1942-ben, a Pearl Harbor elleni támadás után Roosevelt elnök elrendelte az amerikai japánok internálását. A könyv annak a története, hogyan reagált a japán közösség a kitelepítési parancs megjelenésére, hogyan élte meg a táborba vezető vonatutat, az ott töltött időt és a hazatérést. Lírai regényében Otsuka a saját családja múltját dolgozza fel: nagyapját kémkedés vádjával letartóztatta az FBI, édesanyja, nagynénje és nagyanyja pedig három évet töltött egy utah-i fogolytáborban. A könyv október 24-én jelenik meg.
Julie Otsuka: Amikor isten volt a császár (Részlet)
Fordította Morcsányi Júlia
A fiú eleinte mindenütt látni vélte az apját. A latrina előtt. A zuhanyzóban. Ahogy a barakk ajtófélfájának dől. Ebéd után viseltes szalmakalapban gót játszik a többi férfival a keskeny fapadokon. Fölöttük a kék ég. Tűz a déli nap. Fák sehol. Árnyék sehol. Madarak.
1942-t írtak. A helyszín: Utah. Nyár vége volt. Mélyen a sivatagban, egy poros sósíkságon kátránytetős barakkok alkottak várost a szögesdrót mögött. Száraz, forró szél fújt, csak nagy ritkán esett az eső, és a fiú bárhová nézett, mindenütt őt látta: aput, papát, apát, oto-szant.
Hiszen tényleg mind egyformák. A hajuk fekete. A szemük ferde. Az arccsontjuk kiugró. A szemüvegük lencséje vastag. Az ajkuk vékony. A foguk rossz. Kiismerhetetlenek. Rejtélyesek.
Az ott ő.
A kis sárga fickó.
***
Napi háromszor kongatták a kolompot. Végtelenek voltak a sorok. Máj szaga érződött a fekete barakktetők fölött. Meg harcsáé. Időről időre lóhúsé. Hústalan napokon meg babé. A kantinban zörögtek a villák, kanalak és kések. Evőpálcika nem volt. Bólogató fekete fejek végtelen tengere. Száz meg száz száj rágott. Szürcsölt. Szopogatott. Nyelt. És ott, a sarokban, a zászló alatt, egy ismerős arc.
– Papa! – kiáltotta a fiú, és három vastag lencsés, fémkeretes szemüveget viselő férfi kapta fel a fejét a tányérból, és kérdezte: – Nan deszu ka?
Mi az?
De a fiú nem tudta megmondani, mi volt az.
Lehajtotta a fejét, és a villájára szúrt egy kis virslit. Az anyja ismét emlékeztette, hogy ne kiabáljon nyilvános helyen. És sose beszéljen teli szájjal. Harry Yamagutchi a kanalával megkocogtatta a poharát, és bejelentette, hogy hétfőn este létszámellenőrzést tartanak. A nővére az asztal alatt a cipője kopott orrával jó erősen megrúgta a fiút. – Papa eltűnt – mondta.
Egy kerítéshez közeli blokk egyik barakkjában kaptak szobát. A fiú. A lány. Az anyjuk. Odabent volt három tábori ágy, egy öntöttvas kályha, a mennyezetről csupasz villanykörte lógott. Volt egy asztal, hulladékfából. Durva deszkapolcon állt a Zenith rádió, amit még Kaliforniából hoztak magukkal. Mellette pléhóra. Egy befőttesüveg, tele papírvirágokkal. Egy doboz só. A kis ablak mellé rajzszöggel kitűzték Joe DiMaggio újságból kitépett képét. Folyó víz nem volt, a mosdókhoz fél blokkot kellett gyalogolni.
Messze, az óceán másik oldalán harcok dúltak; a fiú éjszakánként ébren feküdt a szalmazsákján, és a rádióban hallgatta a híreket. Volt, hogy a sötétben zajok szűrődtek be hozzá mások szobáiból. Súlyos, tompa léptek. A kártyalapok surrogása, ahogy keverték a paklit. Újra meg újra rugók recsegtek. Hallotta, ahogy egy nő azt suttogja: – Lejjebb, lejjebb, ott! –, egy magas hangú férfi meg azt énekelte, Auf wiederseh’n, kedvesem, auf wiederseh’n.
– Csak mondd, hogy sayonara, Frank! – mondta valaki.
– Bon soir! – mondta valaki más.
– Kérlek, fogd be, könyörgöm! – esedezett egy harmadik.
Valaki meg böfögött egyet.
A fiú ágya fölött volt egy ablak, azon túl a hold és a csillagok, és fekete barakkok végtelen sorai a homokban. A távolban, egy széles, tágas mezőn, ahol a zsályán kívül nem élt meg semmi más, következett a kerítés és a magas fatornyok. Minden toronyban őr állt, gépfegyverrel és távcsővel, és éjszakánként ő kezelte a keresőfényeket. Az őrnek barna haja és zöld szeme volt, vagy talán kék, és most jött vissza egy csendesóceáni bevetésről.
A sivatagban töltött első napjukon az anyja figyelmeztette a fiút: – Légy óvatos!
– Ne nyúlj a szögesdróthoz – sorolta –, és az őrökhöz se szólj a toronyban.
– Ne nézz a napba.
– És a legfontosabb, soha ne mondd ki hangosan a Császár nevét.
A fiú kék baseballsapkát hordott, és nem nézett a napba. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel gyakran bóklászott a tűzvédelmi sávokon, és kagylóhéjakat meg régi indián nyílhegyeket keresett a homokban. Néha csörgőkígyók aludtak a zsályabokrok alatt. Néha skorpiókat látott. Egyszer egy lókoponyára bukkant, amit teljesen kifakított a nap. Máskor egy piros kimonós, idős férfira bádogvödörrel a kezében, aki azt mondta, éppen a folyóhoz megy.
A fiú, valahányszor csak elsétált egy őrtorony árnyéka alatt, mélyen a szemébe húzta a sapkát, és próbálta nem kimondani azt a szót.
De néha még így is kicsúszott a száján.
Hirohito, Hirohito, Hirohito.
Halkan mondta. Gyorsan. Suttogta.
Míg a vonat a sivatag felé tartott velük, a fiú fejét a nővére ölébe hajtva aludt, és azt álmodta, hogy hatalmas fehér lovon vágtat az óceán mellett. Ha elnézett a látóhatár felé, a vízen három fekete hajót látott. Egyenesen az óceán másik feléről érkeztek. Maga a Császár küldte őket. Négyszögletes, fehér vitorlájuk dagadt a szélben, árbócuk egyenes volt és a magasba nyúlt. A fiú nézte, ahogy lassan a part felé fordulnak. Aztán felébredt, az egész vonat ide-oda dülöngélt, és a mögötte lévő ülésen halkan énekelt egy nő. Hajnal volt, a nővére mélyen aludt. A kis fehér virágos sárga nyári ruhája volt rajta, hiszen a sivatagban, ahová tartottak, hosszú lesz a nyár.
