Milbacher Róbert a névtábláját keresi. Hogy ez a jól kieszelt dramaturgia része-e vagy pedig vakvéletlen csupán, azt mi, akik a Magvető Café apró, fémhatású, gravírozott lapkákkal díszített asztalainál várjuk a kaposvári születésű irodalomtörténész és prózaíró negyedik szépirodalmi kötetének bemutatóját, nem tudhatjuk pontosan. Akárhogy is, Milbacher Róbert a beszélgetés előtt a névtábláját keresi, ez a gesztus pedig fogódzót kínál Keserű víz című friss regénye cselekményéhez is ‒ a könyv szerkesztője és az esős késődélután moderátora, Szegő János pedig arra kér bennünket, hogy amennyiben megpillantjuk valamelyik asztalra erősítve a szerző nevét, jelezzünk neki.
Senki sem jelentkezik, kisvártatva azonban kiderül mindenkinek, hogy ez a keresetlennek ható epizód voltaképp a beszélgetésnek, az új műnek, sőt megkockáztatom, a Milbacher-életműnek is lehet a mestermotívuma. A Keserű víz az emlékezésről szól ugyanis. Egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai telepes falu krónikáját meséli el a kötet, amely egyszersmind az elbeszélő itt született nagyanyjának küzdelmes élettörténetét is megörökíti. Amikor az író a múlttal foglalkozik – jegyzi meg a beszélgetés elején Milbacher –, akkor óhatatlanul kitalál, ferdít, hazudik. A történetmesélő és a történetekbe feledkezni szerető elme elvégre igyekszik kitölteni az elsüllyedt világokból felszínre nem hozható részeket. Képtelenség csak a jelenben élni – folytatja –, épp emiatt kreálunk magunknak mindenféle múltakat.
Amiket aztán nap nap után citálgatunk, hiszen hiányoznak nekünk.
A 2016-ban Margó-díjjal kitüntetett Szűz Mária jegyese, a Léleknyavalyák és az Angyali üdvözletek megírását követően befejezett negyedik Milbacher Róbert eddigi legszemélyesebb prózakötete. A halál perspektívájából visszafelé kibontakozó – a szerző meghatározásával élve, „egy kicsit szomi” ‒ regény megírásakor Milbacher egyfelől annak a tapasztalatnak a megragadására törekedett, ami akkor történik velünk, amikor a számunkra tán legkedvesebb embert veszítjük el. Motivációi között szerepelt másrészt az is, hogy saját családjának találjon ki alternatív történeteket, továbbá, hogy jobb sorsot írjon a nagyanyjának a kötet lapjain.
A Keserű víz főhősének modelljéül szolgáló „mama” nagy mesélőnek számított, Milbacher szíve szerint naphosszat hallgatta volna a számára Macondóként tételeződő szlavóniai telep mindennapjairól szóló történeteit. Egyetemista korában egy füzetbe jegyezte le a jobbnál jobb sztorikat, ám ez a gyűjtemény azóta elveszett, ahogy különös módon a cselekmény helyszínéül szolgáló térség is kiesett valamelyest a magyarság topográfiai emlékhelyei közül.
A Keserű víz megírásához Milbacher felhasznált ugyan levéltári forrásokat és orvosi jelentéseket, mégsem akart – és amint megjegyzi, nem is tudott volna ‒ dokumentarista prózát írni. A napjainkban reneszánszát élő történelmi regény – fejti ki –, amely megelégszik letűnt korszakok puszta rekonstrukciójával, számára kevésbé érdekes. Neki a családi anekdotakincs újramesélésében és továbbtoldásában rejlő világteremtés volt az igazán hívogató kaland. Az „akár így is lehetett volna” bűvölete. Így ennek a Szegő János által „minimalistának nem nevezhető prózakötetnek” a megírásakor sem törekedett személyes tapasztalatokat szerezni a cselekmény színteréül szolgáló településről. Már a kézirat lezárását követően látogatott el első ízben oda, és nem kóstolta meg, hogy tényleg keserű-e a rajta átcsordogáló patak vize.
Lényegesebbnek érzi ugyanis, hogy a nagyanyja emlékezetében a patakvíz keserű.
A beszélgetésből kiderül, hogy a szóban forgó szlavóniai telepről a nagymama később a Somogy megyében található Nagybajomba költözött, ahol furcsa szemmel nézték a kétnyelvű, az arrafelé megszokottaktól eltérő zöldségeket és gyümölcsöket termelő, az ottani gasztronómiához képest másféle ételeket készítő asszonyt, aki a horvát televízió adását nézte esténként, és alámondásszerűen tolmácsolta a nála összegyűlő falubelieknek az akció- meg a westernfilmeket.
Nagybajomban cselákoknak hívták a máshonnan jött idegeneket – meséli Milbacher, aki gyerekként maga is a településen élt. Amikor Szegő János a saját meg az ősei identitásáról kérdezi, elmosolyodik, és azt válaszolja,
„mi mindig gyüttmentek leszünk”.
A Keserű víz innen nézve talán a megérkezés regénye is, és bár a névtábla a bemutató végére sem került elő, a kötetnek hála a szerző nagyanyjának történetei nem veszhetnek el, most már soha.
