A lehetetlen teljesítése, az elviselhetetlen túlélése és saját magunk legteljesebb alávetettsége – az osztrák Christoph Ransmayr legújabb regénye látszólag egy egzotikus 18. századi megbízatás történetét meséli el, melynek során az óra- és automatakészítő Alister Cox a világ egyik legnagyobb hatalmú uralkodójának, a kínai Qiánlóng császárnak a kívánságát igyekszik minden rendelkezésre álló eszközzel kézzelfogható formába önteni, közben viszont fontos metafizikai kérdéseket is boncolgat a létezésről, az elmúlásról és mindenekelőtt az időről. Lassan gördülő, kimondottan lírai, helyenként filozofikus nyelvezetű regény az év végi ötvenes listánk tizedik helyét megszerző Cox vagy az idő múlása, amely mondataival képes elérni, hogy olvasóként mi magunk is érezzük az idő váltakozó ütemű, hol lelassuló, hol magával ragadó sodrását.
Az esztétikai szépség és a mechanikai tökély – tulajdonképpen ez a kettő, amely az angol Alister Cox munkáját minden tekintetben meghatározza. Alakját egy valós személy, James Cox ihlette, akinek extravagáns pávaórája például Nagy Katalin palotáját díszítette, Christoph Ransmayr viszont az utószóban világossá teszi, hogy nem életrajzot írt, és művében – írói szabadságával élve – egy teljesen fiktív alakot költött. Ransmayr hősének a kínai megbízatás tulajdonképpen a mentális túlélést is jelenti: ötéves lánya szamárköhögésben veszíti életét, a felesége pedig belenémul a gyászba. A kínai császár küldöttei útján olyan órát rendel tőle, melynek megalkotásához minden leleményességére és szakértelmére szüksége van. Cox és legközelebbi munkatársai tehát hajóra szállnak, abban bízva, hogy a kínai út majd segít a mesternek, és „képes lesz elszakadni az idő kérlelhetetlenségétől, hogy újra automatákat építsen, sőt talán órákat is”.
Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása
Fordította: Adamik Lajos, Pesti Kalligram, 2018, 240 oldal, 3990 HUF
Ezt a már-már elégikus képet töri ezer darabra az a jelenet, amely a Kínába érkező mestercsapatot várja: hajójuk ugyanis épp egy csoportos kivégzés idején éri el a partokat, ahol a császár parancsára huszonhét hivatalnoknak és értékpapír-kereskedőnek vágják le az orrát. A materiális dolgoktól való tartózkodás (melynek legfőbb megtestesítője természetesen a császár) és a legvulgárisabb kegyetlenség mindvégig jelen van a történetben: a császár, akit alattvalói az ég és föld urának, illetve a tízezer év urának neveznek, nemhogy érinthetetlen, hanem még a szűk környezete számára is a legtöbbször láthatatlan. Kezdetben nincs ez másként az angolokkal sem, akiknek a Tiltott Városban eleve csak azt szabad meglátniuk, amit számukra az udvar törvényei megengednek. Nem árt tudni viszont, hogy Qiánlóng környezetében a bámészkodókat nem szeretik, a tilos pillantásokat pedig gyakran vaksággal büntetik.
Mindenesetre a feladat, amelyért Cox áthajózta az egész világot, testhezállónak tűnik. A császár ugyanis azt akarja, hogy az angol olyan szerkezeteket készítsen, melyek az órák lassú vagy gyors múlását mutatják:
„A császár azt akarta, hogy Cox órákat készítsen neki egy emberi élet repülő, vánszorgó vagy megdermedt perceihez, gépeket, amelyek egy szerelmes, egy gyermek, egy elítélt és más, létezésük szakadékaiban, vagy kalitkáiban raboskodó vagy boldogságuk felhői felett lebegő emberek időérzékének megfelelően mutatják az óra- vagy napjárást – az idő váltakozó ütemét.”
Cox és emberei így aztán munkához látnak, ehhez a munkához pedig korlátlan anyagi erőforrás áll a rendelkezésükre, viszont kis közösségük mindvégig zárvány marad a palotában és a városban is: nem mozoghatnak szabadon, ha mégis kimozdulnak, akkor testőrök kísérik őket, körülöttük a szolgák némán teszik a dolgukat, a helyiek viszont nem érzik szükségét, hogy bármilyen eseményre meghívják őket.
„Fuck, mondta Jacob Merlin, itteni életük kicsit azért olyan, mintha ők maguk is mind egy automata mechanikus, láthatatlan fogaskerekek által hajtott figuráihoz hasonlóan rángatóznának, egy masina lélegző díszeiként, amelyet olyan műszerészek ellenőriznek és vezérelnek, akiknek a szokásai egy másik csillag szokásainak feleltek meg; érthetetlen.”
A fenti idézetből is jól látszik, hogy Ransmayr hömpölygő prózája sajátos dinamikával bír. Nem szépeleg, viszont teljes figyelmet követel az olvasótól. Nagyon tudatosan szerkesztett műről van szó, mely egyszer megereszt, azután visszafog. Mintha a szerző a mondatok egymásutániságával is épp az idő múlásának váltakozó ütemét szeretné visszaadni. Visszafogott, mégis lírai hangvétel jellemzi regényét, amit nagyon jól visszaad Adamik Lajos fordítása. Érdekes amúgy, amit a fordító a kötet végén a kínai szavak átírásáról megjegyez: eszerint az író kifejezett kérése volt a pinjin, azaz a kínai fonetikus ábécé használata, célja pedig nem más volt, mint a távolság érzékeltetése, hiszen az átlagolvasó számára a pinjin jelek, Ransmayr megfogalmazása szerint, „mindenekelőtt hieroglifák lesznek egy távoli, nagyon távoli világból”.
Ez a távolságtartás amúgy is jellemző a regény szereplőire: az angolokat mintha kulturális fényévek választanák el nemcsak a császártól, hanem még a hozzájuk legközelebb álló tolmácstól, Joseph Kiangtól is. De egyfajta tartózkodás jellemzi Cox és angol munkatársai kapcsolatát is, és – mint később kiderül – a házasságát is. Bár látszólag nincs tudatában, Coxnál nincs magányosabb figura: felesége sosem volt igazán az övé, egyetlen lánya pedig már sosem tér vissza hozzá. Gyászát a császárnak szánt különleges időmérő szerkezetek megépítésébe öli, és még az sem veszi el a kedvét, hogy Qiánlóng újabb és újabb kérésekkel áll elő. Ebben a relációban természetesen minden óhaj a legszigorúbb parancsnak számít, így Coxék hamarosan azon kapják magukat, hogy minden feltaláló álmán, a perpetuum mobile megalkotásán dolgoznak. A császár ugyanis nem egy akármilyen órára vágyik – ő az időt akarja uralni. De hogyan uralhatja valaki az időt, ha az udvari felfogás szerint az idő ő maga? Milyen szerkezet az, amely építtetői szándéka szerint örökké mozog, túlnőve ezzel még a császáron is? Hiszen, ha a szerkezet még akkor is méri az időt, amikor a császár már halott, akkor az azt sugallja, hogy ő is ugyanolyan halandó (egy a sok közül), mint mindenki más. És mi vár vajon azokra a mesterekre, akik tevőlegesen létrehoznak egy ilyen blaszfémikus időmérőt, és az időtlen óra elkészítésével a magát tízezer év urának nevező császár fölé helyezik magukat?
Ebből is jól látszik, hogy a Cox egy vívódásokkal teli történet, amely nem is annyira a cselekmény szintjén, mint a gondolati síkon dolgoztatja meg az olvasót. Alister Cox sokszor kimondottan korlátozott nézőpontból látja a világot (tudatát egyrészt beszűkíti a gyász, szabad mozgását pedig szigorú szabályaival az udvar korlátozza), végeredményben mégis ugyanarra vágyik, mint „a tőle nem csupán fél világnyi, de egész mindenségnyi távolságra lévő kínai császár”. Csakhogy, ami az egyiknek vágy, az a másiknak könnyen a vesztét is okozhatja. Ransmayr végig tudatosan lavíroz a feszítő ellentétek és a nagy kontrasztok között, miközben eléri, hogy az idő megfoghatatlannak tűnő ideáján keresztül elmúlásról, szabad akaratról és az érzékelés szubjektivitásáról is elgondolkodjunk egy kicsit.
