Az írók mindig az elit fontos szereplői, véleményvezérei, akik rendszeresen megszólalnak közéleti ügyekben is. Az elmúlt évtizedekben a fake news, a clickbait, a közösségi média jelentősen átalakította a médianyilvánosságot, az értelmiség elveszítette pozícióját a közéletben, helyettük a Twitteren, Facebookon pörögnek az influenszerek, plusz a propagandasajtóban a médiamunkások, akik soha nem kritizálnak, nem kérdeznek, nem lépnek párbeszédbe, csak viszonylag egyszerű üzeneteket üvöltenek.
Az olyan utolsó analóg trollok, mint Houellebecq is, egyszerűen elvesztették a helyüket, a terüket, az idejüket,
mert véleményük még van, hatásuk már nem sok, hiszen a legharsányabb, leghülyébb vagy a legfrappánsabb lesz virális.
Houellebecq unortodox tippeket ad a bulizáshoz - Könyves magazin
Ez a kötet a magyar olvasó számára eddig regényíróként ismert Michel Houellebecq esszéinek, publicisztikai írásainak és interjúinak a gyűjteménye.
2021-ben egy másik kor valódi kulturális influenszerének véleményeit és gondolatait 350 oldalon olvasni olyan, mint a digitalizált vhs-felvételeket lejátszani: fura, zajos, mégis romantikus. És lassú: a rövid és hangos vélemények korában órákat eltölteni az egyik kedvenc íróddal valódi kaland még úgy is, hogy pontosan olyan idegesítő, mint a dohányszagú, részeg nagybácsi a családi születésnapokon, aki folyamatosan mondja a magáét, majd elalszik, te meg hallgatnád, mert még ez is izgalmasabb, mint az újra és újra elmesélt családi mikrotörténetek. Houellebecq regényeinek kritikai nézőpontjai, történetei és sebezhető karakterei minden minőségi hullámzásuk ellenére szerethetőek, a világuk pedig ismerős, mégis az ettől egyáltalán nem messze álló közéleti hozzászólásai hol bosszantóak, hol érthetetlenek, hol végtelenül cinikusak. Az Intervenciók 2020 ezért izgalmas szembenézés.
A tartalomjegyzéket átfutva, fel-fecsaptam esszéket, interjúkat vagy publicisztikákat, amiknek jók voltak a címei: A pedofília kérdése, Talajmetszet, A zűrzavar megközelítései vagy A konzervativizmus mint a fejlődés forrása és így tovább. Összességében érdekes ez a gyűjteményes kötet, ami céljaitól függetlenül a közéleti Houellebecqet helyezi a középpontba, ezért az egyetlen fontos kérdés, hogy meg lehet-e jobban ismerni a szerzőt, akinek legutóbbi regénye a Szerotonin volt, legbotrányosabb könyve a Behódolás, amivel a Charlie Hebdo címlapjára került a terrortámadás előtt, a legjobb regényei szerintem az Elemi részecskék és az Egy sziget lehetőségei voltak. Houellebecq regényről-regényre arról beszél, hogyan izolálódunk saját életünkben, hogyan hat egymásra az általános depresszió, a vágy és a szexualitás, hogyan változik a vallás szerepe. Történetei a kiégés társadalmában játszódnak, ami bár sokáig disztópikusnak tűnt, mára általános élménnyé vált.
Az Intervenciók 2020 bizonyítja, hogy Michel Houellebecq nem egy mém.
Nem lehet összesűríteni a lényegét egy frappáns állításra. Vitatható, megosztó, de érdekes gondolkodó, aki kérdéseivel és kommentárjaival ingerel, és aki attól válik anakronisztikussá, hogy még valamennyire hisz a párbeszédben. Állításai most egy olyan kulturális és közéleti közegben jelennek meg, amelyben a különböző politikai nézetek semmiféle diskurzusban nem vesznek részt, mert nincsenek közös alapok, tények. Szóval értékeljük.
“Amikor utoljára nálam vacsoráztál, ne haragudj, hogy felfedem a titkaidat, de szóval… itt felejtetted a fogadat az étkezőasztalon, és fogatlanul csináltad végig az egész berlini könyvfesztivált” - vezeti fel kérdését Frédéric Beigbeder egy vacsorán, amit azért tartanak a francia irodalomkritikus lakásán, mert az éttermekben nem lehet dohányozni. A beszélgetés úgy indul, mint az Összezárva Friderikusz Sándorral című műsor, csak Berki Krisztián helyett Houellebecq kezd először a fentihez hasonló intimitással beszélni a külsejéről, majd körbejárják mindazt, ami nem Houellebecq, az író, hanem az, ami a médiában létrejött: szóba kerül Carla Bruni, a Spanyolországban róla elnevezett utca, a főszereplésével készült film, a Goncourt-díj. Felszínes témák, amikre nem is ad különösen érdekes válaszokat Houellebecq, mégis látjuk magunk előtt ezt a savanyú, okos embert, aki szarik mindenre, majd egyszer csak kiderül, hogy a legnagyobb félelme, hogy Franciaországban kitör a polgárháború. Ennek elkerülésére saját politikai programja szerint bevezetné a közvetlen demokráciát, megszüntetné az Országgyűlést, a köztársasági elnököt egy életre választatná meg, de még a költségvetést is a néppel szavaztatná meg.
A fenti, férfimagazinban megjelent interjúval ellentétben egy másikban azt állítja, hogy az emberi művek már nem sok mindenkire vannak hatással, majd a Behódolásról beszélget hosszan és olyan érdekesen, hogy az a kritikusainak és a rajongóinak is hoz be új nézőpontokat.
Houellebecq radikális, konzervatív és depressziósan apokaliptikus, ha létezne ilyen politikai ideológia. Az utóbbi években regényei erős társadalom- és emberiségkritikát fogalmaznak meg, Houellebecq tényleg mindenben az összeomlást látja, legyen az a turizmus, az iszlám, a szexualitás vagy a francia parasztok jövőképe. Irodalmi szövegeiben mindig azt bírtam, ahogy az egyén, a nemzet, a kultúra és a kapitalizmus összeomlását dokumentálja. Az Intervenciók 2020 azért keményebb falat, mert nem egy elbeszélő nézőpontját, hanem a szerzőét ismerjük meg, aki szerint “A karantén után nem fogunk új világra ébredni: ugyanaz a világ lesz az, csak valamivel rosszabb”. A könyv annyira friss, hogy a világjárvány is helyet kapott benne: szerinte hiába haltak bele tavaly májusig jó pár ezren a vírusba, “ennek a járványnak különösképpen sikerült jelentéktelen eseményként mutatkoznia”, ami
“Nem egy látványos katasztrófafilm. Csak néhány sivár jelenet. Magányos individuumok, akik elszigetelten éldegélnek cellájukban, nincsenek fizikai kapcsolatban embertársaikkal, csak néhány számítógépes üzenetet váltanak egymással, azt is egyre ritkábban.”
Az elemzése hideg, távolságtartó, pontos és reménytelen, már meglévő folyamatokat pörgetett fel a járvány az érintésmentes fizetéstől a streamingen át a távmunkáig, de legfontosabb hatása, hogy “korszerűtlennek tűnteti fel az emberi kapcsolatot”
Trumpot dicséri egyik publicisztikájában, és a hazai hatalmi elitnél is erősebben fogalmaz az Európai Unióról: “egy végzetes, de a legjobb esetben is ostoba gondolat, amely szép lassan rossz álommá változott, és amelyből előbb vagy utóbb, de végül felébredünk”. A “fehér ember zokogását” baloldali póznak tartja, mert szerinte senki nem érzi magát felelősnek semmiért, és ez a fehér ember egyszerre tűnik ateistának és kereszténynek, aki kritikusan és összetetten gondolkodik a vallásról, és aki szerint Szent Pál azért az egyik legjobb író, mert “szélsőségesen arcátlan, szélsőségesen ingerült, szinte látjuk a lecsupaszított idegeit, a mondatai ostorként csapdossák az embert”. Egy másik helyen az itthon költőként szinte ismeretlen Houellebecq azt mondja, hogy a költészetben és a vallásban közös, hogy nem lehet ellentmondani nekik, mert a célkitűzésük, hogy “olyan állításokat tegyen, amelyeket nem lehet tagadni”, és egyik sem “a szöveg tökéletes megértésén alapul”. Amikor nekiszegezik a kérdést, hogy konzervatívnak tartja-e magát, a következőt válaszolja: “Nem tudom, hogy én konzervatívnak számítok-e, de nem hiszem, hogy az emberi lény - és ebben nem különbözik a többi állatfaj egyedeitől - arra született volna, hogy egy állandóan változó világban éljen. Tehát az egyensúly hiánya, az egyensúlyra épülő tervek hiánya önmagában élhetetlen helyzetet teremt. Az állandó változás ideája lehetetlenné teszi az életet.”
Az Intervenciók 2020 olyan, amilyennek az olvasást szeretem látni: nyitott, izgalmas kaland, amivel nem feltétlenül kell egyetértened, úgy is magával tud ragadni. Ezt a válogatáskötetet csak a legőszintébb Houellebecq-rajongóknak és a karantén alatt is a barátaikkal Zoomon politizáló olvasóknak lehet ajánlani. Magyarországon ritkán hallani a kiégett értelmiségiről, aki fontos közéleti szerepet tölt be Franciaországban. Újra beláttam, hogy az írót valójában olvasóként én hoztam létre, én képzeltem el valamilyennek a regényei alapján, például csalódottnak, reménytelennek, cinikusnak vagy kiégettnek, és ezeket az új kötet egyébként visszaigazolja, de sokszor teljesen más módon jut el ezekhez a megállapításokhoz. A hét könyve bemutatását zárjuk az egész életműre jellemző párbeszéddel:
- “El lehet képzelni egy boldog Houellebecq-et?
- Mmmm… hááát...pff… Egy vidám Houellebecq-et igen. A boldogra inkább nemet mondanék. Az életemben csak néhány boldogságfoszlányban volt részem. Néhány örömteli pillanatban.
- Emlékszem első írásod első mondatára: “A világ fokozatosan kibomló szenvedés.”
- Hát az biztos, hogy egy optimista nem ír ilyeneket. A boldogság, pff… Képzeljünk el egy Houellebecq-et, aki nem ír többé; remélem, ez egy gyötrelmes kilátás.”
