiderült az is, miért titkolta sokáig a családja elől, hogy regényt ír.
Fehér Boldizsár: Vak majom
Magvető Könyvkiadó, 2018, 196 oldal, 2999 HUF
Dolgoztál már Fábry Sándor csapatában és a rádiókabaréban is, Litkai Gergellyel pedig több színdarabot is írtatok, például a Magyar náthát, amely hamarosan újra látható lesz a Jurányiban. Miért a humor vonalán indultál el? Milyen volt egy gegcsapatból eljutni az első könyved megjelenéséig?
Igazság szerint mindig is írtam. Előbb írtam rövid novellákat, mint vicceket. Ezeknek a nagy része soha nem jelent meg, a legtöbb ráadásul el is veszett, mert egyszer ellopták a laptopomat az egyetemen, amikor bent voltam vizsgázni. Bosszantó helyzet volt, mert az ember ilyenkor nem teheti felelőssé a csoporttársait, amiért nem figyeltek a holmijára, ugyanakkor azért mégis csak odanézhettek volna.
Ezek szerint keringenek elveszett novelláid valahol a világban?
Igen, de elektronikus formában, úgyhogy nem hiszem, hogy valaki megtalálja majd őket egy bőröndben a padláson. Valószínűleg nem kár értük. Novelláim egyébként már jelentek meg korábban a Magyar Naplóban, a Bárkában, és a Hévízbe is írtam rövidebbeket, amikor indult. Mindig sokkal könnyebben ment, ha humorosat kellett írni, mint ha komolyat, ezzel szereztem az első megbízásaimat is.
Mesélsz arról, hogy milyen volt Fábry Sándor csapatában dolgozni?
Jó élmény volt, én voltam messze a legfiatalabb. Öt-hat tagú volt a gegcsapat, néhányan régóta benne voltak, illetve vannak, olykor kiestek emberek, aztán kerültek a helyükre mások. Litkai Gergely, Kőhalmi Zoltán és Aranyosi Péter mind dolgoztak Fábryval. Kéthetente elmentünk ebédelni, olyankor volt egy kötetlen beszélgetés, ahol ötleteltünk, aztán mindenki hazament írni.
Van kedvenc stand-uposod?
A magyar mezőnyből Kőhalmi, Aranyosi, Litkai szerintem messze kiemelkednek. Louis C. K. zseniális, örülök, hogy megint jön Budapestre decemberben. Nagyon szeretem Ricky Gervaist, és Larry David is eléggé közel áll hozzám.
Szerinted mennyiben hatott rád, hogy olyan családban nőttél fel, ahol mindenki ír?
Biztosan hatott, de nem tudatos döntés volt, hogy követem őket, egyszerűen csak mindig kedvet éreztem az íráshoz. A szüleimnek semmilyen elvárása nem volt felém vagy a testvéreim felé. Teljesen szabad kezet adtak, azzal foglalkozhattunk, ami érdekelt minket. A bölcsészkarról sem próbáltak lebeszélni, pedig teljesen értelmetlen oda járni, legalábbis gazdasági szempontból nem a legjobb döntés. De ők soha nem sugalltak semmit, olyasmit se, hogy milyen hangszeren játsszunk, vagy mit sportoljunk. Mindig azt csinálhattuk, amihez kedvünk volt. Az írást munkának tekintették – ahogy én is munkának tekintem –, ezért nem igazán volt jelen a hétköznapi beszélgetésekben. Soha nem mondták el, hogy mi van a munkahelyükön, a legritkább esetben említették, hogy épp min dolgoznak, és nem nagyon beszélgettünk irodalomról sem. Könyvekről igen, de az más. Volt egy családi életünk, ami független volt attól, hogy ők írnak. A rádiókabarét rendszeresen hallgattuk a testvéreimmel, az összes szilveszteri kabaré megvolt kazettán. Emlékszem, milyen izgalmas volt, amikor aztán először küldtünk bele anyagot. Gyerekként teljesen elérhetetlen világnak tűnt. Leesett az állam, hogy a szilveszteri műsorba bekerült az egyik jelenetünk.
Fehér Boldizsár: Kicsit félre akartam vezetni az olvasót
Fotó: Valuska Gábor„Sziszüphosz voltam, akitől elvették a kövét" - mondja magáról Fehér Boldizsár regényének főhőse, akinek az a legnagyobb baja, hogy nem vágyik semmire. Valójában nem is lehet igazán hősnek nevezni, hiszen sokkal inkább az „antihősisesség" jeleit mutatja, nem alakítója, csak...
A testvéreddel már gyerekkorotokban is sokat kísérleteztetek. Ha jól tudom, gyártottatok hangjátékokat, tévéműsorokat és ezeket elő is adtátok otthon. Ezeknek milyen volt a fogadtatása?
A szüleink mindig őszinte kritikusok voltak. A hangjátékokat és műsorokat olyan mennyiségben állítottuk elő és rögzítettük magnószalagra, hogy nincs az a türelmes szülő, aki ezt felhőtlenül végig tudta volna hallgatni. Nem bátortalanítottak el minket, de megmondták, mit gondolnak. Alapítottunk zenekart is, arra azt mondták, hogy csörömpölés. Egyébként volt benne igazság, mert nem tudtunk zenélni, csak sikerült hangszerekhez jutnunk.
Ennek ellenére sokáig titkoltad előttük, hogy regényt írsz. Miért nem avattad be a környezetedet, amikor elkezdtél dolgozni a Vak majmon?
Nagy munka egy ekkora szövegbe belevágni, azért nem reklámoztam, mert nem tudtam, be fogom-e tudni fejezni. Könyvet írni nehéz. Így viszont a saját tempómba tudtam haladni, anélkül, hogy bárki azt kérdezgetné, hol tartok, milyen hosszú, mikor leszek készen, miről szól, elolvashatja-e, és így tovább.
A legutóbbi interjúnkban azt mondtad, hogy jó pár dolgot megváltoztatnál az első regényeden, ha tehetnéd. Elárulod, hogy pontosan mire gondoltál?
Sok mindennel kapcsolatban elégedetlen vagyok. Nyilván nem célszerű reklámozni, hogy mi mindennel, ha az ember el akarja adni a könyvét. De mind a történetvezetésben, mind a karakterek felépítésében, mind a cselekmény kibontásában, a különböző jelenetek dinamizálásában látok sok lehetőséget, amit jobban is meg lehetett volna csinálni. Én gyanakodnék magamra a legjobban, ha mindent úgy találnék jónak, ahogy van.
Ezek az elvárások, amiket magad felé támasztasz belülről jönnek vagy kritikák miatt jutottál erre?
Újraolvastam a könyvet és ezt látom. Igyekszem mindig magasra tenni a lécet magamnak, és megpróbálni sokkal jobbat írni annál, mint amit tudok. Ez nem mindig sikerül. Már írás közben voltak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban éreztem, hogy jobban is meg lehetne csinálni, csak az akkori gyakorlatom, technikai felkészültségem és élettapasztalatom nem tette ezt lehetővé. Tudtam, hogy ha tíz év múlva írnám meg ezt vagy azt a jelenetet, akkor sokkal jobb lehetne, de aktuálisan ez volt a legjobb, amit ki tudtam hozni belőle.
A forgatókönyvírás, illetve a többi írói tapasztalatod jelentett segítséget, amikor belefogtál az első regényedbe?
Rengeteget segítettek, de egy regényt létrehozni egészen más, mint megírni egy háromperces jelenetet vagy egy novellát. Más eszközöket is kíván. A forgatókönyvet a legritkább esetben írja magának az ember, általában egyeztetni kell producerekkel és másokkal. Mielőtt leülünk megírni a dialógusokat, előtte jelenetről jelenetre ki kell találni a cselekményt. Olyankor már nincs rá lehetőség, hogy ötletekkel kísérletezz. Rövidebb dolgokba meg sokkal bátrabban belevág az ember. Ha elkezdesz egy háromperces jelenetet, de nem tudod előre, hogy mi lesz a vége, aztán megakadsz vele, akkor sincs semmi, legfeljebb másfél oldalt kidobsz a kukába. Az nem akkora veszteség, mint nyolcvan oldalt kidobni. Valahol a kettő között próbáltam egyensúlyozni a Vak majom esetében. A cselekmény főbb fordulópontjait kitaláltam, de útközben sokat kellett azért improvizálnom. Voltak olyan ötletek is, amikkel megakadtam. Időnként hajlamos vagyok rácsavarodni egy ötletre. Ez nagyon rossz, mert ha jó az ötlet, de mégsem működik, akkor sok idő elengedni.
Mondasz egy példát?
Volt egy ötletem, hogy a szállodában mindenkinek ellopják a cipőjét. Fölkelnek reggel és az összes fellelhető lábbeli hiányzik. Az összes! És senki nem megy sehová, mert zokniban kellene kimenni az utcára, és elmenni cipőt vásárolni, úgyhogy inkább szeretnék megtudni, hová tűntek a cipők. Nagyon humorosnak találtam a problémát, hogy mi csinálna az ember, ha nem lenne meg reggel a cipője és nem tudna elindulni. Hetekre megfeneklettem ezzel, mert képtelen voltam kitalálni egy működő megoldást, hogy ki lopta el a cipőket, miért tűntek el, és az egész egyáltalán hogyan illik a cselekménybe.
Karl Ove Knausgard azt mondta a könyvfesztiválos pódiumbeszélgetésen, hogy regényt írni nagyon nehéz, minden energiát abba kell ölni, hogy az ember odaüljön az íróasztalhoz. Te hogy vagy ezzel?
Nekem nagyon nehezen megy az írás. Napi egy oldallal már elégedett vagyok. Ha valaki nem hobbiból csinálja, vagyis nem csak akkor, ha van ötlete és kedve, hanem határidő van, akkor olyankor is oda kell ülni, amikor nincs ihlet. Szörnyű agónia tud lenni, amikor az ember nézi a papírt és valamit le kell írni. Nyilván minél rendszeresebben ír valaki, annál többször találkozik ezzel a helyzettel. Nem olvastam még olyan íróról, és nem is beszéltem még olyan íróval, aki ne lett volna rutinos pótcselekvő. Nagy önuralom kell, hogy az ember nekiálljon. Ha az ember fegyelmezetten ír, a munka olyan koncentrációval jár, hogy az a kreatív energiái nagy részét leköti. Sokszor nemcsak írni nehéz, hanem az is, amikor valami mással kellene foglalkoznom, mert nincs rá kapacitásom. Olyankor is a másik munkám jár a fejemben. Egyszerre csak egy dologgal tudok foglalkozni, ami nem túl hatékony üzleti modell, de végeredményében, úgy érzem, kifizetődik.
Egy interjúban azt mondtad, hogy ha valaki író szeretne lenni, érdemes megfigyelni más írók mit csinálnak jól és mit rontanak el. Te kiknek a hibáiból tanultál?
Nem akarok rossz írásokat sorolni, amikből úgy éreztem, hogy tanultam, de egy példát azért mondok. Még tinédzserkoromban viccből írtam egy nagyon rossz westerntörténetet. Voltak nálunk otthon olyan vadnyugati ponyvák, amelyekben szörnyű párbeszédek voltak, modorosan benne hagyott angol kifejezésekkel, körülbelül úgy, hogy: „Well, well – mondta Old Heldon Brown, amikor átvágott a kocsma füstös levegőjén”. Kigyűjtöttem, mik azok a toposzok, jelzők, modorosságok, amik miatt az a benyomásom, hogy ez egy rossz vadnyugati ponyva, és ezt megpróbáltam reprodukálni a saját szórakoztatásomra. Egyébként rossz humoristákat hallgatni is sokkal tanulságosabb, mint jókat. Ha meg tudod mondani a másikról, hogy mit csinál rosszul, az már az első lépés afelé, hogy te jól csináld. Persze a jó íróktól is lehet tanulni. Van egy Hemingway-novella, amiben végig szakad az eső. Ez nem lényeges a cselekmény szempontjából, csak végig, ahogy olvasod, benned van, hogy a szereplők ott ülnek a kávézóban és közben kint ömlik az eső. Amikor ezt olvastam, visszalapoztam megnézni, hogy pontosan milyen eszközökkel érte el azt a hatást, hogy úgy érezzem, folyamatosan esik az eső. Hogy hányszor említette, milyen időközönként, milyen jelzőket használt. Néhány jó ütemben elhelyezett jelzővel, meg lehet lökni az olvasót valamilyen irányba, és a többit a fantáziájára bízni. Nagyon sok olyan fogás van, amit el lehet úgy tanulni, ha az ember figyelmesen olvas.
Az írás ezek szerint számodra technika, amit meg lehet tanulni?
Igen, mint ahogy meg lehet tanulni teniszezni is. Ugyanakkor nem lesz mindenkiből bajnok, aki elsajátította az ütéstechnikát. De a tehetségnek csak ezután van jelentősége.
Sokszor említed, hogy Kundera nagy hatással volt rád. Főként az a mondása, hogy egy regényben minden szereplőnek megvan a joga ahhoz, hogy megértsék. Fontos számodra, amikor egy történeten dolgozol, hogy minden szereplődet megértsd?
Emberi dolog, hogy azokkal a karakterekkel szimpatizálunk, akiknek értjük a motivációját, tudjuk, hogy mit akarnak és miért akarják. Hitchcocknak van a Psycho című filmje, amiben az volt a nagy újítás, hogy a főszereplőt megölik fél órán belül, és onnantól kezdve a gyilkosnak szurkolunk. Ezt addig senki nem csinálta meg, de Hitchcock rájött, hogyan lehet szimpátiát ébreszteni még egy gyilkos iránt is. Egy könyv esetében is nagyon jót tesz, ha az olvasókat beengeded a karakterek fejébe. Igyekszem a saját írásaimban nem én megmondani az igazságot. Egy izgalmas vitában mind a két félnek igaza van. Vagy úgy is mondhatnám, hogy mind a két fél máshogy téved. Ezért tetszett mindig a filozófia is, mert nem az igazságról beszél, hanem épp arról, hogy miért nincs senkinek igaza.
A Vak majomnak nagyon meghatározó eleme a filozófia, megjelenik benne például a boldogság, a felelősség, a szabad akarat problémája is. Ha új könyvet fogsz írni, szerinted abban is fontos szerep jut majd filozófiai kérdéseknek?
Nem a filozofálás a célom, mert nem vagyok filozófus. De a filozófia sok érdekes kérdésfelvetéssel él, olyanokkal, amelyek engem is foglalkoztatnak. Most is éppen dolgozom egy regényen.
A Vak majom esetében a boldogságkutatás témája adta számodra a kiindulási alapot. Most mi volt a kezdő impulzus?
Azért nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert ami a kezdeti inspiráció volt, már teljesen eltűnt a történetből. Az volt a munkacíme, hogy Tengeri szörnyeteg, most épp nincs címe, és azt sem hiszem, hogy lesz benne bármilyen szörnyeteg. A történet egy egyetemi tanárról szól, aki aközött őrlődik, hogy intellektuális vagy anyagi sikereket érjen el.
Ezek szerint most teljesen más irányba indultál el?
Igen, igyekeztem tudatosan valami teljesen mást írni. Egészen más lesz a hangvétele a könyvnek és más a történetvezetés is, minden szempontból különbözik az előzőtől.
Milyen hatással van rád Vak majom sikere? Érzel nyomást a feléd irányuló elvárások miatt vagy inkább inspirál, hogy ilyen jól fogadták az első könyved?
Nyomást nem okoz, inkább megnyugtató gondolat tudni, hogy lesz, aki kiadja, tudni, hogy lesznek, akik várják, tudni, hogy el fogják olvasni. Az összes olyan szorongás, ami egy első könyv előtt fellép, megszűnt. Ebből a szempontból ez a Margó-díj nagyon felszabadító volt, mert perspektívát adott a munkámnak.
