Harminc év után végre irodalomként kezdik kezelni a Sátáni verseket, ami miatt kimondták rá a fatvát. Salman Rushdie-nak még soha nem adták ki egyszerre ennyi könyvét, mint most nálunk. Egy reggeli tévéműsor és egy kis alvás után fogadott minket hotelszobájában Rushdie, hogy irodalomról, nyelvről és okkultizmusról beszéljen.
Fotók: Szémann Tamás
Mit szól ahhoz, hogy ön nemcsak világhírű író, hanem igazi celebritás is, akinek két napig folyamatosan kötelező megjelenései vannak?
Igen, elég sűrű a program, fáradt vagyok, de egyrészt nagyon ritka, másrészt ez az első alkalom, hogy egyszerre öt könyvem is megjelenik egy időben ugyanannál a kiadónál. Ezért is örültem a lehetőségnek, hogy újra Magyarországra jöhetek, másrészről most fejeztem be a legutóbbi regényemet, véget ér egy hosszú alkotói munka. Ha úgy vesszük az év hátralévő részében munkanélküli vagyok, nincs semmi dolgom. Ez az utazás egyfajta vakációnak is tekinthető, régen utaztam már.
Én csak egy író vagyok, akinek a neve elsősorban nem túl kellemes környezetben tűnik fel időről időre, ám életem legnagyobb részében annyit csinálok, hogy ülök otthon a számítógép előtt és meredten nézem a képernyőt. Ez nem igazán hasonlít egy híresség életére.
És miről szól a legújabb, még meg nem jelent könyve?
Ez egy történelmi regény, a 16. században játszódik. Egy indiai hercegnőről szól, aki véletlenek sorozata folytán a reneszánsz Itáliában találja magát. A könyvben azt vizsgálom, milyen volt a kapcsolat kelet és nyugat között négyszáz évvel ezelőtt.
Nagyobb volt akkor a szakadék a két világ között, mint ma?
Épp ellenkezőleg: az elején én is azt hittem, hogy akkoriban a két világnak még inkább semmi köze sem volt egymáshoz. De ahogy minél több kutatómunkát végeztem a könyvhöz, ahogy egyre jobban megismertem a kort, rájöttem nagyon is hasonlóak voltak, mint ma. Ám a hasonlóság attól is függ, hogy honnan nézzük: tudja, én nagyvárosi ember vagyok, ha összehasonlítom a modern bombayi nagyvárosi létet Londonnal vagy New Yorkkal, vagy más nagyvárosokkal, mindig találok hasonlóságokat. A városi élet mindenhol ugyanolyan.
És hol érzi otthon magát?
Én nem tudok mit kezdeni a címkékkel: nem vagyok indiai, se angol, se kozmopolita, ugyanakkor mindegyik vagyok ezek közül. Nagyon erős gyökerekkel kötődöm több helyhez is az életemben. Mélyen kötődöm Indiához – mindig visszamegyek, most is nemsokára . Ott születtem, ott nőttem fel. India a legnagyobb inspiráló erő a munkámban, úgy gondolom a legtöbb írónak mindig a szülőföldje fogja adni a legtöbb inspirációt. De otthon érzem magam Angliában is, és most már Amerikában is, ahol az utóbbi nyolc évben éltem. Azt hiszem, ezzel egyre többen vannak így: nem csupán egy helyhez, a szülőföldjükhöz kötődnek erős szálakkal, mint régen, hanem több helyet is meg tudnak nevezni, ahol otthonukra találnak.
Ön az első regénye, a Grimusz óta angolul ír. Mit javasolna annak az indiai írónak, aki most indul a pályáján: angolul vagy a saját anyanyelvén írjon?
A nyelv választja az embert. Az ok, amiért én angolul írok, az, hogy amikor íróvá váltam, akkor az angol volt az a nyelv, amit a legjobban tudtam uralni. Mindig ez az, ami alapján döntünk: az ember azon a nyelven ír, alkot, amit a legjobban tud formálni. Úgyhogy a tanácsom az, amelyik nyelvvel a legmélyebb kapcsolata van az írónak, azt válassza. Az ember csak egy nyelvvel eshet szerelembe.
De ez az ön esetében nem az anyanyelve, az urdu.
Igen, az urdu az anyanyelvem, és még mindig beszélem, de az angol olyan régen jelen van Indiában, hogy többé nem idegen nyelvként kezelik az indiaiak. Teljes jogú hivatalos nyelv. Ami azt illeti az urdu is, India előző muszlim megszállóinak a nyelve. Az urdu szó a katonai táborokból jön, a katonaság nyelve volt. Volt benne egy kis perzsa, egy kis hindi, ebből született meg az urdu. A másik érdekesség, hogy az összes indiai nyelvnek megvannak a földrajzi területei, ahol beszélik azokat: a bengálit Bengálban, a tamilit Tamilban, és így tovább. A két nyelv Indiában, aminek nincs földrajzi gyökere, a két legutolsó megszálló birodalom nyelve: az angol és az urdu.
Többen szokták említeni a műveivel kapcsolatban, hogy nehézséget okoz a szövegei sajátos nyelvezete, az indiai kifejezésekkel kevert angol.
Ez attól függ, hogy mely művekről beszélünk. Az éjfél gyermekei esetében az volt a célom, hogy indiai ritmusú, eredetű szavakat használjak, hogy indiaizáljam az angol nyelvet. Van akinek ez problémát okoz az olvasásban, mások ettől tartják élvezetesnek a könyvet, hiszen India a nyelv által is az, ami. Nagyon fontos számomra ez a regény, nemcsak ezért, mert ez hozta meg ez hozta meg nekem az első sikereket, hanem mert sok országban általa ismerték meg Indiát. Ám azt hiszem ez az időszak lezárult, elértem egy pontot az írói munkásságomban, és azt gondoltam, Az éjfél gyermekeivel lezártam ezt a témát. Ha megnézi a későbbi könyveimet, mondjuk az önöknél most megjelent Salimárt, a nyelvezete teljesen tiszta angol. Nem volt szükség többé az indiai-angol keverék nyelvre.
Esszéiben sokat foglalkozik a kortárs angol nyelvű és nem angol nyelvű indiai irodalommal.
Igen, érdekes a fiatal indiai írók előretörése. Amikor megjelent Az éjfél gyermekei, ami már 28 éve volt, sokat kérdezték tőlem az újságírók, hogy milyen más kortárs indiai írókat tudnék említeni a korosztályomban, és őszintén be kellett vallanom, hogy nem tudok egyet se. És ez nemcsak azért volt, mert akkor még nem is nagyon ismertem az indiai irodalmi életet, hanem egyszerűen nem voltak írók. Létezett az előző nagy írógeneráció, például Anita Desai, de az én korosztályomban akkor nem ismertem egyet sem. Egy évtizeddel Az éjfél gyermekei megjelenése után elmondhatjuk, hogy ötpercenként színre lép egy új indiai író. És nagyon örülök annak, hogy sokfélék ezek az írók. Volt egy időszak, amikor rengeteg utánzata jelent meg Az éjfél gyermekeinek, de az epigonok korának vége. Most már vannak naturalista íróink, szürrealisták, mély pszichlógiai témákkal foglalkozók, úgyhogy elmondhatjuk, hogy az indiai irodalom nagykorúvá vált.
Több helyen lehet önről olvasni, hogy hisz az okkultista tanokban.
Ez nem igaz, egy időben érdekelt, nagyon sokat olvastam a témáról. Volt egy nagyon jó barátom, (James Webb), aki történész volt, és a témát kutatta. Több könyve is megjelent a fekete mágiáról. Ám sajnos a barátom súlyos beteg lett: megőrült, nagyon súlyos skizofréniában szenvedett. Látomásai voltak, azt mondta a cambridge-i háza tele van démonokkal. A betegsége az évek során annyira elhatalmasodott, hogy öngyilkos lett, főbelőtte magát. Emlékszem, abban a pillanatban, amikor megtudtam, arra gondoltam, soha többé nem akarok erről a világról, erről a társaságról hallani. Amúgy nagyon konzervatív ember volt, nem az a típus, akire azt mondaná az ember, hogy okkultista tanokban hisz, komolyan, tudományosan foglalkozott a témával, nem fekete mágus volt. Egyik fő kutatási témája a nácik fekete mágia használata volt a II. világháborúban, meg is jelent a témáról egy könyve, Occult Underground címmel.
De tévedés ne essék, én nagyon kedvelem azokat az eszméket, amik zavarják, zavarba hozzák az embereket. Ám csak addig a pontig, amíg nem okoznak az egyénnek kárt. Azt hiszem, az egyik legértékesebb adománya az írásnak az, hogy meg tud zavarni. Egy írás kizökkenthet abból az állapotból, amiben eddig azt hittük kényelmesen, biztonságosan leledzünk, és olyan gondolatokra késztet, amiktől többé nem érezzük magunkat olyan kényelmesen. Ez az írás lényege, hogy gondolatokat ébresszen.
Mit gondol, eljött már az idő arra, hogy a Sátáni verseket a saját érdemeiért olvassák az emberek, és nem a fatva által gerjesztett indulatok és érdeklődés miatt?
Igen! Nagyon örülök, hogy manapság az angol és amerikai egyetemek irodalmi szemináriumain is tananyag már a Sátáni versek. Eddig vallástudományi órákon, nemzetközi kapcsolatok szemináriumokon, konfliktus menedzsment órákon foglalkoztak vele. A sátáni versek minden egyetemi tanteremben jelen volt, kivéve az irodalom szemináriumokat. És most már ott van az irodalom tanszékeken is végre, ott, ahová való. Az emberek könyvként kezelik, mint regényt kritizálják és a saját érdemeiért olvassák. Sokan szeretik, sokan nem, ez egy könyv recepciójának a normális sorsa. A szomorú az, hogy évekig ez a könyv nem lehetett könyv, ez volt szlogen, botrány, erőszak forrása, és most már végre majd 30 év elteltével az lehet, ami.
Kapcsolódó anyagok:
Egy leendő Nobel-díjas megmozgatta a várost
Rushdie: a fatvától a Nobel-díjig
Rushdie a Bridget Jonesban (videó)
Rushdie-borítók
Igen, elég sűrű a program, fáradt vagyok, de egyrészt nagyon ritka, másrészt ez az első alkalom, hogy egyszerre öt könyvem is megjelenik egy időben ugyanannál a kiadónál. Ezért is örültem a lehetőségnek, hogy újra Magyarországra jöhetek, másrészről most fejeztem be a legutóbbi regényemet, véget ér egy hosszú alkotói munka. Ha úgy vesszük az év hátralévő részében munkanélküli vagyok, nincs semmi dolgom. Ez az utazás egyfajta vakációnak is tekinthető, régen utaztam már.
Én csak egy író vagyok, akinek a neve elsősorban nem túl kellemes környezetben tűnik fel időről időre, ám életem legnagyobb részében annyit csinálok, hogy ülök otthon a számítógép előtt és meredten nézem a képernyőt. Ez nem igazán hasonlít egy híresség életére.
És miről szól a legújabb, még meg nem jelent könyve?
Ez egy történelmi regény, a 16. században játszódik. Egy indiai hercegnőről szól, aki véletlenek sorozata folytán a reneszánsz Itáliában találja magát. A könyvben azt vizsgálom, milyen volt a kapcsolat kelet és nyugat között négyszáz évvel ezelőtt.
Épp ellenkezőleg: az elején én is azt hittem, hogy akkoriban a két világnak még inkább semmi köze sem volt egymáshoz. De ahogy minél több kutatómunkát végeztem a könyvhöz, ahogy egyre jobban megismertem a kort, rájöttem nagyon is hasonlóak voltak, mint ma. Ám a hasonlóság attól is függ, hogy honnan nézzük: tudja, én nagyvárosi ember vagyok, ha összehasonlítom a modern bombayi nagyvárosi létet Londonnal vagy New Yorkkal, vagy más nagyvárosokkal, mindig találok hasonlóságokat. A városi élet mindenhol ugyanolyan.
És hol érzi otthon magát?
Én nem tudok mit kezdeni a címkékkel: nem vagyok indiai, se angol, se kozmopolita, ugyanakkor mindegyik vagyok ezek közül. Nagyon erős gyökerekkel kötődöm több helyhez is az életemben. Mélyen kötődöm Indiához – mindig visszamegyek, most is nemsokára . Ott születtem, ott nőttem fel. India a legnagyobb inspiráló erő a munkámban, úgy gondolom a legtöbb írónak mindig a szülőföldje fogja adni a legtöbb inspirációt. De otthon érzem magam Angliában is, és most már Amerikában is, ahol az utóbbi nyolc évben éltem. Azt hiszem, ezzel egyre többen vannak így: nem csupán egy helyhez, a szülőföldjükhöz kötődnek erős szálakkal, mint régen, hanem több helyet is meg tudnak nevezni, ahol otthonukra találnak.
A nyelv választja az embert. Az ok, amiért én angolul írok, az, hogy amikor íróvá váltam, akkor az angol volt az a nyelv, amit a legjobban tudtam uralni. Mindig ez az, ami alapján döntünk: az ember azon a nyelven ír, alkot, amit a legjobban tud formálni. Úgyhogy a tanácsom az, amelyik nyelvvel a legmélyebb kapcsolata van az írónak, azt válassza. Az ember csak egy nyelvvel eshet szerelembe.
De ez az ön esetében nem az anyanyelve, az urdu.
Igen, az urdu az anyanyelvem, és még mindig beszélem, de az angol olyan régen jelen van Indiában, hogy többé nem idegen nyelvként kezelik az indiaiak. Teljes jogú hivatalos nyelv. Ami azt illeti az urdu is, India előző muszlim megszállóinak a nyelve. Az urdu szó a katonai táborokból jön, a katonaság nyelve volt. Volt benne egy kis perzsa, egy kis hindi, ebből született meg az urdu. A másik érdekesség, hogy az összes indiai nyelvnek megvannak a földrajzi területei, ahol beszélik azokat: a bengálit Bengálban, a tamilit Tamilban, és így tovább. A két nyelv Indiában, aminek nincs földrajzi gyökere, a két legutolsó megszálló birodalom nyelve: az angol és az urdu.
Ez attól függ, hogy mely művekről beszélünk. Az éjfél gyermekei esetében az volt a célom, hogy indiai ritmusú, eredetű szavakat használjak, hogy indiaizáljam az angol nyelvet. Van akinek ez problémát okoz az olvasásban, mások ettől tartják élvezetesnek a könyvet, hiszen India a nyelv által is az, ami. Nagyon fontos számomra ez a regény, nemcsak ezért, mert ez hozta meg ez hozta meg nekem az első sikereket, hanem mert sok országban általa ismerték meg Indiát. Ám azt hiszem ez az időszak lezárult, elértem egy pontot az írói munkásságomban, és azt gondoltam, Az éjfél gyermekeivel lezártam ezt a témát. Ha megnézi a későbbi könyveimet, mondjuk az önöknél most megjelent Salimárt, a nyelvezete teljesen tiszta angol. Nem volt szükség többé az indiai-angol keverék nyelvre.
Igen, érdekes a fiatal indiai írók előretörése. Amikor megjelent Az éjfél gyermekei, ami már 28 éve volt, sokat kérdezték tőlem az újságírók, hogy milyen más kortárs indiai írókat tudnék említeni a korosztályomban, és őszintén be kellett vallanom, hogy nem tudok egyet se. És ez nemcsak azért volt, mert akkor még nem is nagyon ismertem az indiai irodalmi életet, hanem egyszerűen nem voltak írók. Létezett az előző nagy írógeneráció, például Anita Desai, de az én korosztályomban akkor nem ismertem egyet sem. Egy évtizeddel Az éjfél gyermekei megjelenése után elmondhatjuk, hogy ötpercenként színre lép egy új indiai író. És nagyon örülök annak, hogy sokfélék ezek az írók. Volt egy időszak, amikor rengeteg utánzata jelent meg Az éjfél gyermekeinek, de az epigonok korának vége. Most már vannak naturalista íróink, szürrealisták, mély pszichlógiai témákkal foglalkozók, úgyhogy elmondhatjuk, hogy az indiai irodalom nagykorúvá vált.
Több helyen lehet önről olvasni, hogy hisz az okkultista tanokban.
Ez nem igaz, egy időben érdekelt, nagyon sokat olvastam a témáról. Volt egy nagyon jó barátom, (James Webb), aki történész volt, és a témát kutatta. Több könyve is megjelent a fekete mágiáról. Ám sajnos a barátom súlyos beteg lett: megőrült, nagyon súlyos skizofréniában szenvedett. Látomásai voltak, azt mondta a cambridge-i háza tele van démonokkal. A betegsége az évek során annyira elhatalmasodott, hogy öngyilkos lett, főbelőtte magát. Emlékszem, abban a pillanatban, amikor megtudtam, arra gondoltam, soha többé nem akarok erről a világról, erről a társaságról hallani. Amúgy nagyon konzervatív ember volt, nem az a típus, akire azt mondaná az ember, hogy okkultista tanokban hisz, komolyan, tudományosan foglalkozott a témával, nem fekete mágus volt. Egyik fő kutatási témája a nácik fekete mágia használata volt a II. világháborúban, meg is jelent a témáról egy könyve, Occult Underground címmel.
De tévedés ne essék, én nagyon kedvelem azokat az eszméket, amik zavarják, zavarba hozzák az embereket. Ám csak addig a pontig, amíg nem okoznak az egyénnek kárt. Azt hiszem, az egyik legértékesebb adománya az írásnak az, hogy meg tud zavarni. Egy írás kizökkenthet abból az állapotból, amiben eddig azt hittük kényelmesen, biztonságosan leledzünk, és olyan gondolatokra késztet, amiktől többé nem érezzük magunkat olyan kényelmesen. Ez az írás lényege, hogy gondolatokat ébresszen.
Mit gondol, eljött már az idő arra, hogy a Sátáni verseket a saját érdemeiért olvassák az emberek, és nem a fatva által gerjesztett indulatok és érdeklődés miatt?
Igen! Nagyon örülök, hogy manapság az angol és amerikai egyetemek irodalmi szemináriumain is tananyag már a Sátáni versek. Eddig vallástudományi órákon, nemzetközi kapcsolatok szemináriumokon, konfliktus menedzsment órákon foglalkoztak vele. A sátáni versek minden egyetemi tanteremben jelen volt, kivéve az irodalom szemináriumokat. És most már ott van az irodalom tanszékeken is végre, ott, ahová való. Az emberek könyvként kezelik, mint regényt kritizálják és a saját érdemeiért olvassák. Sokan szeretik, sokan nem, ez egy könyv recepciójának a normális sorsa. A szomorú az, hogy évekig ez a könyv nem lehetett könyv, ez volt szlogen, botrány, erőszak forrása, és most már végre majd 30 év elteltével az lehet, ami.
Kapcsolódó anyagok:
Egy leendő Nobel-díjas megmozgatta a várost
Rushdie: a fatvától a Nobel-díjig
Rushdie a Bridget Jonesban (videó)
Rushdie-borítók
