Cinkota és Rákosszentmihály 1950-ben csatlakozott Budapesthez, alapvetően falusias jellege volt, de jártak ide nyaralni is az emberek. A bádogos tette érthetően sokkolta a falut, pletykák indultak, legendákat gyártottak, és mivel az ügyet nem zárták le, a hatása a közösséggel él. Tökéletes fikciós alapanyag a Netflix korában, amikor kimutathatóan növekedett a valódi bűntényeket feldolgozó fikciós és dokumentarista sorozatok és filmek, valamint podcastok száma, és a fogyasztásukkal töltött idő. Mindhunter, Dahmer, Ted Bundy és Charles Manson: sorozatgyilkosos tartalmak, amelyek vezetik a nézettségi vagy hallgatottsági listákat (olvassátok el A gyilkos mintázatok című könyvről írt cikkünket). Gyilkosok, akik termékké válnak, a kulturális ipar pedig folyamatosan pénzzé teszi őket. Kiss Béla története is irtó érdekes lenne a fentiekhez hasonló feldolgozásokban, viszont Nagy Gabriellát akármennyire is érdekli a sorozatgyilkos személyisége, családtörténete, társadalmi beágyazottsága, valójában azokról beszél, akik áldozatok.
Passzívak, névtelenek, némák.
Az Elviszlek Amerikába elbeszélői szempontból nagyjából a lehetetlenre vállalkozik: hogyan lehet az izgalmat fenntartva, nyomozás nélkül egyre többet megtudni a rémisztősége miatt izgalmas Kiss Béláról? Hogyan lehet a nem-tudáson és elbeszélhetetlenségen keresztül ábrázolni egy sorozatgyilkos közösségi hatását? Mit lehet kezdeni azzal, hogy a társadalomban nincs és nem is lesz soha igazság? Pedig ha bűn van, igazságnak is lennie kell, különben a világ megérett a pusztulásra? Ezekre próbál választ adni a regény, három különböző hangon mond el három különböző történetet, és sok korabeli kifejezést használva igyekszik nyelvet találni a történetnek.
Elviszlek Amerikába című legújabb regénye margós bemutatóján Valuska László úgy konferálta fel Nagy Gabriellát, hogy vannak írók, akik írnak, és vannak írók, akik nem írnak eleget, utalva arra, hogy a szerző utoljára 2013-ban jelentkezett új regénnyel. A dermesztő témát feldolgozó, de jó hangulatú beszélgetésen szóba kerültek hordóba zárt női testek, jó kedélyű pszichopaták, és az is, mit keres a regényben Csáth Géza és Juhász Gyula alakja.
Az Elviszlek Amerikába szupernyomasztó hangulatát Kiss Béla állandó, ám passzív jelenléte adja, még akkor is, ha minden esetben csak indikátor ahhoz, hogy jobban megértsük a közösségeinket és közös történeteinket.
Teljesen megmagyarázhatatlan módon mindig érdekeltek a sorozatgyilkosos történetek, és ezek közül elsősorban azok, amelyek az elmében, az emlékekben és az érzelmekben nyomoznak, mintha meg lehetne érteni ezeket a gyilkosokat. Általában a sorozatgyilkos-történetek mindig beszéltek a társadalmi problémákról is, mintha a társadalom valahogy létre is hozná ezeket a karaktereket. A Psycho, A bárányok hallgatnak, az M - Egy város keresi a gyilkost, a Hetedik is mind-mind klasszikussá értek, mert megmutatnak valamit, amit máshogy nem lehet érteni. Nagy Gabriella regényében Kiss Béla a legfontosabb karakter, pedig nem is jelenik meg, és nem is kell neki: a leírt cinkotai világnak nem extremitása, hanem mindent meghatározó alapélménye volt a gyilkosságsorozat. Az író a három részre tagolt történetét ezért a közös élmény megértése felől közelíti meg.
Van egy közösség, ami elkezd beszélni a traumáról. Az is lehet, hogy az hozza létre a közösséget, hogy elkezdenek egymással beszélni az áldozatokról. Ki kit és hogyan ismert, ki mit tud Kiss Béláról. A felszínen mindenkit a gyilkosságsorozat megértése érdekel, de Nagy Gabriella egy közösséget mutat meg a mindennapi problémáikkal, sztereotípiáikkal.
Végeredményben egy közösséget is az elbeszélései hoznak létre, és mindenkinek szüksége van az igazságra. Egymás után, sokszor egymást is felülírva beszélnek emlékekről, emberekről, jelekről, hirtelen fontossá váló jelentéktelen eseményekről. A maguk módján a falu nyomozóvá válik, de a céljuk arra választ kapni, hogy történhetett ez meg. Lendületes történetmesélésekkel épül a közös hang.
A falu pont úgy működik, mint bárki Facebook-fala (és ahogy Nádas Péter Rémtörténetek című regényéből ismerhető): mindenki mondja a magáét, mindenkinek megvan a maga emlékezete, igazsága, vagyis valósága, amik megütköznek egymással.
Nagy elbeszélése azt a tömeghangot hozza létre, ami nemcsak alakítja a közös történetet, hanem szét is beszéli azt.
Korabeli nyelvi fordulatok, jó karakterek és valódi rettegés hatja át ezt az egyébként igen sűrű szöveget.
Az első rész az áldozatoknak nevet és történeteket ad, mindazt visszaadja, amit a sorozatgyilkos elvett tőlük. A Népszavának adott interjúban Nagy elmondja, hogy “Kiderült a nevük, a koruk, származásuk, a vallásuk, és ismerjük a ruhadarabokat, amelyeket a holttestekkel együtt megtaláltak, de ezeknek a nőknek az életéről, indítékairól, érzelmeiről, sőt szenvedéséről csak sejtéseink lehetnek. Nem terveztem dokumentarista feltárást, ám ez a felismerés elindított bennem valamit”.
A második rész arra keresi a választ, hogy mit kezd a tudományos fordulat előtt álló pszichiátria egy sorozatgyilkossal. Az első fejezet sok hangú történetei után kamaradarabbá alakul át a szöveg, a bűnelkövetők kriminálpszichológiájával foglalkozó Moravcsik Ernő Morvayként, Csáth Géza pedig Bács Gézaként jelenik meg, hogy tudományos nézőpontból keressenek válaszokat a történtekre. A gyilkos egy megfejtendő rejtvénnyé válik, és ez a tudományos kíváncsiság új dinamikát hoz a regénybe, ami segít megismertetni és megérteni a kort. A sorozatgyilkosságot nem zárták le, a megnyugvás és továbblépés sem érkezhetett meg. Kiss Béla az első világháborúban bevonult, tífuszban halt meg, bár állítólag még a harmincas években is látták szemtanúk. Ezt használja ki a harmadik elbeszélés, ami a közösség és a tudomány eltávolított hangja után személyessé válik, és az egyik életben maradt áldozat visszaemlékezését ismerhetjük meg. Így a regény az egész 20. századot bejárja, az 1990-es években ér véget.
Az Elviszlek Amerikába az áldozatok regénye, nem Kiss Béláé: amikor fiatal gyerekként a sorozatgyilkosos történeteket faltam, akkor az áldozat csak áldozat volt, akit csak annyira kellett megismerni, hogy érthetővé váljon a tettes motivációja. Kiss áldozatai cselédek és szobalányok, akiknek soha nem lehetett saját hangjuk, egy hierarchikus rendszerben töltötték be a társadalmi rétegzettségből következő szerepüket.
Kiss Béla ugyanazt csinálta, mint bármelyik mai ragadozó, kihasználta a helyzetüket, elhitette velük, hogy elviszi őket Amerikába, elhitette velük, hogy megváltoztatja az életüket.
Júlia, Katalin, Eszter, Mária, Borbála, Ilona, Margit neveket kapnak és egyben történeteket, a rokonok és szomszédok megfejtéseit. Az olvasás közben még az is érezhető, ahogy megszólalóként alakul-változik az áldozatokról kialakult narratíva, az áldozathibáztatástól a pletykákon és a régi emlékeken át a gyászig sokféle hang hallatszik.
Nagy Gabriellát a bűn foglalkoztatta, ami az ő szempontjából az nemcsak egy tett, hanem egyben egy kód, ami beépül az egyén és a közösség életébe is. A regény izgalmas kísérlet, ami sokszor nem adja magát, és kifejezetten dolgozik a sorozatgyilkosokról szóló elbeszélői hagyomány ellenében. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy mindhárom rész máshonnan közelít, és hogy nincsen központi szereplő. Itt kell visszatérni ahhoz a kérdéskörhöz, hogy ez lehet az én olvasói elvárásom, de a szerző szándéka nem ez volt, őt egy közösségi trauma foglalkoztatott, amit elemenként és sokféle nézőpontból lehet elmesélni.
