Elegáns kis kötet jelent meg nemrégiben a Magvető kiadó gondozásában, az 1984-es születésű olasz szerző, Vincenzo Latronico tollából. A rövid regény Georges Perec A dolgok című szövegéből vett mottóval („Ez az igazi élet, ezt az életet szeretnék megismerni, ilyen életet szeretnének élni.”) indul, de az olasz író az utószóban is kitér a francia előd szövegének fontosságára: „Ez a regény Georges Perec A dolgok című könyve előtti tisztelgésként született.” A hatvanas években íródott francia regény egy fiatal, Párizsban élő házaspár, Jérôme és Sylvie hétköznapjait mutatja be, elsősorban középosztálybeli életük kellékein keresztül. A regény tobzódik a tárgyak pazar leírásában, termékkatalógusszerű pontos leírásokat olvashatunk arról, mi mindent birtokolt vagy szeretett volna birtokolni a pár.
Ennek a szövegnek egy mai változatát írja meg Latronico, aki szintén egy fiatal párt állít a középpontba, de nem őket, a személyiségüket szeretné bemutatni, hanem az életformájukat,
azt, ahogyan élnek és ahogy élni vágynak.
Anna és Tom olaszok, de már huszonévesen úgy döntenek, Berlinbe költöznek, hogy azt az életet élhessék, amit szeretnének. A regény első fejezetében nem is látjuk őket, csak hosszú, részletekbe menő, a francia újregény leírásait idéző bekezdéseket arról, hogyan nézett ki a német fővárosban bérelt lakásuk. Az elbeszélő a nouveau roman (a francia újregény) irányzatának eszközeit használva, pusztán a leírásokra, képekre támaszkodva mutatja be a lakást, mely nyilván nagyon is árulkodik a benne élőkről: „A napfény beárad a szobába az ablakfülkéből, smaragzöldre festi egy felhőszerű trópusi monstrea áttört leveleit, visszaverődik a parketta széles, mézszínű léceiről. A növény szárai súrolják egy skandináv stílusú fotel háttámláját, melyen egy nyitott folyóirat hever, címlapjával felfelé.” A részletes, filmszerűen realista leírás olvasásakor szinte kukkolónak érzi magát az olvasó, aki bejutott egy gyönyörű, nagyon trendi lakásba és a legapróbb részleteket is számba véve végighalad rajta.
Latronico kísérlete nagyon érdekes, nemcsak azért, mert párbeszédbe elegyedik az említett nouveau roman kissé elfeledett hagyományával, hanem azért is, mert ma, amikor a lélek élveboncolása, a trauma feldolgozása, az ember érzelmeinek és lelkének feltárása annyira divatos, akkor nem tesz mást, mint megkérdezi, megismerhetünk-e valakit kizárólag annyiból, hogy bemutatjuk az otthonát? Illetve megnézzük a munkáját, a helyeket, ahová eljár, a szórakozási formáit, esetleg szexuális szokásait, életkörülményeit, környezetét?
„A környezetük, amelyet ők választottak és alkottak meg, ahol aludtak és dolgoztak, az egyetlen kézzelfogható megnyilvánulása volt annak, kik is ők.”
De ugyanúgy, ahogyan a francia íróelőd szereplői esetében, úgy itt sem a két főhős személyisége a lényeges, sokkal inkább annak a társadalmi csoportnak a megmutatása, melynek ők is tagjai, tipikus képviselői. A tökéletesség jól sikerült és könnyű kézzel papírra vitt társadalomrajz, az európai huszonévesek, a fiatal harmincasok, a milleniumi generáció egy jól körülhatárolható csoportjának bemutatása. Anna és Tom is kreatív szakemberek, digitális nomádok, egy olyan közegben élnek, ahol nincsenek tanárok, orvosok, cukrászok, taxisok, bolti eladók, helyettük dizájnerek, kreatívok, menedzserek bukkannak fel. Ebben a körben pedig lényeges, hogy másnak kell mutatkozni, mint a többiek, különlegessé kell válni, hiszen „az egyéniség könnyen megfejthető és örökösen megújuló vizuális különbségek rendszerén keresztül nyilvánult meg.”
Latronico elbeszélője nagyon lassan és finoman bontja ki, hogy voltaképpen két élet, két világ létezik:
a tapintható valóságé és a képeké.
A képeken gyönyörű cserepes virágok, antikolt kisasztal, fényfüzérek és kék-fehér mázas tányérok láthatók, de ha közelebb lépünk, vagy benne élünk, az is észrevehető, hogy ezt az eszményi teret is megüli a por, foltok keletkeznek a kárpitokon, és van, hogy rendrakásra sem marad idő. A kötet hősei instapozitív tereket szeretnének, és benne instapozitív, kívánatos, irigyelnivaló emberekké szeretnének válni. És nemcsak ők, hanem egy teljes generáció vágyik erre. A tökéletesség egy nemzedék regénye is, azé a nemzedéké, melynek tagjai, akárcsak Anna és Tom, olyan életet élnek, vagy legalább szeretnének élni, melyet szinte a közösségi oldalakon történő megjelenítésre terveztek. Smaragzöld növényeket tartanak, hangulatos kis sarkokat rendeznek be a lakásaikban, a rusztikus tányérokban pedig avokádót, gránátalmát, balzsamecettel leöntött trombitatököt és paradicsomot tálalnak.
Ahogy az idő halad, a tökéletességen egyre több a repedés, a szépen berendezett élet nem tart semerre, sőt, valamiféle meghatározhatatlan üresség lengi be a fiatal pár életét, és
bár próbálkoznak megtölteni az életüket, kevés sikerrel járnak.
Megtehetik, hogy lakóhelyet váltsanak, először Portugáliába, majd Olaszországba mennek, de közérzetük ettől sem javul, sőt, helyzetük egyre romlik. A tökéletesség egyszerű és szikár története egy lefelé tartó út, melyben egy illúzió, a hibátlan, képekre kívánkozó élet illúziója bukik el. Egy kiábrándulás története, melynek végén nem látszik kilábalás. Az utolsó mondatokban a pár által nyitott kis szálláshelyet ajánlja valaki: „Tényleg minden tökéletes, írja az instasztoriban. Pont olyan, mint a képeken.” De Anna és Tom ekkor már tisztában van azzal, hogy ez közel sincs így, hogy szálláshelyük nem tökéletes, mint ahogyan az életük sem az. De a kérdést, hogy mihez kezdenek ezzel a felismeréssel, a regény már nem válaszolja meg.
