Ann Wolbert Burgess (Fotó: Gary Wayne)

A sorozatgyilkos az erőszakos fantáziáihoz kényszeríti a valóságot

Mi motivál valakit a gyilkosságra? Mi különbözteti meg a sorozatgyilkost a többi embertől? A szexuális erőszak valódi természetét feltáró Ann Wolbert Burgess a hetvenes évektől dolgozott azokkal az FBI-ügynökökkel, akik a megszaporodó sorozatgyilkosok működését próbálták megérteni, hogy hatékonyabban tudják megállítani őket. Közös munkájuk gyümölcse a profilozás, ami nélkül már nem látunk gyilkossági nyomozást a vásznon vagy a képernyőn. Mára viszont a sorozatgyilkosok celebek lettek, a Mindhunter-sorozatot látva Burgess pedig úgy döntött, a saját oldaláról is elmondja a történetét és a véleményét. A Gyilkos mintázatok egy különleges memoár és egy krimi keveréke, ami nemcsak a gyilkosok és az ügynökök gondolkodásába nyújt bepillantást, hanem például azt is bemutatja, hogyan gátolták a társadalmi tévhitek és stigmák az igazság felderítését és az elkövetők elfogását.

Fotó: Gary Wayne

Sándor Anna | 2023. szeptember 06. |
Ann Wolbertburgess, Steven Matthew Constantine
Gyilkos mintázatok - Miért lesz valakiből sorozatgyilkos, és hogyan lehet megállítani?
Ford. Babits Péter, Libri, 2023, 318 oldal
-

“Nem az a kérdés, hogy eszement-e, vagy sem. A kérdés, hogy az elkövető lát valamiféle logikát a tetteiben, és egy gondolati mintát követ, ami számára nagyon is értelmes”

– magyarázta Ann Wolbert Burgess egy FBI-ügynöknek, amikor az megkérdőjelezte, hogy egy ponton túl valóban van-e haszna annak, hogy a sorozatgyilkosok indítékait és viselkedését vizsgálják. 1986-ot írtak, Burgess addigra több mint fél évtizede dolgozott az FBI-jal azon, hogy rájöjjenek, miért és hogyan lesz valakiből gyilkos, és a szexuális erőszaktevő sorozatgyilkosok elemzése hogyan segíthet elfogni az aktív bűnözőket.

A viselkedéselemzés mint megközelítés a bűnüldözésben persze nem új, az egyik leghíresebb irodalmi példája Poe-tól A Morgue utcai kettős gyilkosság, de már a londoni Metropolitan Police megpróbálta összeállítani Hasfelmetsző Jack profilját (őt amúgy Burgess is tanulmányozta, amikor a darabolásos gyilkosságokat kutatta). Viszont hiányzott egy olyan tudományosan alátámasztott adatbázis és módszertan, ami a gyakorlatban átadható és hasznosítható tudást biztosít, illetve a gyanúsítottak körének szűkítésével hatékonyabbá teszi a nyomozást. Márpedig sürgősen szükség volt valamilyen eszközre, mert a hatvanas évek társadalmi változásai nyomán a hetvenes évek elejétől drasztikusan megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma az Egyesült Államokban. A nyomozók – rendőrök és FBI-ügynökök vegyesen – értetlenül és elborzadva álltak a meggyilkolásuk előtt vagy után megerőszakolt, megcsonkított és/vagy feldarabolt, zömmel nők (felnőttek, kamaszok, kislányok) holttestei felett. 

Az pedig, hogy az elkövetőt egyszerűen “beteg állatnak” tartották, egyáltalán nem segített előmozdítani a nyomozást, és ezzel megelőzni az újabb brutális gyilkosságot.

A fordulathoz hozzájárult J. Edgar Hoover 1972-es halála, aki mintegy fél évszázadon keresztül igazgatta az FBI-t, illetve annak elődszervezetét. Hoover nagyon szkeptikusan állt a pszichiátriához, és büntette, ha az ügynökei magukat önállósítva változtatni próbálnak a bevett munkameneten.

Még 1972-ben megalapították Quanticóban az FBI viselkedéselemző csoportját, amit az a Robert Roy Hazelwood felügyelt, akit ma a szexuális ragadozók úttörő profilozójaként jegyeznek. A csoportban dolgozott John E. Douglas és Robert K. Ressler is, ők határozták el, hogy bemennek a börtönökbe interjúkat készíteni sorozatgyilkosokkal, köztük a leghírhedtebbekkel, úgy mint Ted Bundy, Wayne Gacy vagy Edmund Kemper. A céljuk az volt, hogy többet tudjanak meg a motivációikról, az előkészületeikről, a gyilkosságok külső-belső körülményeiről, a bizonyítékok megsemmisítésének vagy elrejtésének részleteiről. Végül 36 elítélttel tudtak beszélni, és ott álltak egy hatalmas, tudományos átgondolás nélkül felvett, de elemzésre váró anyaggal – tanácstalanul, hogyan lépjenek tovább. Ekkor lépett színre Burgess, aki szintén úttörő módon vizsgálta a szexuális erőszak áldozatait és elkövetőit.

A kutatót Hazelwood hívta meg Quanticóba előadást tartani a szexuális erőszakról az FBI-ügynököknek, majd hamarosan bemutatta Douglasnek és Resslernek. Az ő történetüket dolgozta fel a Netflix Mindhunter című sorozata, amiben Burgess egy leszbikus pszichológusként jelenik meg. A fia állítólag a sorozatot látva felhívta az anyját, hogy viccesen megtudakolja, mit nem mondott el neki.

Burgess a valóságban pszichiátriai szakápolóként végzett és dolgozott, majd a család mellett tudományos karriert is épített, jelenleg a Boston College ápolástudományi részlegének professzora. Az ő élete fordulópontját az jelentette, amikor egy balul elsült segítő próbálkozása nyomán rádöbbent, hogy a szexuális erőszak természetének megértéséhez nem elég az áldozatokkal beszélni. Így a pszichiátrián kezelt férfi betegekre kezdett összpontosítani, akik közül sokan szexuális erőszakot is elkövettek, viszont az orvosokat ez különösebben nem érdekelte. Burgess meglátta a kihívásban rejlő lehetőséget

“Hatalmas ellensége az igazságnak a társadalmi stigma”

A Gyilkos mintázatok tulajdonképpen egy krimivel keresztezett különleges memoár, ami aprólékosan beavat abba, hogyan dolgozták ki Burgessék a profilozás módszertanát annak szükséges kutatási hátterével és gyakorlati eszközeivel együtt. A kötet a csoport története is, azoké az embereké, akik, dacolva az új megközelítést az FBI-nál övező gyanakvással, kritikákkal, ellenállással, gyakorlatilag megújították a kriminalisztikát. Mindeközben, nagyon szimbolikusan, a sok emeletnyi mélységben eldugott kis irodájukból, a fokozatos sikereik hatására szó szerint felemelkedtek a felszínre, egyre többen lehettek, a módszertan pedig hivatalos és elismert lett.

A nyomozásokat támogató profilozó részleg hamarosan országhatáron innen és túl is segítette a bűnüldözést, de ennek a csoportnak köszönhetünk például olyan szakkifejezéseket is, amik mára a magyarban is meghonosodtak. Ilyen a ‘sorozatgyilkos’ (ezt Resslerhez kötik), vagy itthon újságcikkekben vagy a közösségi médiában csak az elmúlt években felbukkanó ‘grooming’ (Ken Lanning írta le ezzel azt a folyamatot, amikor egy felnőtt azért épít ki egy kiskorúval közeli kapcsolatot, hogy aztán szexuálisan abuzálja, a figyelmességnek álcázott közeledés a gyanakvás/óvatosság elaltatását szolgálja).

A 87 éves Burgess szerzőtársa, Steven Matthew Constantine, a Boston College ápolástudományi részlegének marketing- és kommunikációs igazgatója, aki kreatív írásból diplomázott – ez a tudás pedig érezhető is a jól szerkesztett, olvasmányos köteten. A szerzők koncepciója szerint az elmesélt történet és az elmagyarázott szakmai ismeretanyag hömpölygését a csoport munkájának kulcspillanatait, vitáit felidéző párbeszédek lazítják, színesítik. Ám utóbbiak egyfelől irreálisak és mesterkélt stílusúak (hiszen így nyilván senki sem beszél a valóságban, a funkciójuk a tömörített tudásátadás), másfelől mégiscsak belehelyeznek minket az adott szituációba – így valószínűleg egyéni ízlés kérdése lesz, hogy olvasóként ki hogyan reagál erre. Azt viszont mindenképpen eléri a kötet, hogy nemcsak Burgess kiemelkedő életútjának egy fontos szakaszát ismerhetjük meg, és nemcsak a szexuális erőszaktevő sorozatgyilkosok működését érthetjük meg jobban, hanem az ügynökök észjárását, logikáját, a korlátaikat és bravúros felismeréseiket is.

Burgess sokat mesél arról, hogy nőként mit jelentett az akkor szinte kizárólag férfiakból álló Irodában érvényesülni, ami részben összekapcsolódik azzal a közeggel és történelmi pillanattal is, amiben ez a történet elindul.

A hetvenes évek közepén-végén még teljesen bevettek voltak a bűnüldözésben is azok a tévhitek, amik szerint az áldozat végső soron magának köszönheti a bajt, mert túl rövid volt a szoknyája, túl kihívó a mosolya, és egyébként is, valójában biztos élvezte/akarta. 

A hetvenes években így a szexuális erőszakot még mindig alacsony prioritású bűncselekményként kezelték az Egyesült Államokban.

Még nem terjedt el a nemi erőszak áldozatainak szabványos orvosi vizsgálata, még nem léteztek DNS-adatbázisok, ritkán találtak megbízható szemtanút, a bíróságon pedig egy férfi szava ütközik egy nőével – a nőket pedig még mindig kiszámíthatatlannak, megbízhatatlannak és érzelgősnek tartották, így az esküdtek ritkán döntöttek mellettük. 

A látenciát növelték a társadalmi stigmák is: a 70-80-as évek fordulóján a fehér áldozatok ellen elkövetett bűncselekményeket sokkal alaposabban vizsgálták, mint az etnikai kisebbségeket érintőket. Hogy ez nem sokat változott, arra pont Burgess hoz példát a kilencvenes évekből, amikor Henry Louis Wallace fekete áldozatait, bár mindegyiknél ott volt a visszatérő kézjegye (törölközővel fojtotta meg a nőket és egy csecsemőt), sokáig mégsem kötötték össze a hatóságok. De ide idézhető Jeffrey Dahmer is (róla szólt a tavalyi netflixes Szörnyeteg című sorozat), aki szőke, fehér férfiként egy lepukkant, főleg feketék lakta környéken élt, a rendőrség pedig következetesen figyelmen kívül hagyta a szomszédság panaszait a lakásából áradó (hulla)bűzre és erőszakos zajokra. Burgess megerősíti, mennyire hátráltatják a nyomozásokat a társadalmi stigmák és előítéletek: 

ha az áldozat valamiért nem illik a képbe, ha előítéletek kapcsolódnak hozzá, ha a nyomozók kényelmetlenül érzik magukat miatta, az ügy könnyen elsikkadhat.

Mindezzel együtt talán a legveszélyesebb tévhit volt mind közül, amit annak idején a közvélemény és a szakma is oszott, hogy a szexuális erőszak a szexről szól. Burgess és Lynda Lytle Holstrom közös munkája eredményeként elnevezték és elsőként leírták a “nemi erőszak kiváltotta trauma szindrómát”, azt a pszichológiai tünetegyüttest, amit az áldozatok a támadás után tapasztaltak. Eredményeiket előbb egy ápolási szaklapban, majd egy tekintélyes orvosi folyóiratban publikálták, legfontosabb megállapításuk pedig az volt, hogy a nemi erőszak kulcsa nem a szex, hanem a hatalom. A kontroll.

Erre figyelt fel Hazelwood, és meghívta Burgesst az FBI-hoz.

Ha meg akarod érteni a felfoghatatlant, menj sokkal közelebb hozzá!

Amennyire érdekes és alapos Burgess könyve, annál megterhelőbbnek találtam, ahogy fogytak az oldalak. Az FBI-os csoport munkájának és a kihívásaik megértéséhez ugyanis a szerző számos sorozatgyilkos esetét, személyiségét, gondolkodását ismerteti részletekbe menően, így – hangozzék bármilyen klisésen – tényleg bepillantunk az emberi sötétség mélyére. Ezeknek az ügyeknek a mentális hatását, felkavaró természetét egyébként az ügynököknek és Burgessnek is kezelnie kellett. Bármilyen átlagon felüli terhelhetőséggel rendelkeztek valamennyien, tudatosan figyelniük kellett arra, hogy ez a sötétség ne tegye őket védekezésképpen érzéketlenné.

A csoport eleinte három fő szempontra koncentrált: miért gyilkoltak az elkövetők? Hogyan tekintettek az erőszakos tetteikre? És hogyan fejlődött az erőszakos viselkedésük?

Burgessék felismerték, hogy 

a szexuális erőszak soha nem a végállomás, hanem az út kezdete,

a sorozatgyilkosok számára az erőszak pedig egy olyan függőség, amit nem tudnak irányítani. A fantáziáik egyre gyakoribbak és erősebbek, így lesz a kisebb kihágásból vagy állatkínzásból, emberek elleni agresszió, nemi erőszak, abból gyilkosság, aztán darabolás és a holttest meggyalázása.

Az elemzések fontos stádiuma volt annak feltérképezése, hogy kik ezek az emberek. Visszatérő elem a rendezetlen családi háttér (válás, eltűnő apák, a keserűségüket a gyerekükön kitöltő anyák), a megszégyenítés, bullying otthon és az iskolában, a verés és az extrém büntetések a szülőktől, az érzelmi elszigeteltség/magány, illetve az elképesztő mértékű egocentrizmus és nárcizmus. Burgess ugyanakkor óva int attól, hogy a konyhapszichológia leegyszerűsítéseivel éljünk, szerinte a közös életrajzi motívumok ellenére 

az erőszakos szexuális bűnelkövetőket sokkal inkább az egyedi gondolkodásmódjuk határozza meg.

A cikk elején is idézett sorozatgyilkos logika azt jelenti, hogy ezek az emberek természetüknél fogva mintát követnek és céltudatosan cselekednek. “Még a legirracionálisabb elme is logikusnak kezd tűnni, ha kellő közelségből vizsgáljuk” – írja Burgess. Az elemzések nyomán például rájöttek arra, hogy a bűncselekmények helyszínei szintén mintákhoz igazodtak és ennek megfelelően három nagyobb csoportba sorolták őket – amiből egy-egy elnagyolt gyilkostípus is kibontakozott.

  • Szervezettek: ilyen helyszínek akkor maradtak hátra, amikor az elkövető előre átgondolta, eltervezte, mit akar csinálni. Ezek a gyilkosok jellemzően átlagos vagy afeletti intelligenciájúak votlak, mégis alacsonyabb státuszú munkát végeztek. Jó szociális és kapcsolatteremtő készségekkel rendelkeztek, szexuálisan is kompetensek voltak. Elővigyázatosan viselkedtek, tettek azért, hogy elkerüljék a lelepleződést. Gyakran vittek magukkal emléket az áldozatoktól (akiket jellemzően nem ismertek személyesen, de gondosan kiválasztottak), eltettek újságkivágásokat a saját gyilkosságaikról.
  • Szervezetlenek: spontán és véletlenszerű, impulzusszerű támadások helyszínei. Az elkövetők inkább átlag alatti intelligenciájúak voltak, instabil családokból jöttek, szociális kapcsolatokra alkalmatlanul. Kényszeresek voltak, szexuális téren inkompetensek, akár idegenkedtek is a szextől. Ők egészen szélsőségesen képesek voltak megcsonkítani az áldozataikat, akiket gyakran ismertek, és mivel szine semmit sem tettek, hogy elkerüljék a lebukást, elfogni is könnyebb volt őket.
  • Vegyesek: ilyen helyszínek maradtak hátra, ha a kigondolt terv valamiért félrement, és gyorsabban vagy szervezetlenebb módon kellett végrehajtani.

Míg az átlagrendőrt, ügynököt összezavarta a helyszínek és a tettek abszurditása, a profilozókat pont az irracionális részletek érdekelték. Miért harapja meg az áldozatait a gyilkos? Miért visz el apróságokat az áldozat lakásából? Miért darabolja fel az áldozatot? Miért úgy szabadul meg a testtől, aztán miért keresi fel az elásott darabokat? Miért ismétel meg szinte rituális jelleggel bizonyos dolgokat?

A már említett kontroll itt is kulcselemnek bizonyult: a sorozatgyilkosok esetében a frusztrációk, traumák, torzulások kezelésének eszközeként azonosították Burgessék, azaz a kontroll által a gyilkos saját magához, illetve az akár gyerekkorától dédelgetett erőszakos fantáziáihoz kényszerítette a valóságot. Esetleg úgy vélte, ő ismeri a valóságot és ehhez rendezte a környezetét. A kontroll az áldozat kiszolgáltatottságában, a teste feletti hatalomban nyilvánult meg, totális formáját pedig a holttesttel való közösülés, a feldarabolása, megcsonkítása jelentette. 

Hogyan lehetett ugyanakkor, hogy miközben az iszonyatnak ennyi oldala feltárult, miközben ennyi áldozat szenvedett és halt meg ennyire borzalmasan, a lakosságot pedig sokkolták és rettegésben tartották ezek az esetek, a sorozatgyilkosok mára mégis borzongatóan népszerű celebritásokká nőtték ki magukat? Burgesst megrendítette ez az eltolódás.

A gyilkosért rajongó átlagember rejtélye

A 90-es évekre a sikeres módszertannak köszönhetően a profilozás sztár lett a maga nemében. Ma már nem is látunk olyan amerikai bűnügyi filmet vagy sorozatot, ahol nem használják a gyilkossági nyomozók. Douglas ügynök könyvek garmadáját írta a mindhuntereknek nevezett ügynökökről és a profilozásról, a vásznon tarolt az entellektüel kannibál, Hannibal Lecter, az ezredforduló után a tévében egy kedves fiú, Dexter segítette a rendőrséget azzal, hogy csak elvetemült gyilkosokat darabolt fel. Mindeközben a hús-vér elkövetők rajongói leveleket és házassági ajánlatokat kaptak a börtönökben.

Burgess szerint a sorozatgyilkosok sikerének egyik titka, hogy a közvélemény, tetszik vagy sem, de magára ismer bennük: a korlátok között tartott és gondosan leplezett, de attól még nagyon is valós elemi ösztöneire. Arról pedig már Salman Rushdie is írt, hogy azért azonosulunk olyan könnyen a fikcióban (és akár a valóságban is) a normaszegőkkel, mert a saját szabadságvágyunkat testesítik meg.

Viszont megerőszakolni, megkínozni és megölni valakit Burgess szerint a társadalom legelemibb normáinak áthágása. Hogy ezek az elkövetők mégis népszerűek, a szerző szerint azért van, mert a fiktív művek szereplőit gyakran felruházzák az empátia képességével, valamint egy olyan természetes sármmal, ami megkönnyíti, hogy a néző elvonatkoztasson a borzalmaktól. Veszélyes játszma.

“Számomra ez mindig az áldozatokról szólt”

– írja Burgess a kötet zárásában. “Ők azok a korlátlan lehetőségek előtt álló hús-vér emberek, akiket végül szalagcímekké és statisztikai adatokká redukálnak, s bár sokuk nevét nem örökíti meg a történelem, vagy csupán lábjegyzetként szerepel a sorozatgyilkosokról és tetteikről szóló könyvekben, én egyiküket sem feledem el.”

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Könyvesblokk: egy pap meggyilkolásától egy sorozatgyilkos ámokfutásáig

Augusztus utolsó hetének Könyvesblokk-válogatásában ezúttal olyan, most megjelent könyveket ajánlunk, melyekben a borzongásé a főszerep.  

...
Nagy

Camus hőse a világirodalom legmegmagyarázhatatlanabb gyilkosságát követi el

„Ma meghalt az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom.” A francia irodalom jól ismert mondatai, melyekkel kezdetét veszi Meursault, az algíri francia hivatalnok történetének kibontása. Újraolvasó rovatunkban OrwellKafka és Hemingway után most az irodalmi Nobel-díjas író, Albert Camus Közöny című regényét vettük elő.

...
Szórakozás

Dokusorozat készült a gyilkosról, aki a Psychót és A bárányok hallgatnakot ihlette

A plainfieldi mészárosként emlegetett Ed Gein sírrabló és gyilkos volt, tevékenységével pedig nagyban hatott a kultúrára is.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

A hét könyve
Kritika
Tove Ditlevsen önéletrajzi trilógiája gyógyszerfüggésről, abortuszokról, íróvá válásról mesél
...
Beleolvasó

A kis olasz faluban Jézus veszi el a tinilány barátait, nem a drogok – Olvass bele Claudia Durastanti regényébe!

Az Ismerős idegenek helyszíne egy olasz falucska, ahol annyira kiszámítható az élet, hogy még a menstruációt várni is izgalmasabb. Részlet a könyvből.

...

Kik voltak azok a nők, akik 150 éve alakítják a fővárost? – Budapesti nők [Podcast]

...

Bugyiszabályok: a szexuális nevelés sokkal többről szól, mint a szex

...

Kiss Noémi: Tegnap még a neveden szólítottak, másnap már csak anya [Podcast]

Hírek
...
Szórakozás

Sorozatot forgattak Holly Jackson népszerű tinikrimijéből

...
Hírek

Foci Eb: Lackfi János versbe öntötte a magyar csapat első győzelmét

...
Hírek

A PEN németországi szervezete kitiltotta a szélsőjobboldal tagjait

...
Gyerekirodalom

Szinyei Merse Pállal indul a nagy magyar festőket bemutató gyerekkönyv-sorozat

...
Zöld

Kik és hogyan forgatják fel a modern focit? Olvass bele a Futballhackerekbe!

...
Hírek

Így esznek a hobbitok A Gyűrűk Urában – a második reggelit is beleértve

Olvass!
...
Beleolvasó

A túlvilág előtti hely, ahol levetítik életünk filmjét – Olvass bele egy különleges japán regénybe!

A japán író, Híragi Szanaka regényének helyszíne egy fotóstúdió, ahol a halottak a másvilágra lépés előtt végignézhetik életük legfontosabb pillanatait. Részlet a könyvből.

...
Beleolvasó

A toszkánai könyvesbolt, ahová tinik és horgászok is elzarándokolnak – Olvass bele Alba Donati könyvébe!

Alba Donati felszámolta nyüzsgő életét, és visszaköltözött apró toszkánai szülőfalujába, ahol könyvesboltot nyitott. Most elolvashatsz egy részletet az erről szóló kötetéből.

...
Beleolvasó

A magyarok miért csak sporteseményeken tudnak örülni egymás sikereinek? Olvass bele Csernus Imre új könyvébe!

Az ismert pszichiáter, Csernus Imre legújabb kötetében a magyarság kérdését járja körül. Most elolvashatsz belőle egy részletet.