A szerző előző kötete szorosan kapcsolódik a mostani könyvhöz, hiszen Üvegház című regényét családja anyai ágáról írta, amelyhez rákosszentmihályi kutatásokat folytatott. Ennek során az egyik helytörténeti füzetben fedezte fel új regénye központi alakjának, Kiss Bélának a történetét. Az elmúlt tíz évet a téma kidolgozásával töltötte, mert, mint mondta “olyan mélyen érintett meg az anyag, hogy birkóznom kellett vele: hol letettem, hol újra elővettem, harcoltam vele”. Kihívás volt, nemcsak azért, mert ilyen jellegű könyvet eddig nem írt, hanem mert megviselte a téma.
Cinkota és Rákosszentmihály történetéhez hozzátartozik, hogy 1950-ben csatolták őket Budapesthez, de továbbra is megtartották falusias jellegüket. Utóbbi egy időben közkedvelt nyaralóhely is volt, Mátyásföldön pedig villák épültek. Kiss Béla, a cinkotai bádogosmester történetében Nagy Gabriellát az fogta meg, hogy hosszú évtizedekig beszéltek még róla azt követően is, hogy nyoma veszett. A férfi az első világháború idején bevonult katonának, és állítólag egy szerbiai kórházban, tífuszban halt meg.
1916-ban, amikor hordóba rejtett női holttestekre bukkantak az általa bérelt cinkotai ház udvarán, rettegés lett úrrá a településen,
mindenki keresni kezdte Kiss Bélát. Híre Amerikába is eljutott, ott is felismerni vélte egy híres nyomozó. Nagy Gabriella arról mesélt, hogy élete első prózai alkotása egy krimi volt. A tanúvallomásokból és a nyomozati anyagokból sok minden kiderül róla, de Nagy Gabriella ‒ akinek élete első prózája egy krimi volt ‒ az áldozatokkal is akart foglalkozni, mert azt érezte, nincs rendben, hogy róluk nem szólunk.
A regény három részre osztható, az elsőben az áldozatok hozzátartozói, szemtanúk mondják el a történeteiket, mintha a falu hangja szólalna meg. Nagy Gabriella úgy látta izgalmasnak, ha a helyiek, az érintettek, az áldozatok családtagjai egy szeánsz keretében mesélnék el egymásnak a hozzájuk eljutó részleteket, mert azt tapasztalja a mai világban is, hogy ezek a történetek szájról-szájra terjednek, és nem tudni, mennyi a valóságtartalmuk. Ezért fontosnak tartotta, hogy az információk áttételesen jutssanak el az olvasóhoz, ráadásul ebben a formában lehetett reflektálni is rájuk.
Nagy Gabriella elmesélte, hogy a holttestek 1916-os felfedezésekor rengeteg újságcikk jelent meg, többek között Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső is tudósított az esetről. A korabeli sajtóban találtaktól a szerző nem szakadt el, nem talált ki hozzájuk még durvább dolgokat.
A regény első részében ‒ fejtette ki Nagy Gabriella ‒ megteremtődik tehát egy közösség, létrejön a közös traumafeldolgozás, az olvasó pedig eközben nemcsak a sorozatgyilkossághoz, hanem a mindennapokhoz, és a településen élők egymáshoz fűződő viszonyaihoz kapcsolódó részletekről is értesül.
Az első résszel ellentétben a második az ügy tudományos hátteréről szól. A bűnügy felderítésében részt vállaló Moravcsik Klinika inspirálta a leírást.
A nyomozást segítő Ferenczi Sándor pszichoanalitikus professzornak nem sikerült kiderítenie a tettes kilétét,
így a regényben egy Morvay nevű professzor kapta meg a lehetőséget, hogy tovább vizsgálódjon. Az ő alakját Moravcsik Ernő Emil elmegyógyász inspirálta. A szerző a továbbiakban arról mesélt, hogy a korabeli orvosok mit vizsgáltak egy bűnügy esetében. Egyikük bizonyos testi szempontok alapján elemezte egy börtön lakóit, hogy megtudja, ki hajlamos bűnök elkövetésére. A regényben, rezidens orvosként megjelenik Brenner József Brács Géza néven (utalva írói álnevére, Csáth Gézára), de az éles szeműek felfedezhetik Juhász Gyula vagy Gulácsy Lajos alakját is az ápoltak között. A szerző alaposan beleásta magát a korabeli bűnügyek felgöngyölítésének elméleti hátterébe, ugyanakkor
a szövegek nyelve is nagyon érdekelte, a szemlélet, és az, ahogyan az emberi testrészekről beszéltek akkoriban.
Nagy Gabriella elmondta, a pszcihiátriai szakvélemény szerint egy cinikus emberrel van dolgunk, akit nem érint meg mások halála. Van az a típusú bűnelkövető, akit pszichopatának szoktak hívni, de Kiss Bélát mindenki a legrendesebb emberként ismerte meg. Művelt volt, nagy könyvtárral rendelkezett, több nyelven beszélt, mosolygós, jó verbális képességekkel rendelkező férfi volt, aki szerette az életet, és nagyon szeretett viccelődni, mulatni. Miközben utólag a tanúk elmesélnek olyan részleteket, amikből lehetett volna következtetni bizonyos dolgokra.
Ekkor egy fotóról esik szó, amely a kutatás során került a szerző kezébe, és a megszólalásig hasonlít rá. A kép 1937-ben készült, és Nagy Gabriella arra gondolt, hogy szeretne erről a lányról is beszélni Kiss Béla vonatkozásában. A harmadik rész megírásához az szolgáltatta számára az inspirációt, hogy a harmincas években állítólag még látták Kiss Bélát, és ha az első részben fontos volt, hogy áttételesen beszéljenek a bűnesetről, a későbbiekben éreztetni akarta a gyilkos közelségét. A gyilkosról való beszéd egy dolog, de a róla alkotott mondatok bizonyos távolságot adtak a történetnek.
Ahhoz, hogy rosszul érezze magát az olvasó, Kiss Bélát meg kellett jeleníteni.
A lány naplószerű szövegéből különösebb dolgok nem derülnek ki egészen addig, amíg egyszer csak csapot-papot otthagy és egy házassági hirdetésre válaszolva felutazik Pestre, és elindul Kiss Béla Népszínház utcai lakása felé. A szerző saját maga olvasott fel könyvéből, majd a könyvbemutatót azzal zárta, örül, hogy a nyomozati munka végén elkészült a könyv.
