Sofi Oksanen: A részletek rajongója vagyok

Az 1977-ben született Sofi Oksanen jelenleg az egyik legnépszerűbb finn írónő. Édesanyja Észtországból emigrált Finnországba a hetvenes években, ő már finn kislányként nőtt fel. Dramaturgnak tanult, 2007-ben bemutatott Tisztogatás című darabja színházi siker lett, regényváltozatából pedig 170 ezer példányban elkelt finn bestseller, és közel harminc nyelvre lefordított történet. Oksanen bevallottan étkezési zavarokkal küzdött, a magyarul most megjelent Sztálin tehenei is részben erről szól, műveiben továbbá a nőkkel szembeni erőszakkal és az észt közelmúlttal foglalkozik.
 

Finnországban sikerkönyv volt a Tisztogatás, Észtországban hogyan fogadták?

Az észt fordítás volt az első, és nagyon gyorsan követte az eredeti megjelenést, ez fontos is volt a számomra. De nem keltett különösebb feltűnést, az csak akkor kezdődött, amikor egyre több országban jelent meg a könyv. Az észtek ahhoz voltak, vannak szokva, hogy senki sem törődik velük, senki nem tud róluk semmit. Meglepetésként érte őket, hogy itt egy könyv, ami velük foglalkozik, és külföldön beszédtéma. Természetesen voltak olyanok is, akik nem örültek ennek és negatív reklámnak tartották a könyvet, hiszen nem az észt múlt legfényesebb fejezeteiről szól.
Az egész fogadtatás arra emlékeztetett, ahogy Aki Kaurismäki filmjeire reagált eleinte a finn közönség. Ma már persze mindenki büszke rá, de amikor még nem számított híres, külföldön is elismert, díjnyertes alkotónak, sokan támadták őt is. Még olyan vélemények is akadtak, hogy Kaurismäki filmjei után kínos külföldre utazni, mert mindenki a szereplőivel azonosítja a finneket, pedig ők nem olyanok. Talán azért is érdekli őket az, hogy más nemzetek hogyan látják őket, mert Finnország, akárcsak Észtország, nagyon fiatal ország. (Finnország az évszázadokig tartó svéd királyi-, majd cári oroszországi uralom után 1917-ben kiáltotta ki függetlenségét, Észtország pedig szintén svéd, majd orosz fennhatóság után 1918-ban függetlenedett, de 1940-ben a Szovjetúnióhoz csatolták, és a német megszállás után ott is maradt 1991-ig.)

Olvasd el beszámolónkat a Sztálin tehenei bemutatójáról.

És ez a két nép hogyan látja egymást?

A finnek sokáig nem tudtak semmit, vagy csak nagyon keveset, most pedig két erős sztereotípia él bennük az észtekről. Az egyik szerint az észt nők prostik, az észt férfiak pedig gengszterek.
Épp ezért sokat gondolkoztam azon, hogy nem lenne-e illendő vagy helyes egy olyan könyvet írni, ami pozitív dolgokról szól, egyértelműen jó karakterekkel, és így tovább. Ugyanakkor a múltat nem lehet letagadni, amikről írok, azokról a dolgokról beszélni kell, és így talán azt is meg lehet érteni, hogy hogyan és miért alakultak ki ezek az előítéletek.

Az észtek amúgy kevésbé törődnek a közelmúltjukkal, jobban mondva a regények szintjén ez csak alig látható, és például az észt költészet is sokkal politikusabb hangot üt meg, mint a mai észt regényirodalom. Nagyon sok memoár jelenik meg viszont, és több a tényirodalmi, történelmi munka, de a regények nem foglalkoznak a közelmúlttal. A múlttal való szembenézés, a múlt megismerése most nem a legforróbb téma, de biztos vagyok benne, hogy annak is eljön az ideje.
 

Egy interjúban mesélte, hogy a Tisztogatás bemutatója alkalmából Amerikában járt, többen is hitetlenkedtek: nem létezik, hogy egy férfi egy szekrényben bujkáljon, mint Hans a könyvben. Mi volt az amerikaiak baja?

Az egy nagyon jó példa volt arra, hogy mennyire máshogy próbálták befogadni a könyvet Amerikában, mint Európában. Kelet-Európában, vagy a volt szovjet tagállamokban senki sem csodálkozott ezen, tudták, hogy ilyen helyzet bármikor megtörténhetett akár a háborúban, akár utána, a kommunizmus befolyása alá került országok bármelyikében. Amerikában az is érdekes volt, hogy nemcsak a történelmi helyzetet nem tudták helyesen érzékelni, de azon is fennakadtak, hogy egy férfi egyszerűen elbújik, hiszen azért férfi, mert sosem tenne ilyet. Persze nem mindegyik amerikai olvasónak voltak ilyen problémái, hiszen rengetegen származnak Örményországból vagy Kazahsztánból, meg a többi kelet-európai vagy egykori szovjet tagállamból. És aki élt diktatúrában, szenvedett a totalitárius elnyomástól, vagy a felmenői olyan országból, térségből jöttek, ahol genocídium történt, az sokkal könnyebben be tudja fogadni a könyveimet, mert ismerősek számára a körülmények.

A nyugat-európai országok között is előfordult a diktatúra és a teljes elnyomás, de egyik sem tartott olyan sokáig, mint a szovjet hatalom. Ezekben az országokban hogyan alakult a Tisztogatás fogadtatása?

A nyugat-európai országok recepciója is különböző volt. Sokan például el sem tudják képzelni, hogy mi az a cenzúra, előfordul, hogy még a kérdező újságíró sincs tisztában azzal, hogy mi az, és hogyan működik. A finneket is sokkolta, amikor világossá vált a számukra, hogy a szovjet idők alatt az Észtországba küldött leveleiket átvizsgálták. Ez vagy például a telefonhívások lehallgatása felfoghatatlan volt a számukra. De országonként változott a reakció, például Spanyolországban a Franco-dikatúra hosszú évtizedei miatt egyből értették a könyveket, és a cenzúra intézménye is még élénk emlék.
A különböző helyzetekre adott különböző válaszok egyébként minden országról többet árulnak el, mint bármilyen idegenvezetés. Az ír olvasók például nagyon könnyen azonosultak az észtekkel, hiszen ők is átélték az elszakítottságot, és a nyelvüket is megpróbálták elnyomni. Hasonló történt az izlandiakkal a dán uralom alatt. A nyelv nagyon fontos a függetlenség megőrzéséhez, és nagyon nehéz úgy életben tartani, hogy a körülmények nem feltétlenül nyitottak ebbe az irányba.
 

Nagyon sok fiatalt nem foglalkoztatja a múlt megismerése, az ön könyvei viszont köztük is sikeresek. Már a nálunk most megjelenő Sztálin teheneinél is megtalálta velük a hangot.

Két dologról akartam írni a Sztálin teheneiben. Az étkezési zavarokról, és a szovjet időkről. Két nagyon távoli téma, de a férfiakat mindig érdekli a hidegháború és a politika, a fiatalok pedig talán érdeklődnek az étkezési zavarok iránt. De ahhoz, hogy bemutassam az egyiket, be kellett mutatnom a másikat is. Így nagyon változatos lett az olvasóim életkora, az olvasótalálkozókon megfordultak már 12-13 éves és kilencvenéves is.

A velem egyidős finnek és a fiatalabbak nem nagyon ismerik a Szovjetunió, és benne Észtország történetét és nem is nagyon érdekli őket. Nem emlékeznek rá, nem utaztak arrafelé, de így nincs tudásuk sem, pedig anélkül nem lehet megérteni a környező országokat sem. És pont ez, az egymás meg nem értése a mai Európa legnagyobb problémája, az, hogy a nyugat nem érti a keletet, és fordítva.

Általában a regényből szoktak drámát írni, a Tisztogatás esetében ez fordítva volt.

A Tisztogatás megírására a finn Nemzeti Színház kért fel. Akkor még nem volt meg a történet, de nagyon foglalkoztatott az észt ellenállás és a szexuális erőszak, és tudtam, hogy ezekről akarok írni valamit. A darabhoz több tanulmányt is elolvastam, amelyek azt vizsgálták, hogy mi lesz a későbbiekben a diktatúra szenvedéseit, illetve a szexuális erőszakot átélő áldozatokkal. A legtöbb áldozatról kiderült, hogy félnek az emberek szemébe nézni, és pont ezért az kezdett izgatni, hogy azt, amit nem látunk, hogyan lehet megjeleníteni a színpadon. Az is érdekelt, hogy azok a traumák, amik az áldozatokat sújtották, különlegesen személyes élmények, és ezeket kellett valahogy egy társulattal, sok néző előtt bemutatni.
Ugyanakkor a színházi előadásnak vannak határai, az erőszakot nem lehet teljes valójában előadni, ráadásul a részletek rajongója vagyok, és minden részletet képtelenség megmutatni. Ott van az idősebb testvér, Ingel figurája is, aki nem jelenik meg a színpadon. Sokat gondolkoztam, hogy mégis hogyan lehetne őt szerepeltetni, és elkezdtem írni egy monológot, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ez már nem egy monológ, hanem egy regény.

Sokat kereste a nyelvet, amivel bemutatja az elmondhatatlan tragédiákat?

A nyelv egy nagyon érzékeny eszköz, amivel bármilyen kort be lehet mutatni. Nekem a nagymamámék, azaz a Aliide generációjának és a saját korosztályom, vagy a kicsivel idősebbek, azaz Zara nyelvét kellett megtalálnom. Sokat gondolkoztam azon, hogy az idősebbek, akik valóban átélték a szörnyűségeket, hogyan beszéltek a történtekről úgy, hogy valójában nem beszéltek róla. Gyerekként én például semmit nem értettem a családban keringő történetekből, de később aztán én is megtanultam a sorok között olvasni.
Ami problémát okozott a darabban és a regényben egyaránt, hogy a karakterek észtek, de a történetet finnül írtam. A finn nyelv pedig sokkal közvetlenebb, célratörőbb, míg az észt egy dallamosabb, zeneibb nyelv. Sok olyan kifejezés volt, amit nem használhattam, mert észt fordításban sokkal erősebb vagy durvább jelentése van, mint a finn használatban. Az a mód, ahogy például egy fiatal finn beszélget egy idős finnel egy észt, vagy egy orosz számára szokatlanul nyers.

Észtül sosem próbált írni?

Észtet sosem tanultam iskolában, otthon sem erőltették, szóval, amit tudok, azt hallás után szedtem össze, de írni csak finnül írok. Érdekes viszont, hogy azok az olvasók, akik beszélnek finnül is, azt mondták, az észt nyelv hatása valahogy mégiscsak érződik a szövegen.

Amikor elkezd írni, már eleve az önre jellemző, megbontott időstruktúrában gondolkozik?

Az írás elején igazából még a sztoriról sem tudok sokat, nem áll össze előre a fejemben. Asszociatív író vagyok, ami jön, az jön, én csak elkezdek írni. Lehet, ha mondjuk több időt fordítanék a háttérmunkára, és kizárólag a kutatással foglalkozom hónapokon keresztül, akkor egészen más könyvek születnének, teljesen más történetekkel.
De nagyon szeretek asszociatívan dolgozni, és igazság szerint nincs is kellő türelmem a kutatáshoz. Nem olyan író vagyok, aki olyan, mint egy nyomozó, nagy parafatáblával és rengeteg feltűzött fényképpel. Csak az első, zsigerből jött változat után nézem meg, hogyan is áll a cselekményem, és csak ezután jön a szerkezet.