Miért örülünk nagyon, hogy Michel Houellebecq lesz a 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége? Összeszedtük öt pontban.
Prózában Ellis, lírában Baudelaire
A franciák legismertebb kortárs írója, Michel Houellebecq irodalmi pályafutását költőként kezdte, első két kötete 1991-ben jelent meg (kritikai visszhang nélkül), következő két verseskötete viszont Triztan Tzara-, és Flore-díjat nyert. A kiábrándult értelmiségi szerepének tökéletesen megfelelve Houellebecq a „szupermarketek Baudelaire-jeként" tűnt fel, urbánus költészetében a lírai én párizsi spleenje viszont már nem időtlen és univerzális emberi érzés, hanem a fogyasztói társadalom terméke, a főhős elhagyja szobáját, és leugrik a szupermarketbe, ami az „autentikus modern paradicsom". Színre lépésekor a francia irodalmi életben a "reménytelenség professzorának" is nevezték.
Houellebecq számára az igazi sikert viszont nem versei, hanem regényei hozták. A Magyarországon még meg nem jelent (tippünk szerint ez lesz a könyvhét magvetős meglepetése, de a Magvető még nem árulta el, mivel készülnek, csak annyit, hogy készülnek) Extension du domaine de la lutte [A küzdelem hatáskörének kiterjesztése] óta a legtöbben őt tartják az európai Bret Easton Ellisnek. Az Amerikai Psycho szerzője szerint Houellebecq a legérdekesebb, legprovokatívabb és egyben legfontosabb európai regényíró a generációjából. Houellebecq kedvenc élő amerikai írója pedig természetesen Ellis, őszinte, igaz, kölcsönös férfiszerelem ez. A márkák által fémjelzett világ, az erős társadalomkritika, a naturalizmus, a szexualitás hajszolása és az állandó provokáció a médián keresztül mind közös nevező. Ám míg Ellis hősei vakok boldogtalanságuk okaira, addig Houellebecq szereplői részben tisztában vannak azokkel, bölcsebbek, de társadalmukat okolják, és változtatni képtelenek. A hősök szenvedéstörténetének vége pedig számtalan esetben az öngyilkosság, vagy egy pusztító betegség általi halál, esetleg magány és őrület.
Plágium és a házilégy
Houellebecq a franciák Esterházyja, Goncourt-díjas regényét, A térkép és a tájat ugyanis a francia Wikipédiából (például a házilégyről) átemelt részek miatt plágiummal vádolták. Houellebecq szerint viszont ez inzultus, akárcsak a rasszizmus vádja, aki ilyet állít, annak fogalma sincs az irodalomról, a szónak viszont súlya van, rajtaragad az emberen. Ő maga viszont sajnálja, hogy Georges Perec-hez képest „rosszul teljesít", hiszen Perec nem is dolgozta át az átemelt szövegrészeket, míg Houellebecq némileg átírja ezeket, hogy közelítsenek saját stílusához, elkerülve a zökkenőket a szövegben. Saját álwikipédia-cikkeivel viszont elégedett. Írói módszerét patchworknek is nevezi.
Rasszizmus, iszlámellenesség, pornográfia, anyaszomorítás
Houellebecq imád provokálni: végtelenül boldogtalan hősei határtalanul messze vannak a felszínes fogyasztói társadalom értelmiségi, humanista vagy éppen ezoterikus propagandájától, vallási, szexuális vagy etnikai tabukat döntögetve, a politikai korrektség látszatát is kerülve utasítják el ezeket az ideológiákat. A szerző szereplői nézőpontjára néha ráerősít egy-egy interjúban. A 2001-es A csúcson című, a távol-keleti szexturizmussal foglalkozó regényének főszereplője például jókedvre derül, valahányszor egy palesztin terroristát megölnek. A regény megjelenésekor Houellebecq azt nyilatkozta, hogy az iszlám a lehető legostobább vallás, mire az iszlám fundamentalisták halálos ítéletet mondtak rá. A tárgyaláson a 25 nyelven megjelent mű szerzője tagadta, hogy iszlámellenes rasszista volna, szerinte a cikk írója hatórás beszélgetésüket lerövidítve elferdítette a szavait. Houellebecq-től saját kiadója, a Flammarion is elhatárolta magát, ugyanakkor Salman Rushdie az angol Guardianben megjelent cikkében kiállt az író és a szólásszabadság mellett. Nem véletlenül. Az írót végül felmentették a vádak alól. Houellebecq műveit emellett sokszor vádolják öncélú pornográfiával, szexizmussal, édesanyja, Lucie Ceccaldi pedig 2008-ban Az ártatlan című könyvével állt bosszút fián az Elemi részecskék hippi anyaképéért, amelyet nem tudott elvonatkoztatni saját magától. Az eredetileg aneszteziológus anyuka azt írja: „Michellel azon a napon állhatnánk újra szóba egymással, mikor kiállna az Elemi részecskékkel a kezében egy köztérre, és azt mondaná: „Egy hazug, egy imposztor, egy parazita vagyok (...) és bocsánatot kérek."
Houellebecq mamája fia sikerét azzal magyarázza, hogy ő ugyanúgy nulla, mint a korszellem, ezért tudnak egy húron pendülni. Anya és fia még az író születési dátumában sem értenek egyet: a születési anyakönyvi kivonatban ugyanis 1956 áll, Houellebecq szerint viszont ő 1958-ban született.
D, mint depresszió
Houellebecq maga a Kiábrándult Értelmiségi, a mémgyár egyik legjobban eltalált karaktere. Mi más is állhatna abc-jében a D-betűnél, mint a depresszió...? Houellebecq a videóban elmondja, hogy a depresszió csak a kezdet, végül mindenki depressziósan végzi, egy bizonyos kor után. "A remény az lehet, hogy talán kémiai úton van megoldás ellene. Én kétségkívül depressziós író vagyok, bár inkább bipoláris, mint depressziós. De az az érzésem, a depresszió normális állapottá vált, a társadalom idézi elő." Houellebecq szerint a depresszió a megkerülhetetlen ár, amelyet a társadalomért fizetünk, amire vágytunk. „A depressziós írók sorában én vagyok a legbanálisabb, nálam az egész elvesztette minden tragikus dimenzióját. Inkább patetikusnak, mint tragikusnak mondanám. Beckettnél még volt valami nemes a depresszióban, néhány patetikus lépése ellenére, mint hogy a Nobel-díját hajléktalanok között osztogatta el, de ott volt a gondolat, hogy a depresszió mélységekhez vezet. Nálam ez teljességgel hiányzik. Csak egy frusztrált állat helyzete."
Saját halál
"- Az már igaz, hogy nemigen érzem magam szolidárisnak az emberi fajjal - szólalt meg Houellebecq, mintha olvasna Jed gondolataiban. - Azt is mondhatnám, hogy a fajhoz tartozás érzése is napról napra csökken bennem. Pedig nagyon szeretem a maga utolsó képeit, még akkor is, ha emberi lényeket ábrázolnak." – írja Houellebecq utolsó megjelent regényében, A térkép és a tájban. A regény egyik szereplője ugyanis egy Houellebecq nevű író, aki kijelenti, hogy ő nem alkoholista, mint ahogy a rosszindulatú sajtó terjeszti róla, és érdekesnek találja, hogy senkiben sem merült fel soha: csak azért iszik olyan sokat az újságírók jelenlétében, hogy képes legyen elviselni őket. A nem fiktív Houellebecq amúgy aludt már el részegen interjú közben A térkép és táj Houellebecq-je bűzlik, haja kócos, és depressziós. A regény háromnegyedénél pedig egy brutális, szadista gyilkosság áldozatává válik, ami maga a fikcionális mazochizmus csúcsa.
