Ilyen a válás utáni év egy férfi szemével

Ilyen a válás utáni év egy férfi szemével

Szinte minden élethelyzetnek és sokféle fájdalomnak van irodalmi lenyomata, a Férfiak az én helyzetemben a válás és a vele járó gyász regénye. A norvég Per Petterson 2018-as szövege (magyarul most jelent meg Pap Vera-Ágnes fordításában) egy férfi szemszögéből mutatja be a válás utáni hónapok embert próbáló, lelkileg rendkívül megterhelő időszakát. A regény egy élet darabokra hullásának melankolikus emlékirata, lágy és áttetsző, mégis könyörtelen szöveg, mely egy befelé forduló ember zavarodottságát és ürességét teszi láthatóvá. A hét könyve egy olyan ember története, aki inkább kívülálló megfigyelő, mint résztvevő nem csak a világban, de saját életében is.

Kolozsi Orsolya | 2020. május 17. |

A norvég irodalom ötvenes-hatvanas években született nagy generációja az elmúlt években meghódította a magyar közönséget. Jo Nesbø sötét krimikkel, és alkoholista nyomozójával, Karl Ove Knausgard autofikciós regényfolyamával, Jon Fosse pedig félreismerhetetlen, tekervényes szövegalakításával, mizantróp világlátásával. Per Petterson sem lóg ki különösen ebből a sötét, önelemzésre és önmarcangolásra hajlamos világból, ezt jelenlegi szövege is egyértelművé teszi. Főhőse, Arvid Jansen ugyanis az önreflexivitás feketeöves bajnoka: nincs olyan mozdulata, sóhaja vagy kósza gondolata, melyet ne vonna szigorú vizsgálat alá. Az egyes szám első személyben elmesélt hónapok cselekményben nem, de (ön)interpretációban mérhetetlenül gazdagok.

Az Oslóban élő, harmincnyolc éves főhőst majd húsz év után elhagyja felesége és magával viszi három közös lányukat is. A magára maradt férfi keserű napjait, hónapjait követhetjük nyomon ezek után, miközben elszórt visszautalásokból a házasság egyes jeleneteit, valamint a hős életének korábbi éveit is megismerhetjük. Kiderül az is, hogy a válás előtt körülbelül egy évvel Arvid Jansen szüleit és két fivérét is elveszítette egy hajótűzben, így gyásza többszörös, nehezen viselhető. A férfi egyébként író (a történet mégsem önéletrajzi, bár Petterson szülei egy hajótűzben haltak meg, nem vált el; nem alteregót, sokkal inkább „kaszkadőrt” teremt saját személyiségéhez), emberi kapcsolatai szinte egyáltalán nincsenek. A napjai egyhangúan telnek, belvárosi bárokban részegedik le, nőket visz haza, vagy ütött-kopott pezsgőszínű Mazdájával járja az utakat.

Per Petterson
Férfiak az én helyzetemben
Scolar Kiadó, 2020, 304 oldal
-

A hosszú, ritmikus mondatokra épülő próza egy kevés beszédű, introvertált ember gondolatainak minden részletre kiterjedő bemutatása, lélektani regény, az egzisztencialista hagyomány aprólékos lélekanalízisét idézi.

Nincs olyan mozdulata, szava vagy gondolata, melyet ne próbálna meg azonnal értelmezni, folyamatosan saját magát figyeli, életének alanya és megfigyelt tárgya is egyszerre: „Elővettem a dugóhúzót a fiókból, kinyitottam a bort, és meghúztam az üveget, biztos ostobán festettem. Jó kis teszt ez, kívülről nézni önmagadat és a tetteidet, úgy, mintha másvalaki lennél, és látni, mit gondolnál erről az emberről, azaz tulajdonképpen önmagadról, amikor mohón meghúzza az üveget, és még egy borospoharat sem képes elővenni a szekrényből.” Talán éppen ez a folyamatos megfigyelés okozza, hogy nem képes jelen lenni saját életében, egy percre sem képes elengedni magát, attól fél, hogy akkor megnyílik egy csapóajtó (erről többször is beszél), amin át kizuhan az életéből. Mintha ez az állandó és könyörtelen figyelem, az analízis, a racionalizálás a védekezés egy módja lenne. A gondolkodás, az állandó intellektuális készenlét nem engedi be az érzelmeket, és valóban, Arvid Jansen jól láthatóan minden érzés elől elmenekül. Nagyon jól illusztrálja ezt az öntudatlan stratégiát például az a jelenet, mikor kimegy családja sírjához, megpróbál érezni valamit, hirtelen úgy tűnik, sikerül is, de mindig lesben álló önreflexiója ellehetetleníti a kísérletet: „Úgyhogy csak álltam ott. A fjord szele belemart a hátamba. Rám telepedett az autópálya zúgása. A sövény mögött, kicsit odébb rendezetten sorakoztak az elhunyt német katonák sírjai. Leengedtem a táskámat a földre, és térdre estem. Fél perc telt el. Elhibázott gesztusnak éreztem. Hangosan elolvastam a sírkövön álló négy nevet. Különös volt kimondani, ilyen hosszú idő után újra a számra venni a nevüket, de így is elhibázottnak tűnt az egész. Éreztem Isten tekintetét a tarkómon. Azt mondta: mi a csodát művelsz te itt. Elkeseredtem. Nem tudom, mondtam. (…)Visszafordultam a sírkő felé. Az a kis érzelmi töltet, amit sikerült magamból kicsiholni, rögtön elpárolgott. Felemeltem a táskámat, és felálltam. A vizes fű megfogta a nadrágom térdét. És most hogyan tovább, gondoltam.”

Ez a már-már kegyetlenségbe hajló önmegfigyelés, a saját élet közvetlen, reflexió nélküli megélésének hiánya lehet az oka annak is, hogy a könyvbéli találkozások mind félbehagyottak.

Akár egy öngyilkosságra készülő vagy magát odaadni kész nővel, akár egy volt osztálytárssal találkozik az elbeszélő, mindig tudja, hogy a történetnek nem lesz folytatása, a találkozás nem építhető kapcsolattá, marad az üresség, amely egész életét kitölti. Ennek a hideg ürességnek a kitöltésére tesz néhány kísérletet, elsősorban nőkkel próbálja – sikertelenül – kitölteni a benne növekvő hiányt. A nők, a csókok mindig a melegséggel kapcsolódnak össze, de ez az ideig-óráig tartó meleg nem képes tartósan megszüntetni az Arvidban uralkodó hideget. Volt feleségéhez, Turidhoz való viszonya ambivalens, de nehezen boldogul lányaival is, akik közül a legnagyobb, Vigdis az, aki legközelebb áll hozzá, és akinek a legnagyobb szüksége volna az apjára, de nem arra, amit ez az apa saját helyzetében adni tud neki. A főhős a benne tátongó űrt racionális elemzésekkel nem képes betölteni, és éppen ezért emberi kapcsolatai sem igazán alakulhatnak, nem lel nyugalomra, bárhogy is igyekszik.

A főhős-elbeszélő zavarodottsága, reményvesztettsége tökéletesen belesimul a norvég tájba, és az író ki is aknázza ezt; a város ködös, ázott és hideg terei ugyanis nagyon hangsúlyos szerepet kapnak a szövegben.

A külső terek tulajdonképpen a belső kivetülései, a hideg, a köd, az elmosódottság jellemzi őket, és mindig jelen vannak a fények is, mintha Arvid Jansen mindent bevilágító, mégis hasznavehetetlen intellektusát szimbolizálnák: „Amikor a Storgata végében leszálltam a buszról, a város fölött fekete volt az ég, de a boltok kirakata fényárban úszott, az utcalámpák bevilágították a környéket, és az úton ragyogva futott végig két párhuzamos sínpár, folyékony ezüstként fénylett az utcakövek között, az aszfalton, a könyvesbolt és a cipőbolt bejárata felett sárgává merevedett a neonfényreklám, vöröslött és kéklett a párás, tapadós oslói levegőben, a szemerkélő eső minden csöppje csillogott, a nedves járda visszatükrözte a színeket, és a házak közötti telített, már-már kitágult térben a levegő hidegen csípte az arcomat, amint meleg tengerészkabátomban, zsebre dugott kézzel elbaktattam a Strøget árkádjai és az Operapassasjen előtt...”

Arvid Jensen magányos, de nem kivételes, hanem bizonyos szempontból egy tipikus és gyakori élethelyzetben vergődő hős.

Férfi, aki nem boldogul az érzelmeivel, akit arra neveltek, hogy nem lehet sírni - ilyen férfi pedig sok van, és nem csak a jeges fjordok hazájában. Erre a sorsközösségre utal a cím is, amely összeköti az elhagyott, magányosan szenvedő férfiakat, kiknek „borostás arcuk kemény, hideg kézfejükön nyugszik, míg a fagyos sötétségben magzatpózba kuporodva, szuszogva alszanak”. A céltalan autóutak, a városi bolyongások, az önértelmezés útvesztői nem engedik, hogy a főhős nyugalomra leljen, megtalálja azt a meleget adó pontot, ahol megpihenhet. A felszabadító cigaretták és az alkohol mellett a zene és a könyvek jelentik azt a vékony és ingatag támasztékot, melyek segíteni tudnak. A könyvekről és az olvasásról ritkán olvasni olyan szép sorokat, mint ebben a regényben: „… minden könyv gerince egy-egy ajtó, ami olyan életekre nyílik, amelyek nem az enyémek, de az enyémek is lehettek volna, és bizonyos módon azzá is váltak, mert mindegyiket kikötöttem egy bójához a szívemben, minden egyes könyvet; igen, az általános iskola óta mindenhová magammal hurcoltam őket, mivé is lettem volna nélkülük, mivé lettem volna Beauvoir, Sandemose, Cora Sandel vagy Hamsun nélkül, mivé lettem volna Jan Myrdal, Hemingway vagy Jayne Anne Phillips, Jean Rhys és Melville, Iszaak Babel és Strindberg nélkül. Nélkülük és a többi másik nélkül.”  

A Férfiak az én helyzetemben az üresség regénye, de az elveszett élethez való fájdalmas ragaszkodásban egyfajta szolid szerelmes regény is.

Lelki élveboncolás, melynek során félelmetesen közel kerülünk egy ember szenvedéséhez, melyben minden fájdalom ellenére (vagy épp azért) otthonosan mozgunk, még akkor is, ha történetesen nem vagyunk férfiak. 

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Per Petterson: Azt gondoltam, a Megtagadom lesz az utolsó könyvem

...
Nagy

Per Petterson: A könyvírás nem terápia

...
Beleolvasó

Per Petterson: Lótolvajok - részlet

Egy kiállítás képe
...
Egy kiállítás képe

Selyem Zsuzsa: Ne fázz! [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Finy Petra: Szerintem [Egy kiállítás képe]

...
Egy kiállítás képe

Tóth Krisztina: Taki [Egy kiállítás képe]

Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.