Be kell vallani, Sally Rooney könyve első blikkre nem tűnik túl cizelláltnak, sőt, szinte idegesítőek azok a sémák, amelyekkel a Baráti beszélgetések első oldalain találkozunk. A főszereplőnk és elbeszélőnk egy fiatal, mindössze 21 éves bölcsész lány, Frances, akinek karaktere látszólag alig különbözik A szürke ötven árnyalata vagy az Alkonyat főhősétől: önbizalomhiányos, introvertált, folyamatosan másokhoz méri magát, és van benne egy erős önpusztító hajlam is, környezete ezzel szemben lenyűgözőnek, intelligensnek, gyönyörűnek gondolja őt. Legjobb barátnőjét (és ex-párját) Bobbit tartja a mércének maga számára, míg őt okosnak, rátermettnek, szépnek és impulzívnak látja, addig úgy érzi, eltörpül mellette, az árnyékában él, mert nincs személyisége, csúnya, sőt gyakorlatilag láthatatlan. Mindketten a dublini Trinity College hallgatói, erős nézeteik vannak a világról, sokat vitatkoznak és gyakran lépnek fel együtt spoken word-esteken, ahol Frances költeményeit adják elő. Egy ilyen esten ismerkednek meg a fotósként és íróként dolgozó Melissával, aki felajánlja, hogy ír róluk egy portrécikket és ennek apropóján meg is hívja őket vendégségbe. A házában tartott vacsorán aztán kiderül, hogy van egy irigylésre méltóan jóképű és szexi férje, Nick, aki ráadásul színészként dolgozik. Ami ezek után történik, az már szinte klisészámba megy: Frances és Nick vonzódni kezdenek egymáshoz, majd Melissa és Bobbi háta mögött titkos szerelmi viszonyba kezdenek, ami persze jó sok titkolózáshoz és bonyodalomhoz vezet.
„Nem voltam olyan, amilyennek megjátszottam magamat. Eszembe jutott, hogyan próbáltam szellemeskedni Nick barátai előtt a mosókonyhában, és elfogott a hányinger. Nincs semmi keresnivalóm gazdagok házában. Eleve csak Bobbi miatt hívtak meg ilyen helyekre, ő mindenhol feltalálta magát, és olyan személyiséggel rendelkezett, amihez képest én láthatatlan voltam.”
Ha csak a Baráti beszélgetések cselekményét nézzük, azt gondolhatnánk, hogy ez a könyv tele van közhellyel, hiszen nem szól másról, csak ami a szappanoperák szokásos leosztása: adott egy depressziós férj, egy elhidegült feleség, egy leszbikus barátnő és egy vonzó, nagyon fiatal szerető. Valójában azonban, ahogy halad előre a regény, kiderül, hogy Rooney nem azért választotta ezeket a kliséket, mert nem futotta többre a fantáziájából, hanem épp ellenkezőleg, ezek mögé a fekete-fehér sémák mögé akart jobban benézni, azt akarta kideríteni, hogy milyen bonyolult folyamatok zajlanak le ilyenkor az emberekben és a kapcsolatokban.
A könyv ilyen szempontból olyan, mint egy jól felépített sakkjátszma, minden egyes szereplő lépése változtat az összes szereplő viszonyának dinamikáján. Így egy olyan folyamatosan hullámzó szerelmi négyszög jön létre, amelyet a közeledés-távolodás váltakozása határoz meg.
A regény egyik központi témája a szerelem és a vele járó szükségszerű sebezhetőség. Ez a motívum főként Frances nézőpontjából jelenik meg, aki bár a szemtelenül fiatal házasságtörő szerepében van, ettől folyamatosan sérül. Hogy védekezzen a kötődés és kiszolgáltatottság ellen, sokszor elfedi valódi érzelmeit, szarkazmusba menekül, közömbösnek, vagy egyenesen ridegnek mutatja magát, de az is előfordul, hogy olyan játszmákba kezd, amelyek során eltolja magától a másikat, annak reményében, hogy az majd küzdeni fog érte. Ez azonban implikálja, hogy óhatatlanul újra és újra megbántson másokat. Közben pedig egyértelműen világossá válik, hogy elsősorban nem a pozíciója, hanem önbecsülésének hiánya hajtja arra, hogy ezt tegye. Gyűlölni kezdi magát, undorodni kezd a testétől, amikor azt éli meg, hogy nem elég szerethető, sőt ez sokszor odáig fajul, hogy betegségbe menekül, vagy kárt okoz magában.
„Miután Nick elment, fogtam egy kis körömvágó ollót, lyukat vágtam a bal combom belsején. Éreztem, hogy valami drámait kell tennem, hogy ne azon rágódjam, milyen szörnyen érzem magamat, de a vágástól sem lettem jobban. Sőt nagyon vérzett, és csak rosszabbul lettem tőle. Ültem a szobámban a padlón, televéreztem egy gombócba gyűrt papír zsebkendőt, és a saját halálomon gondolkodtam. Üres kehely voltam, Nick ürített ki, és most azt kellett néznem, amit ő öntött ki belőlem: minden tévképzetemet a saját értékességemről, beképzelt elgondolásaimat arról, hogy olyan ember lennék, amilyen nem is voltam. Most, hogy semmi voltam, üres pohár csupán, tisztán láttam magamat.”
Bár Rooney saját bevallása szerint nem akart y-generációs regényt írni, hanem egyszerűen csak belefoglalta a könyvbe a saját tapasztalatait, a Baráti beszélgetésekből mégis kirajzolódik sok olyasmi, ami a mai huszonévesek nagy részében közös. Ilyen például az előbb említett kötődéstől való félelem, a szeretet- és önbizalomhiányból következő önsanyargatás, de megjelenik az elvált szülők témája, a szerelemben és a tartós kapcsolatokban való hit elvesztése és az életcélok hiánya is.
A könyv szereplői csak sodródnak az eseményekkel, nem akarják feladni a képzeletükben élő sokféle lehetőséget az egy biztosért.
„Bár tudtam, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek teljes munkaidőben dolgozni, annyi biztos, hogy nem álmodoztam a ragyogó jövőről, amelyben nemzetgazdaságilag fontos munka elvégzéséért kapok fizetést. Néha ezt úgy éltem meg, hogy képtelen vagyok foglalkozni a saját életemmel, ami lehangolt. Ugyanakkor ideológiailag egészségesnek éreztem, hogy hidegen hagy a meggazdagodás.”
A regényben a felvetett témák mellett izgalmas az is, hogy az író kerülte a hosszas leírásokat, magyarázatokat, az érzelmek megfestését. Bár az elbeszélő maga Frances, a történet tele van hosszas párbeszédekkel (és emailekkel, chatelésekkel, amik szintén erősítik a generációs hatást), amelyekből alaposan megismerjük a többi szereplő gondolatait, nézetrendszerét is. Mert ez a könyv, ahogy azt a címe is sugallja, „világmegváltó” beszélgetések sorából áll – például irodalomról, kapcsolatokról, monogámiáról, kapitalizmusról vagy vallásról – , sőt ezek rajzolják azokat a fiatal, szabad, tájékozott, de végtelenül sebzett embereket, akik szeretnének szeretni és nagyot álmodni, de saját maguk útjába állnak, mert azt hiszik, így meg tudják óvni magukat a csalódásoktól.
