Zavarban lennék, ha csak azért írnék, mert annak terápiás haszna van – mondta a Könyves Magazinnak a norvég Per Petterson, akinek az idei könyvfesztiválra időzítve jelenik meg a második kötete magyarul. Az idén hatvanéves író elmondja, hogy kezdetben miért félt a regényírástól, beszél arról is, hogy hogyan választja ki az olvasmányait, és hogy miért bíbelődik személyesen a könyvei angol nyelvű fordításaival. - Interjú.
A Lótolvajok után úgy képzeltem, hogy az az író, aki ennyire pontos képet fest a magányról, csak olyan lehet, aki valahol egy norvég erdő közepén él egy kis faházban, ahol se villany, se internet, és emberek is alig. Ehhez képest most Skype-on beszélünk, és ezzel megdőlni látszik a elméletem. Nagyon nagyot tévedtem?
(Nevet) Jelen pillanatban a kiadóm irodájában ülök, de egyébként hasonló helyen élek, mint az idős Trond a Lótolvajokban, habár az enyém inkább egy kis farmra hasonlít. Van egy kutyám, meg vannak birkáim és tyúkjaim is… Igazából nem is nagyon tudtam volna megírni azt a könyvet, ha én magam nem élnék úgy, ahogy.
És mi vitte rá, hogy egy ilyen helyre költözzön?
A szerelem.
A szerelem? Mi iránt? A természet iránt, vagy…?
Egy nő iránt. (Nevet) Ha akartam a nőt, akkor oda kellett költöznöm.
Ez azért elég nyomós érv…
Az bizony. Így aztán mindent magam mögött hagytam, és odaköltöztem.
Kicsoda Per Petterson?
Az idén hatvanéves Per Petterson írói pályája korántsem mondható szokványosnak: bár saját bevallása szerint mindig is író szeretett volna lenni, első könyve, egy novelláskötet, csak a nyolcvanas évek végén jelent meg, Petterson ekkor a harmincas éveinek közepén járt. Munkásosztálybeli srác Oslóból, akinek mindkét szülője gyári munkás volt, és ő is dolgozott gyárban egy ideig. Egyetemre nem járt, de dolgozott könyvesboltban. Szüleit, testvérét és egyik unokahúgát 1990-ben egy tragikus tűzesetben veszítette el: az Oslóból Frederikshavnbe tartó kompon akkor összesen 159 ember halt meg. Az veszteség azóta is vissza-visszatérő témája könyveinek. A tragédiának a Csapáson járva címmel megjelent könyvében állít emléket. Az igazi áttörést és díjözönt a 2000-es évek elején a Lótolvajok hozta meg számára, amely magyarul 2009-ben jelent meg. Ezt a könyvet a New York Times 2007-ben az év tíz legjobb könyve közé sorolta. Könyveit eddig ötven nyelvre fordították le: magyarul az Átkozom az idő folyamát a második kötete. (R.O.)
Ahhoz egyébként, hogy dolgozni tudjon, mindenképp szükség van arra, hogy egyedül legyen, vagy tulajdonképp nem számít a környezet, és bárhol tud írni?
Mindenki azt hiszi, hogy azért élek úgy ahogy, mert így visszavonultan, magányban írhatok, de ez nem igaz. Én már mindenhol írtam. Írtam, amikor Dániában éltem, írtam, amikor egy nagy lakásban laktam, ahol a gyerekeim ott lábatlankodtak körülöttem… Mindenféle környezetben írtam már. De természetesen most egy kicsit el vagyok kényeztetve: a házunk mögött van egy gyönyörű kis házikó, ahova csak én léphetek be, ott dolgozom. Nagyon szeretem, és valószínűleg nem is lenne könnyű visszatérni ahhoz, ahogyan régen dolgoztam.
Magyarországon a Lótolvajok után most jelenik az Átkozom az idő folyamát című regénye. Az előbbi sok más mellett egy fiú és az apja, az utóbbi pedig egy fiú és az anyja bonyolult kapcsolatát boncolgatja. Hasonlóképpen komplikált volt a kapcsolata a szüleivel?
A Lótolvajok előtt írtam egy könyvet, a Csapáson járvát. Ebben a fiú azt kívánja, bárcsak szorosabb lett volna a kapcsolata az apjával, bárcsak megérthette volna az apját. Az apa azonban meghal, és a fiú pedig már nem tud mit tenni. Már túl késő, hogy boldoggá tegye az apját azzal, hogy megmondja neki, hogy szereti. Ezt ugyanis soha nem tette meg. Az Átkozom az idő folyamát című könyvemben az anyafigura nagyon hasonlít arra, amilyen az anyám volt. Ő nagy igényeket támasztott velem szemben, azt akarta, hogy mindent jobban csináljak, mint ő. Nagyon intellektuális személyiség volt, ám az apja nem engedte, hogy iskolába járjon. Gyárban kellett dolgoznia, háziasszonykodnia kellett, és utálta! Örökké olvasott, többet, mint én. Egyfolytában olvasott: soha nem láttam aludni, mert amikor lefeküdtem, akkor ő már az ágyban olvasott, és amikor reggel felkeltem, akkor is. Azt akarta, hogy olyan dolgokat csináljak, amelyekre neki nem volt lehetősége. Néha úgy érzem, hogy ez nem volt fair tőle.
Évekig könyvesboltban dolgozott, de tudni lehet önről, hogy világéletében írónak készült. A szülei mit szóltak az elhatározásához, hogy tetszettek nekik az írásai?
Tizennyolc éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy író leszek, akkor úgy gondoltam, semmi más nem számít. Mégis sok évbe telt, mire ez megvalósult: harmincöt éves voltam, amikor az első könyvem megjelent. Tizennyolc évesen azt gondoltam, hogy ha nem lehetek író, akkor nagyon boldogtalan leszek, ezért mondhatjuk azt is, hogy tizenhét éven keresztül „részidős boldogtalan” voltam. Az első könyvem egyébként egy novellagyűjtemény volt. Akkor még nem gondoltam, hogy képes lennék regényt írni, nem gondoltam, hogy elég jó vagyok hozzá. A könyvben szereplő személyek nagyon hasonlítottak a családom tagjaira, de nem tudom, hogy a szüleim mit gondoltak róla. Azt tudom, hogy elolvasták a könyvet, de soha egy szót se szóltak róla. Egyetlen szót se. Semmit.
Azt el tudom képzelni, hogy az apám talán mondani akart valamit, de nem voltak meg rá a szavai. Mi ugyanis soha nem mondtuk el egymásnak, hogyan érzünk. Tudja, bunyóztunk, birkóztunk egymással, de például soha nem öleltük meg egymást. A mi családunk soha nem mutatta ki ilyenformán az érzéseit. Az anyám soha nem mondta nekem: „Per, szeretlek.” Biztos vagyok abban, hogy az anyám szeretett, de soha nem mondta ki. Kevés szóval élő család voltunk. Ezért használok annyi jelenetet írásban: megírom, hogy mit csinálnak a szereplők, és próbálom elkerülni, hogy túl sok szót használjak a jellemzésre. Így dolgozott Hemingway és még sokan mások. A könyveim nagyon fizikaiak abban az értelemben, hogy a szereplők mozognak, fájdalmaik vannak, éreznek, úsznak és így tovább. Az apám, például, ha sétáltunk, soha nem mondta: „Nézd csak, Per, milyen gyönyörű az erdő…” Nem, ő csak boldogan járta az erdőt.
A családtagjai balesetét követően segített az írás valamennyire abban, hogy feldolgozza a tragédiát, hogy megbékéljen a halálukkal?
Abban a balesetben meghalt az apám, az anyám, az öcsém és az unokahúgom. Egy másik fiútestvérem néhány évvel azelőtt hunyt el. A Csapáson járva című regény, amely kicsit erről szól, tíz évvel később jelent meg. De nem gondolom, hogy azért írnék, hogy megbékéljek a halálukkal. Számomra a könyvírás nem egyenlő a terápiával. Úgy vélem, ha terápiára van szükséged, menj a pszichiátriára. A terápia ugyanis azt jelenti, hogy szavakba öntöd az érzéseidet, de én ezt nem akarom. Én jeleneteket akarok írni, amelyekben az emberek mozognak és éreznek. Ez irodalom, és nem pszichiátria. Zavarban lennék, ha csak azért írnék, mert annak terápiás haszna van, egy csomó ember képes erre, tudom, és ez nagyon jó, de én nem, mert én szépirodalmat írok.
Átkozom az idő folyamát
Scolar Kiadó, 2012, Fordította: Földényi Júlia, 232 oldal, 3250 Ft.
ÉRTÉKELÉS: A-
ELSŐ MONDAT: "Sok éve már ennek."Miközben 1989 őszén Európa közepén képletesen és a szó legszorosabb értelmében is falak omlottak le, Norvégiában Arvid Jansennel is nagyot fordul a világ. Tizenöt éves házassága romokban, az anyjáról kiderül, hogy rákos beteg, és azok az eszmék, amelyekben valaha vakon hitt, végérvényesen életképtelennek bizonyultak. Ezek után talán nem meglepő, ha a harminchét éves Arvid, akiről máskülönben az író többször is elmondta, hogy egyfajta irodalmi alteregójának tekinti, Maóhoz hasonlóan úgy érzi, hogy élete kontroll nélkül, megállíthatatlanul sodródik: „hozzám hasonlóan észlelte az idő múlását, az idő váratlanul felzárkózik hozzám, apró elektromos ütésként cikázik a bőröm alatt, és képtelenség megállítani, bármennyire szeretném is.”
Arvid tesz egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy lebontsa a közte és az anyja között tornyosuló falakat: utánautazik Dániába, és mindenáron bizonyítani akar, kétségbeesett, már-már idegtépő módon küszködik halálosan beteg anyja figyelméért és szeretetéért. Az emlékfoszlányokból, töredékekből építkező történet egyes rétegeit a Lótolvajokból már jól ismert sallangmentes, letisztult, már-már szikár hangon fejti le Petterson. Nincs boldog vég, de nem is baj. Melankolikus, befelé forduló könyv, mid-life válságban tobzódóknak kötelező darab.
Az olvasók nem hallhatják, de nagyon szépen beszél angolul, és amennyire tudom, régebben fordítóként is dolgozott. Milyen könyveket, milyen szerzőket fordított?
Ó, nem fordítottam sokat, és annak is van már vagy húsz éve. Viszont mostanában nagyon komolyan részt veszek a saját könyveim angol nyelvű fordításában. Nagyon sok angol nyelvű irodalmat olvasok ugyanis. Amit sokszor hiányolok ezeknél a fordításoknál, az a hangulat, a ritmus, a szavak sorrendje, ezek mind nagyon fontosak számomra, és sokszor pont ezek nem jönnek át. Néha kicsit aggódom is azon könyveim miatt, amelyeket olyan nyelvekre fordítottak le, amiket én nem beszélek. A fordítás egyébként néha változtat is egy kicsit a könyvön, az Átkozom az idő folyamát egyes részei szerintem például jobban hangzanak angolul, mint norvégul.
Éppen az Átkozom az idő folyamát című regényt olvasva vált számomra egyértelművé, hogy mennyire szenvedélyes olvasó lehet ön, egy igazi irodalmi mindenevő. Mégis mi alapján válogatja meg az olvasmányait?
Az ember néha azért olvas el valamit, mert valóban érdekli, azután ez a könyv egy másik felé löki. Ilyen volt, amikor Simone de Beauvoir könyvét olvastam, az ő önéletrajza tele van irodalmi utalásokkal. Így az egyik könyv elvezet a másikhoz. Ha az ember követi ezt az ösvényt, akkor az olvasmányai egy saját világirodalmi térképet rajzolnak ki, és ő maga lesz az egyetlen, aki tudni fogja, hogy mi a kapcsolat az egyes könyvek között. Ez lehetővé teszi, hogy sajátos módon tekintsünk a világra.
Jelenleg egyébként mit olvas?
D.H. Lawrence-től a Szivárványt. Nagyszerű könyv.
Meséljen valamit a készülő könyvéről!
Két barátról szól, akik nagyon különböző háttérrel rendelkeznek: az egyiknek nagyon kegyetlen apja van, az anyja pedig eltűnt. A másik pedig az anyjával él, aki nagyon vallásos. Kettejük barátságáról szól a regény, és arról, ahogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra véget ér ez a barátság. Valószínűleg idén ősszel jelenik meg itt, Norvégiában, addig azonban még be kell fejeznem, vagy hetven oldal van még hátra belőle.
