A tó felé vezető agyagos, köves talajon surrogó szandálok, és a megszáradt, sárga fűszálakon végigseprő köntösök felugrasztották a szöcskéket a sokaság nyomában. Jézus egy mandulafa tövében ült le egy sziklára, az emberek közül pedig sokan a vízhez mentek a szomjukat oltani, vagy megmosni az arcukat meg a kezüket, hogy felfrissüljenek. Jézust és a tizenkét tanítványát Kapernaumból követte a sokaság a Galileai-tenger partjára, hogy meghallgassák a beszédeit és szemtanúi legyenek a csodáknak, amelyeket tesz.
Nátán, Abjátár fia, akit Súnemből valónak mondtak, a környékről összefutott betegekkel együtt várakozott egy kavicsos tisztáson, hogy Jézus elé engedjék. Nátán alacsony, köpcös palotaszolga volt. A feje búbját egy textilzsebkendővel takarta be, hogy ne égjen meg a napon. Nem látott el a vízpartig, csak azt a cédrusból kivágott hordágyat látta, amin egy lila és puffadt halottat cipeltek végig a sor mellett. Nátán egyből felismerte. Szofóniás volt, a tojáskereskedő, akinek három shékellel tartozott.
– Mi történt vele? – kiáltott oda a két teherhordónak. A két szikár férfi a nagy melegben levetette a felsőruháját és turbánként a kötötték a fejükre.
– A torkán akadt egy csirkecsont – felelték.
– Schlimázel – mondta Nátán színlelt bánkódással. – Szerencsétlen fickó. – Elővette a füzetét, és feljegyezte, hogy a három shékelt már nem kell visszafizetnie Szofóniásnak.
Jézus példázatából csak szótagokat fújt felé a szél. Nátánt csípték a bogarak, a nyelve kiszikkadt a melegtől, és próbált tapintatosan nem tudomást venni arról a két, daganatos bőrű, édesen bűzlő leprásról, akik cseppet sem voltak tapintatosak, és a feje fölött beszélgettek egymással a sorban.
– Nekem az ujjaim – mutatta az egyikük, akinek a karja bénán lógott az oldalán. Az ujjai megmerevedtek és megnyomorodott, gusztustalan kampóba hajlottak középen. Nátán alig bírt odanézni.
– Nekem a lábam – mondta erre a másik a barázdált, üszkös csonkjával a lába helyén. – Ilyet még az orvos sem látott.
– Lehetne halkabban, srácok? – kérdezte Nátán.
– De hát mi leprások vagyunk – háborodott fel a második leprás, miközben az egyetlen ép szeme nyugodt, ellenséges szikrákat szórt.
– Mások is állnak a sorban – mondta Nátán megértően. – Mindenkinek megvan a maga baja.
– Neked mi a bajod?
– Nem is akarjátok tudni – legyintett Nátán.
– Mégis – erősködött a leprás. – Mondd el! Mi meg fogunk halni.
– Rajtam már csak a csoda segíthet – mondta Nátán.
Lassan megindult a sor eleje. A legtöbben csak nehezen bicegtek, sokakat ágyon vittek Jézus elé, akik nemsokára félredobták az ágyaikat egy nagy, jelentőségteljes kupacba a tóparton. Az ölben cipelt bénák a a saját lábukon távoztak. A vakok láttak, a süketek hallottak. Mint mindenkit, Nátánt is végtelenül türelmes szeretettel fogadta Jézus, amikor végre ő következett, és megállt előtte a mandulafa könnyebbséget adó árnyékában.
– Nátán vagyok, Abjátár fia, akit Súnemből valónak mondanak – felelte Nátán Jézus kérdésére. – De igazából Betániából származom. És, lekopogom, az egészségem hibátlan.
– Akkor mi a baj? – csodálkozott Jézus.
– Mi a baj? Minden baj.
– Minden?
– Minden! – Nátánból kétségbeesett, felháborodott heherészés bugyogott fel, miközben a karjait a magasba lökte. – Az életem a teljes ellentéte mindannak, amit szeretnék, hogy legyen.
– Ezt meg hogy érted?
– Nézz rám, úgy festek, mint aki elégedett? Sikeres? Boldog? – Nátán keserű büszkeséggel mutatta magát, mire Jézus olyan hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett rá, aminek Nátán hiába próbálta megfejteni a jelentését.
– Nem értem – töprengett Jézus. – Mit szeretnél tőlem, mit tegyek veled?
– Vannak ötleteim – mondta Nátán. – Először is örülnék valamilyen jobb állásnak.
– Jobb állásnak?
– Tudod, most palotaszolga vagyok Heródesnél. Ez például nem valami jó.
– Mi a baj vele?
– Mi baj? Mi a baj? – ismételgette Nátán, mintha a kérdés is abszurd volna. – A fizetés borzalmas, állandóan rugdossák az embert. „Csináld ezt!” „Csináld azt!” Semmi perspektíva nincs az egészben. Arról nem is beszélve, hogy mindenki idiótának tart.
– Bizonyára nem szolgáltál rá.
– Dehogynem. Minden alkalommal elnyom az álom, ha őrséget kell állnom. Sőt, akkor alszom a legjobban. Ha lakomát tartanak, soha nem tudom megállni, hogy bele ne egyek az ételekbe, amiket fel kell szolgálnom. És mindig azt hiszem, hogy meg fogom úszni, pedig nem. Ha csak egy fél csirkét viszel ki, észreveszik.
– Akkor miért hiszed, hogy megúszod? – kérdezte Jézus zavartan.
– Mert egy idióta vagyok – szakadt ki Nátánból. – Megbízhatatlan, rossz alkalmazott. Az egyetlen dolog, amibe munkát fektetek, hogy elkerüljem a munkát. Önző vagyok és lusta. És semmi önuralmam vagy akaraterőm nincs, hogy bármin is változtassak. Ez olyan, mintha valami átok ülne rajtam. Egyértelmű, hogy én itt áldozat vagyok.
– Mi az, amit akkor csinálni szeretnél? – kérdezte Jézus, egyre növekvő zavarral.
– El tudnék képzelni valamilyen saját vállalkozást – mondta Nátán. – Én lennék a főnök, és utasításokat adnék olyanoknak, akik értenek dolgokhoz. Így nem lenne gond, hogy én nem értek semmihez.
– Azt szeretnéd, hogy adjak neked a semmiből egy vállalkozást, aminek a főnöke lehetsz?
– Kérlek – mondta reménykedve Nátán.
– Akad esetleg valami más, amit szeretnél? – ráncolta a homlokát Jézus.
– Csinálhatnánk valamit azzal is, ahogy kinézek – felelte Nátán lelkesen. – Kezdve azzal, hogy nem akarok férfimelleket. Látod ezeket? Mik ezek? Nem akarok pocakot sem, és nem akarok alacsony és zömök lenni. Szeretném, hogy atletikus alkatom legyen. Lehetnék magas és izmos lenni.
– De hát hogyan? – hökkent meg Jézus.
– Nem lehet nehezebb, mint meggyógyítani egy leprást – mondta Nátán. – És hajat is szeretnék.
– Hajat?
– Olyan vállig érő, gesztenyebarna hajat, mint a tiéd, Jézus. Az enyém kihullott, amikor húsz voltam. Nem is az egész, csak itt felül, úgy még rosszabb. Tudod mit tesz ez az ember önbizalmával? Szerinted milyen esélyem van így a lányoknál?
– Ilyennek lettél megalkotva – mondta Jézus szelíden. – Nem tudom, mit mondjak.
– Hát én is épp erről beszélek!
– Most már adj helyet a rászorulóknak, Nátán, Súnemből – mordult rá türelmetlenül Simon Péter, aki Jézus jobbján állt.
– Betániából. Nátán, Betániából. Csak Súnemből valónak mondanak.
– Mit számít?
– Nekem semmit. Csak ha már fontosnak tartod a nevemhez tenni, honnan származom – mondta Nátán –, akkor az Betánia. Az egész egy félreértés miatt van. Majd elmesélem.
– Betánia és Súnem is nagyszerű helyek – mondta Jézus békítően. – Nem számít, melyik helyről származik valaki.
– Én nem is teszek úgy, mintha számítana – mondta Nátán.
– Akkor meg minek javítasz ki? – kérdezte Simon Péter nyersen.
– Sajnos nem tehetek érted semmit, Nátán, Súnemből
– mondta Jézus, olyan szomorúan pillantva Nátánra, hogy Nátán szinte megsajnálta őt.
– Betániából.
– Muszáj még mindig ezen lovagolni? – forgatta a szemét Simon Péter.
– Szerintem úgy vagy tökéletes, ahogy vagy – mondta Jézus.
– Tökéletes! – Nátán keserűen felkacagott. – Kit akarunk átverni? Még csak tűrhető sem vagyok. Kilőhetsz egy nyilat az ablakon és eltalálsz valakit, aki jobb nálam.
Simon Péter izzó ellenségességgel unszolta, hogy táguljon.
– Hallottad – mondta.
– Mindenki más megkapta, amit akart – ellenkezett Nátán. Értetlenül és bénán tátogva kereste a szavakat. – Ez nem igazságos!
– Az élet nem igazságos, pajtás – mondta Simon Péter. – Gyere vissza, ha elkaptad a leprát vagy megvakultál.
Nátánt arrébb állították, de nem nyugodott bele. Hol az igazság? Neki miért nem jár boldogság? Neki sem kevésbé rossz, mint bárkinek. Ma is dolgoznia kellett volna, most pedig még ki is fogják rúgni a palotából, amiért nem ment be.
– A hajam – kiáltotta. – Legalább a hajamat add vissza!
Nátán kiáltásából Jézus felé csak szótagokat fújt el a parti szél.
– Nem lehetne halkabban?
Egy közeli bukszus bokor takarásából a két leprás lépett ki, akik már nem voltak leprások. Nem görbültek gusztustalan csomóba az ujjaik, a kezük és lábuk csupa erős és ruganyos izomból állt. A bőrük sima, napsütötte bronz volt, és nem az a kérges folyómeder, ami előtte. Gyönyörűek voltak, egészségesek és gőgösek.
– De a hajam – dadogta Nátán.
– Mindenkinek megvan a maga baja – felelték.
A közelben húzódó kocsiút széléről valaki más is állhatatos, furcsa pillantással méregette őt. Szofóniás, a tojáskereskedő volt, aki még lila és puffadt volt, de már a két teherhordó mellett sétált vissza a város felé, akik a fejük felé emelték a hordágyat, hogy árnyékot tartsanak neki az úton.
– Nátán, Súnemből – intett Nátánnak. Fültől fülig ért a szája.
– Te nem haltál meg? – csodálkozott Nátán.
– Igen, de csoda történt. Jézus feltámasztott.
– Még mindig lila vagy – jegyezte meg Nátán óvatosan.
Szofóniás legyintett. – Azt mondják, később elmúlik.
– Értem.
– Ide figyelj, Nátán. Jó is, hogy összefutottunk, mert te még tartozol nekem három shékellel.
