A
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Fordította: Pap ÉvaScolar Kiadó, 2010, 368 oldal, 3450 Ft
Aliide Truut, az idős észt parasztasszonyt légyzümmögés ébreszti. Farkasszemet néz a pöcegödör nevelte rovarral, majd nyomban légycsapóért nyúl. Ahogy a függönyön tanyázó légyre vadászik, az ablakból egy összekuporodott lányt pillant meg. Bizalmatlanul méregetik egymást, szót is alig váltanak, kérdezni, kérni is alig mernek egymástól. Ezt a találkozást, ezt a szemlesütött kölcsönös kiszolgáltatottságot és a szégyen dacára sem múló bátorság érzését nagyítja Sofi Oksanen regénye előbb történelmi sorstragédiává, majd időtlen tanúságtétellé. A Tisztogatásban végig hallatszik a légyzümmögés. Aztán a végső csattanótól nemcsak a szárnyak, mi magunk is elhallgatunk.
„Errefelé már nincs más, mint ufók, öregek és egy csoport eszement huligán” – fut végig Aliide Truut agyán, amint a nyírfája tövében pihenő zsákszerű folt irányába tart. Míg vele lépkedünk a messziről felismerhetetlen batyu felé, megelevenedik előttünk az elnéptelenedő észt falu esőáztatta udvara. Harmatos lesz lábbelink a fűszálaktól, hallani véljük a szélfútta lapulevelek egymáshoz dörgölőzését, rálépünk a puha vakondtúrásra és érezzük az üres méhkaptár fenyegető csendjét. Aztán, ahogy bizonyossá válik, hogy eszméletlen lány fekszik az udvaron, a leíró az ajkakra, fogakra és a nyelvben rejtőző akcentusokra teszi át a hangsúlyt. A jövevény ugyanis orosz dialektusban beszél. A nem is olyan rég még általános, pár éve viszont alig hallott nyelvjárás, meg a hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető találkozás indítja arra a serénynek és tétovának, bátornak és rettegőnek megismert észt parasztasszonyt, hogy gondolatban újraélje életét, szembenézzen tévedéseivel és árulásaival.
Zaráról, a Vlagyivosztokban felnőtt, Berlinben prostitúcióra kényszerített, észtül furcsán dadogó, úgyszintén bátor és rettegő lányról ugyanis kiderül, hogy Aliide rég nem látott, halottnak hitt, elfeledni vágyott nővérének az unokája. A lány utolsó szalmaszálként menekült hozzá a KGB-től levitézlett tartói, a kegyetlen stricik elől. Ahogy zavartan méregetik egymást, ahogy igyekeznek okosan, hihetően hazudni, mert a másik szavai mögött is hazugságot sejtenek, ahogy kerülik egymás tekintetét, arra döbbentenek rá, hogy más életből, más korszakból, de ugyanabból a tapasztalatból gyökerező félelem járja át őket. Hiszen a Volgák sem változtak ott, a Volga vidékén, hiába a hirtelen jött kilencvenes évek. Korábban a kommunista párt káderei és titkosrendőrei furikáztak a lefüggönyözött, fekete szörnyekkel, a Szovjetunió összeomlása után pedig – mintha csak privatizálták volna a szolgálati járgányt – maffiózók járművévé lett a Volga.
Ez a korszakokon átnyúló rettegés, a testük megalázottság és földbetiportság kapcsolja össze ezt a két nőt. A kliensek kényének kiszolgáltatott, megvert, éheztetett, eszközként kezelt Zarát és a kényszervallatás alkalmával meztelenre vetkőztetett, összeköpködött, levizelt és megerőszakolt Aliidét. Ez az összerezzenésben felismert sorsközösség és nem a vérrokonság altatja el Aliide gyanúját és vezeti hősies kiállásra, a lány megmentésére az asszonyt.
Hősiesség és tragikum tömörül a cselekmény helyszínéül választott kis falusi házba. Az Aliide és nővére közti gyűlölködést a kislányos féltékenység szüli. Közös szerelmük, a német származású Hans az idősebb lányt választja. Aliide ettől fogva kisemmizett és bosszúszomjas. Ahogy az oroszok megszállják Észtországot - hogy megmentse ellenséggé lett szerelmét és tisztára mossa saját múltját – kényszerházasságot köt a kommunista párt helyi, ruszkiszagot árasztó elöljárójával. Árulásával száműzetésbe kényszeríti nővérét és annak lányát, Hansot pedig házuk titkos helyiségében rejtegeti. Így lesz a ház egyszerre menedék és börtön. Nemcsak Hans raboskodik itt, hanem később Zarát is ide rejti Aliide. Aztán, megtörten, a vágyott férfi fedezése érdekében és talán önzésből még tovább megy. A regény legvégére beillesztett (ál) állambiztonsági dokumentumokból megismerjük a kommunistákkal együttműködő „Légy” fedőnevű ügynököt, aki sok mindenkit beköpött. Így váratlan és megdöbbentő értelmet nyer a köteten a borítótól kezdve (rendkívül ügyes ötlet) végigvonuló légy és légycsapó-motívum.
Oksanen mesterien szerkesztett, montázsszerűen elbeszélt története helyszíneket, idősíkokat, emléktöredékeket és igazinak hitt vagy hazudott valóságrészeket gyűjt novellafüzérekké, melyek aztán egyetlen, időtlen történelmi tablót rajzolnak fel.
A sodró lendületű családtörténet mögé pontos történelmi hátteret rajzol Oksanen. A kelet és nyugat közé szorult Észtországot nyílhegyes iróniával szimbolizálja a szovjet papucsot és egyházi segélycsomagból származó divatos övet viselő Aliide öltözéke. Erős, beszédes kép az is, hogy egy Oroszországból áttelepített család úgy formálja maga képére a kiutalt lakást, hogy a birkákat a szobában maradt német zongorához kötik. A szovjet megszállás idején a Jézus-képeket Sztálint ábrázoló „házi oltárokra” cserélik, a karácsony ünnepléséről megfeledkeznek, a lányok pedig Lenin bátyuskától szeretnének gyereket.
Oksanen regénye bátor, nekünk sem ismeretlen, ám nálunk még egyelőre keresett hangon beszél a köztünk élő közelmúlt súlyos hagyatékáról. Őszintén mutatja be a meggyötörtek és hazugságra kényszerítettek, az együttműködők és ellenállók, szeretők és gyűlölködők bonyolult, szövevényes viszonyait. A finn-észt írónő munkáját olvasva így nem nehéz magunkra, az ugyancsak diktatúrától terhes magyar múltra ismernünk.
Vass Norbert
