Fehér Boldizsár: A XX. század legjelentősebb kulturális hatása [HÁLÓZATOK HETE]

Fehér Boldizsár: A XX. század legjelentősebb kulturális hatása

A művészet története a hatások története. Miután az egyetemen öt évet töltöttem el a hároméves alapképzés teljesítésével, úgy gondolom, alaposabb betekintést nyertem a művészet történetébe, mint azok az átlagos diákok, akik csupa kitűnő osztályzattal átszáguldanak a képzésen, hogy még időben el tudjanak kezdeni egy másik iskolát, ahol hasznosítható tudást szereznek. De nem én. Éppen ezért megdöbbentett, amikor az egyik ebéd utáni pihenőm alkalmával a következő mondatot találtam leírva egy magazinban: „A XX. század legjelentősebb kulturális hatását a zeronizmus jelentette, az első olyan avantgárd művészeti mozgalom, amelynek egyetlen tagja sem volt.” A legjelentősebb? Hogyan lehetséges, hogy soha nem hallottam róla? A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, ezért a következő heteket azzal töltöttem, hogy a lehető legtöbbet próbáljam meg kideríteni erről a formációról, amely a jelek szerint egyedülálló hatást gyakorolt a modern kultúrára.

A mozgalom születése

A zeronizmus multidiszciplináris jelenség volt, mely az első világháborút övező időszakban jött létre, február 16-án, bár pontosan nem tudni, melyik évben. New Yorkban, Párizsban és Zürichben mégis egyszerre bontakozott ki, és jelentőségét a kortársak is azonnal felismerték. Tristan Tzara, ahogy naplójában leírta, az elsők között kívánt csatlakozni a mozgalomhoz: „Úgy volt, hogy a Cabaret Voltaire-ban találkozom a zeronistákkal, hogy megbeszéljük a belépésemet, de hiába ültem ott estig, nem jött el senki. Pedig reméltem, hogy kifizetik a vacsorámat.” Évekkel később Samuel Beckett azt állította, ez a történet inspirálta az egyik leghíresebb drámáját, amit nem írt meg. De Tzara élménye nem volt egyedüli. Münchenben az orosz Vaszilij Kandinszkij is sikertelenül próbált felkutatni valakit, aki a mozgalomhoz tartozik. „Hogyan csatlakozzak, ha nincs senki, aki bevegyen?”, írta édesanyjának Odesszába egy melankolikus hangú levélben, amire azt a választ kapta, hogy keressen egy rendes munkát. „Idehaza mindenkinek azt hazudom, hogy kulcsmásoló vagy”, írta az asszony, aki sosem értette meg Kandinszkij művészi elhivatottságát. Otto Dix, Hans Arp, Moholy-Nagy, Paul Klee, Francis Picabia és még sokan mások mind hasonlóan jártak, kivéve, hogy Picabia még csak választ sem kapott az édesanyjától. A mozgalom végül a legtöbb művésznek megközelíthetetlen maradt.

Kiállítások

A zeronisták nem csak, hogy soha egyetlen alkotást nem készítettek, ezeket az alkotásokat számos alkalommal nem állították ki, ideértve a legnagyobb presztízzsel bíró galériákat is. Miután a hivatalos párizsi Salon-kiállításokon nem szerepeltek, a lendület megállíthatatlan volt. A londoni Grafron Gallerie-ben, a weimari Bauhaus iskolában ugyanúgy nem tűntek fel képeik, ahogyan New York Cityben a Park Avenue Armoryban az 1913-ban rendezett nemzetközi modernek kiállításán. Képeiket a legnagyobb kritikusok hagyták szó nélkül, de rövidesen a botrányok sem maradtak el. 1915-ben Szentpéterváron, ahol egy retrospektív kiállítás keretében százötven zeronista alkotást nem mutattak be, az emberek a Téli Palota elé vonultak visszakövetelni a jegyük árát. A cárnak végül személyesen kellett kifizetnie őket, ami a háborús kiadások mellett igencsak megterhelő volt. 1932-ben a berlini Kunsthalléban sem rendeztek egy jelentős zeronista kiállítást, amelyet Hitler így hiába szeretett volna betiltani, nem volt rá lehetősége. A beszámolók szerint a hír hallatán tombolni kezdett: „Nincs olyan kiállítás, amit nem tilthatok be!”, üvöltötte. A jelek szerint volt. A Német Birodalomban a zeronisták ezután már az Entartete Kunst, a degeneratív művészet jelképei lettek, nyugaton pedig mint a „betilthatatlanokat” ünnepelték őket, akik felveszik a harcot a fasizmus ellen. Nem akadt olyan galéria, ahol ne akartak volna kereskedni a zeronista képekkel, amelyek bár nem léteztek, éppen e ritkaságuk okán egyre nagyobb értéket képviseltek a gyűjtőknek.

BarabásiLab: Múzeumirányítás (2019)

Ideológia

A zeronisták célkitűzéseit nehéz a mai korviszonyok között megérteni, főleg, hogy az idők során sokan sokféleképp próbálták értelmezni vagy a saját érdekeiknek megfelelően eltorzítani azokat. Egyesek szerint a mozgalom a háborúellenes aktivizmusról szólt, mások szerint a társadalom álszentté váló, hagyományos értékrendjei ellen tiltakozott, megint mások úgy vélik, egy utópisztikus társadalmat akart megvalósítani, ahol a boltok hétvégente is nyitva tartanak. Oroszországban úgy tekintettek a zeronizmusra, mint ami megszabadította a művészetet az objektivitástól, a szubjektivitástól és minden mástól, ami a kettő között van: általa létrejött „az absztrakció tökéletes formája”, hiszen a fizikai műtárgyat és a koncepciót egyszerre nélkülözi. Ma már a legtöbb tudós egyetért, hogy a zeronizmus nem szólt semmiről, amit páratlan sikerrel volt képes megvalósítani. „Talán az egyetlen ideológia a történelemben, amely nem bukott meg”, írta róluk elismerően Gombrich.

Művészeti technikák

A fafaragás, kerámia, mozaik, freskó, olajfestészet, bábjáték, ének, vers, performansz, szőnyegszövés, monumentális szobrászat, sgraffitto, üvegfúvás, ready made, fotó, kollázs stb. csak néhány azok közül a technikák közül, amelyeket a zeronisták nem műveltek mesteri színvonalon.

Örökség

Egyáltalán lehetséges-e beszélni valamiről, ami nincs, vagy azáltal, hogy beszélnek róla, már lesz? Tették már fel sokan a kérdést. A kor egy híres metafizikusa egyenesen isten némaságához hasonlította a zeronisták működését, amely a posztmodern kezdetét jelentette, abban az esetben, ha ezt nem valami más jelentette. Hogy ki indította el, örökké rejtély marad, ahogyan az is, vajon elindította-e valaki, és ha igen, véget ért-e, ha ugyan valaha is elkezdődött. De természetes, hogy a művészetben mindig maradnak nyitott kérdések. A zeronizmus kultúrára gyakorolt hatását viszont lehetetlen elvitatni, alkotásaik még ma is a legrangosabb múzeumokban és képtárakban nem fordulnak elő, és működésükkel Da Vincitől Picassóig a legnagyobb művészekre nem voltak hatással.