Ami tagadhatatlan, hogy az ominózus interjúban McEwan nem éppen hízelgő módon beszélt a science fictionről, és egyértelműen az űrbéli kalandregényekkel azonosította a zsánert.
„Folyamatosan átengedjük a biztonság, de már néhány esetben az erkölcsi döntések felelősségét is a gépeknek. (…) A regényírók is nyithatnának ennek a jövőnek a feltérképezése felé. Nem abban az értelemben, hogy a hangsebesség tízszeresével utazunk antigravitációs csizmákban, hanem hogy
azokra a valós emberi dilemmákra fókuszálnak, amik abból születnek, hogy itt van valami, amiről tudod, hogy mesterséges, de pont úgy gondolkodik mint te.
Ha egy gép úgy néz ki, mint egy ember, vagy nem tudod megmondani a különbséget, akkor baromira itt az ideje, hogy azon gondolkodjunk, hogy vannak-e jogai és kötelezettségei, és minden egyéb.”
Elsősorban ez az idézet váltotta ki az indulatokat és az esetenként harcias reakciókat. Azzal nehéz vitatkozni, hogy az iménti sorok önmagukban nagyfokú ignoranciáról tanúskodnak, ami teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy hasonló morális, etikai kérdéseket, nem ritkán szépirodalmi igényességgel, már legalább a hatvanas-hetvenes évek óta boncolgatnak olyan írók művei, mint Philip K. Dick vagy éppen Isaac Asimov – csak hogy a legismertebbeket említsük, és a témakört bemutató filmekről még nem is beszéltünk. A legnagyobb probléma az, hogy a modern science fiction egyik régóta jelenlévő központi témájáról és az időközben bekövetkezett stílusváltásokról nem vesz tudomást, miközben olyasmit sugall, hogy saját regénye úttörő jellegű lenne. Vagy legalábbis azt, hogy szégyellné saját műve sci-fi jellegét. Ugyanakkor jogosan adódhat a kérdés, hogy korunk egyik jeles irodalmárának tisztában kell-e lennie egy általa nem igazán preferált zsáner fejlődésével? Egy másik interjúban aztán McEwan azt is kifejtette, hogy ő valójában nagyon is barátja a sci-finek, és szavait félreértették, hiszen sok mindent olvasott a korábban említett íróktól is, valamint Frank Herbert, Brian Aldiss és Ursula K. LeGuin sem idegen számára.
„Örülök, hogy science fictionnek is nevezik a regényemet, de ugyanakkor alternatív történelmi regény és erkölcsi dilemma regény is egyben, egy jól megalapozott, hagyományos szépirodalmi formában megírva. Megtisztel, hogy sci-finek is nevezik, de ennél azért több, csak ennyit akartam mondani” – magyarázta a linkelt interjúban, majd azt is hozzátette, hogy szerinte a kategorizálás káros is lehet és nem kéne túl komolyan venni.
„A sci-fi, thriller vagy a hagyományos, úgynevezett szépirodalmi regényírók mind írók, és az alapján kéne megítélnünk őket, hogy mennyire jók, nem pedig, hogy melyik kategóriába tartoznak.”
Bár a magyarázattal kiegészítve már árnyaltabb a kép, de ami megtörtént, megtörtént: McEwan egy interjúban (látszólag) becsmérelt egy sokak által kedvelt zsánert, amire a közösség szépen rá is harapott, felizzítva ezzel a hosszú múltra visszatekintő és látszólag sehová sem vezető vitát az elitista magaskultúra és az alacsonyabb rendűnek tartott tömegkultúra szembenállásáról. De vajon McEwan írása képes-e (vagy akar-e) hidat képezni a „szakadék” két partja között, és vajon tényleg science fictiont írt-e?
Mi, gépek
A történet egy olyan alternatív nyolcvanas években játszódik, ahol az Egyesült Királyság elbukja a Falkland-szigeteki háborút, Thatcher megbukik, újra aktív a The Beatles, Alan Turing pedig életben van, így a technológiai fejlődés soha nem látott mértékben szökken szárba. A harmincas évei elején járó, céltalanul sodródó Charlie öröklött pénzét egy kis példányszámban piacra dobott androidra költi. Nagy csalódására azonban az Éva névre keresztelt modell helyett csak egy Ádámhoz jut hozzá, akit ha szexuális vágyai kielégítésére nem is tart megfelelőnek, még mindig hasznosíthatja másképpen. Amikor azonban Charlie viszonyt kezd folytatni új szomszédjával, Mirandával, Ádám nemcsak a kapcsolatukra jelenthet fenyegetést, hanem más módszerekkel is akadályozhatja a pár kiteljesedését, miközben súlyos titkok birtokába jut.
A Mi, gépek, ahogy az egyébként sejthető, nem a háttérvilágának kifejtésében, vagy éppen az alternatív múlt technikai vívmányainak és azok össztársadalmi hatásának részletezésében jeleskedik. Ádám és Charlie viszonyában gyakran terítékre kerülnek azok a morális kérdések és filozófiai fejtegetések, amik a modern science fiction regényeket meghatározták az utóbbi évtizedekben. Mi különbözteti meg az embert a géptől? Pusztán a létrejöttükben különböznek, vagy az érzelmekben is? Ha egy gép nemcsak gondolkodik, de érzései vannak, akkor ember? És ha egy ember képtelen az érzelmekre, vagy monoton életvitelének köszönhetően belekerül egy folyton önmagába forduló mókuskerékbe, akkor több-e, mint egy biológiai gép? Meddig mehet el az ember egy gép kihasználásában? Rabszolgává válik-e az android, ha soha nem látott hatékonysággal látja el „gazdája” munkáját? Jár-e neki fizettség? Büszkeség-e, vagy mindennél nagyobb szégyen, ha te vagy az első férfi, akit egy gép szarvaz fel? Hogyan gondolkodunk a bűn természetéről, és vajon mit gondol erről egy mesterséges létező?
Ugyanakkor ezek a kérdések gyakran megmaradnak a felszínkapargatásnál, és McEwan rendre a regényének más aspektusaira fókuszál. Egészen sokáig olyan,
mintha két párhuzamos regényt olvasnánk.
Az egyikben Ádám és Charlie együttélése elevenedik meg, amiben a fent vázolt témakörnek van nagyobb szerepe. A másikban Charlie és Miranda kapcsolata domborodik ki jobban, amiben szerepel egzisztenciális válság, a családalapítás, a gyerekvállalás kérdése és még egy, vagy inkább kettő elhallgatott bűntény is. Ez a két halmaz időről időre egy szerelmi háromszöget alkotó metszéspontban találkozik, és a korszellemet átható társadalmi jelenségek kritikája sem marad el.
„Ez a huszonöt mesterséges férfi és nő nem boldog. Elképzelhető, hogy itt peremfeltételbe, kényszerű korlátba ütközünk. Intelligens, öntudattal bíró gépet alkotunk, majd kilökjük tökéletlen világunkba. Elméje, amelyet alapvetően racionálisnak és jó szándékúnak terveztek, hamarosan ellentmondások forgószelében találja magát. Mi együtt élünk velük, unalomig ismerjük őket. Milliók halnak meg gyógyítható betegségekben. Milliók élnek szegénységben, pedig amink van, bőven elég lenne mindenkinek. Romboljuk a bioszférát, holott tudjuk, ez az egyetlen otthonunk. Nukleáris fegyverekkel fenyegetjük egymást, pedig tisztában vagyunk a lehetséges következményekkel. Szeretjük az élőlényeket, de nem teszünk a fajok tömeges kipusztulása ellen. És még sorolhatnám: népirtás, kínzás, rabszolgaság, családi gyilkosságok, gyerekek megrontása, iskolai lövöldözések, nemi erőszak, megbotránkoztató cselekmények tucatszám mindennap. Mi együtt élünk ezzel a rettenettel, és nem csodálkozunk, ha mégis boldogságot, sőt szeretetet találunk a világban. A mesterséges elme nem képes ilyen jól védekezni.”
McEwannél az alternatív nyolcvanas évek csak egyfajta kulisszaként jelenik meg, a történetben vajmi kevés jelentősége van az igazából sehová sem tartó leírásokban és parttalan párbeszédekben megjelenített korszaknak, mint ahogy a tudományos koncepció is inkább csak másodlagos tényező. Nem össztársadalmi szinten ábrázolja világának tudományos fejlettségét, de Ádám képében mégis csak a technológia egyénre és emberi kapcsolatokra gyakorolt hatását ábrázolja. Hiszen Charlie jóléte, valamint Miranda lebukása nem következett volna be az andorid emberfeletti képességei nélkül, akinek a létrejöttéhez pedig a hevenyészetten felvázolt alternatív valóság ágyaz meg.
Az elsősorban science fiction művek felől érkező olvasóknak tehát semmi újdonságot nem hordoz a Mi, gépek, hiszen McEwan nem találta fel újra a spanyolviaszt és a zsáner megújítására sem törekedett. A már unalomig ismert, és a sci-fi írásokban gyakran jobban kibontott témakör jelenik meg egy sokak számára elidegenítőnek ható stílusban, és nyilvánvalóan a szerző nyilatkozata sem gyakorolt előzetesen jó hatást befogadói szempontból. A regény azoknak a többségében szépirodalmat fogyasztó olvasóknak lehet érdekesebb, akik találkoztak már McEwan korábbi regényeivel, fogékonyak a leleményes mondatszerkezetekre, és érdeklődnek a technológia emberi életekre gyakorolt hatását tematizáló művek iránt, de valamiért mégis ódzkodnak a sci-fitől. Ha igazi összekötő hídként nem is állja meg teljes mértékben a helyét, annak csak az idő a megmondhatója, hogy a megjelenése körül kirobbant vita ellenére is közelíthette-e egymáshoz a vélt vagy valós irodalmi szakadék két partján álló feleket.
