Amikor első francia szerzőként az akkor 55 éves Diop megkapta a Nemzetközi Bookert, elmondta, hogy ugyan dédapja harcolt az első világháborúban, de később soha nem beszélt róla. Diopot pedig egyre inkább foglalkoztatta ez a hiányzó történet, ami a személyes érintettségen túl azért sem meglepő, mert már a doktori disszertációjában is Afrika és az afrikaiak reprezentációjával foglalkozott a 17-18. századi utazási irodalomban. Diop Párizsban született, édesanyja francia, apja szenegáli volt, ő Dakarban töltötte a gyerekkorát, majd egyetemi tanulmányait már Franciaországban végezte. A két kultúra közé ékelődött pozíció, illetve a kulturális keveredés a regényben is erőteljesen megjelenik, kezdve mindjárt azzal a felénk ritkábban tárgyalt helyzettel, hogy hogyan érintette a gyarmatbirodalmak leigázott lakóit az európai nagyhatalmak háborúja.
Ahogy az a kötet budapesti bemutatóján is elhangzott, Franciaország oldalán körülbelül 200 ezer, Nyugat-Afrikában toborzott katona harcolt, jelentős részük az európai frontokon, és közülük mintegy 30 ezren haltak meg. Míg azonban a francia katonáktól sok visszaemlékezés és levél maradt fenn, az afrikaiakról az adminisztratív feljegyzéseken túl gyakorlatilag semmi. Ennek oka részben az írástudatlanság, illetve annak gyökerénél az, hogy ők orális kultúrában éltek, ami viszont még erőteljesebben kidomborítja azt a regényben is hangsúlyos problematikát, hogy mi az, ami kimondható.
At Night All Blood is Black című regényével a francia David Diop és fordítója, Anna Moschovakis nyerte el az idei Nemzetközi Booker Díjat. Az elismeréssel járó pénzösszeg ennél a díjnál egyenlően oszlik meg a két alkotó között.
Az Éjjel minden vér fekete középpontjában nem a nyomozás áll, hiszen mindjárt a második oldalon megismerjük Alfa bűnét: mikor a legjobb barátja súlyosan megsebesült, hiába kérlelte, nem vetett véget a kínjainak, hanem hagyta kiszenvedni. Alfát kétszeresen is gyötri a lelkiismeret: egyfelől nem tudott felülemelkedni a neveltetésében foglalt szigorú kódokon, úgy mint a gyilkosság tilalma. A háborús és a közösségi viselkedési törvények dilemmáit itt egyszerre hozza játékba annak az abszurdja, hogy Alfa éppen a csatamezőn tagadja meg a barátja, Mademba kérését. Mikor válik bűnné a háborúban a gyilkolás? A narrátor Mademba halála pillanatában már tudja, hogy rosszul döntött, ez a felismerés pedig egyre megszállottabban gyötri és új utakon indítja el.
A lelkiismeret-furdalás másik oka, hogy Mademba azért rohant előre a támadás során, mert Alfa cukkolta, hogy nem elég bátor. Miért bántjuk éppen azt, aki a legközelebb áll hozzánk? A fogadott testvérek közül Mademba az elbeszélő szerint csúf, satnya, de nagyon okos, tud franciául is, és a fehérek iskolájába járt. Alfa erős, szép arcú és testalkatú, nem tud franciául, és a saját bevallása szerint addig a pillanatig nem gondolkodott, míg el nem veszítette a barátját.
Az újonnan ébredő gondolatai által viszont az egész világát újrateremti, átformálja.
A(z angol mellett a) magyar címbe is kiemelt félmondat – Éjjel minden vér fekete – egyszerre utal a regény posztkoloniális rétegeire és arra az univerzális tételre, miszerint a halálban mindenki egyenlővé válik. Mademba halála előtt a narrátor képletesen fekete-fehér gondolkodása a lövészárkokban konkrétan is megjelenik, hiszen a tisztjeik fehérek, a fehér bajtársak pedig elég vegyesen viszonyulnak a “csokoládénak” nevezett katonákhoz. A kapitány arra buzdítja az afrikaiakat, hogy legyenek azok a “vérszomjas vademberek”, akiknek az ellenség rettegve elképzeli őket, az afrikai katonák zöme pedig ezt is teszi, hiszen a másik ember félelme hatalmat biztosít felette – és ha másból nem, ebből lehet bátorságot meríteni a sípszóra vezényelt támadások húsdarálójában. Egymással versengve öltik magukra a fehérek sztereotípiáinak megfelelő, rémisztő maszkot és egymással versengve rohamoznak a halálba. Csakhogy Alfa látja és hamarosan a saját bőrén tapasztalja, hogy
“(a) csatamezőn csak átmeneti őrületet akarnak. A düh őrületét, a fájdalom őrületét, a tombolás őrületét, de csak átmenetileg. Folyamatos őrültek nem kellenek.”
Márpedig Alfa a barátja halálát követően különösen kegyetlen bosszút áll: becserkész nyolc ellenséges katonát, és úgy végez velük, ahogy Mademba meghalt, illetve meg kellett volna halnia: felvágja a hasukat, kiemeli a beleiket, majd elvágja a torkukat. A saját táborába már a levágott kezükkel és fegyverükkel érkezik vissza. A trófeákat a bajtársak eleinte üdvözlik, majd ahogy egyre több lesz belőlük, úgy rettennek meg Alfától, és a hiedelmeik lélekfaló katonavarázslójának tartják. Elfordulnak tőle és Alfa még inkább magára marad:
“Tabu lettem, akár egy totem”.
Végül a kapitánya egy pszichiátriai intézetbe küldi pihenni a hátországba.
Miközben olvasóként a társaihoz hasonlóan elborzadva figyeljük Alfa tetteit, Diop az emberség és az embertelenség spektrumára emeli a lázadó katonákat megkérdőjelezhető módon büntető francia kapitányt is, és rámutat az elmosódó etikai határokra: mikor igazolt a kegyetlenség? Ha egy nagyobb rendszer belső logikája szerint indokuljuk a tetteinket, ha intézményes felhatalmazással cselekszünk, az morálisan biztosan más eset, mint az egyén bosszúja?
Diop egyik bravúrja az ellentmondásos narrátor felépítése: hiszen a tettei ellenére, vagy azokkal együtt, egy rokonszenves fiatalemberről olvashatunk. Mindennek két oldala van, mondogatja szinte ráolvasásként Alfa, és a hátországban kibomlik az ő saját és a Madembával közös története, megismerjük a szülei megejtően szép kapcsolatát és a közösséget is, ahonnan a fiúk érkeztek. Diop elbeszélő technikája meghatározza az egész kötet szerkezetét és az olvasói élményt, hiszen azon túl, hogy tulajdonképpen egy tudatfolyamregényt kaptunk, a szerző erőteljesen épít az archaikus szövegalkotás ismétléseken alapuló belső ritmusára is. Nem egyszerűen ciklikusságról van itt szó, ahogy a szófordulatok, a témák és a konkrét kijelentések újra és újra felbukkannak, hanem arról, ahogy
az írott szöveg leképezi a tépelődés és a bűntudat, a pszichotikussá váló kényszeresség, és a saját életet átgondoló önreflexió egyre táguló köreit.
Először még csak Mademba halálának akut pillanatát képes bejárni, majd a lövészárkokat, aztán a családi háttér kapcsán egy sokkal korábbi, elemi veszteséget és annak a megbosszulhatatlanságát, és végül (például egy népmese által) a komplett szociokulturális hátteret. A szöveg líraiságát nemcsak az ismétlés eszköze fokozza, hanem a metaforák, szinesztéziák, az érzékletes vizuális leírások gazdag használata is.
A nyelv is több szinten lép játékba: nemcsak a posztkoloniális kritika oldaláról érdekes, hogy az el nem mondott szenegáli történet végül franciául szólal meg, hanem a cselekményen belül is felveti a kérdést, hogy ki beszél valójában – hiszen a fiúk közül Mademba tudott franciául. Az eredeti francia cím, Frère d'âme azt jelenti, “lelki fivér”, a kötet pedig egyre többször utal arra, hogy nem csupán a megbomló identitás folyamataként olvasható, hanem a mentális betegség, a trauma mellett felkínál egy mágikus réteget is, amiben akár a spirituális eggyé válás vagy testcsere is megtörténhet. Ezekre a rétegekre már a könyv egyik mottója is utal:
“Két párhuzamos hang vagyok. Az egyik távolodik, a másik erősödik.”
Persze az erősödő, másik hang lehet az érettebb, reflektáltabb is, hiszen a regény egyik nagy témája a felnőtté válás. A késő kamaszkorból éppen kilépő Alfa úgy véli, férfivá a szex, az aktus avat, ezért vele ellentétben Mademba nem teljes férfiként halt meg, mert nem ismerte meg egy nő ölét. Ez a nézőpont már a konkrét szexuális emlék felidézése előtt megjelenik, mikor a narrátort a lövészárkok a női nemi szervre emlékeztetik, a földnek abból a hasadékából bukkannak fel és oda tűnnek el a katonák. A nagy, az igazi beavató azonban mégsem a háború (az inkább nagy megnyomorító), hanem a szeretett barát halála: az állítja Alfát az emberség és embertelenség, a közösségi normák és az egyéni mérlegelés dilemmái elé úgy, hogy végül elkezd gondolkodni. Mivel a mássága veszélyes, az önálló gondolkodás árulóvá teszi: elválasztja a közösségtől, a masszától, ahova öntudatlanságában tartozott, amikor még másoktól átvett, belé nevelt normák és gondolatok irányították a valóságtapasztalatát és a cselekedeteit. Ez a felnőttkor óhatatlan magánya.
A határhelyzetek a regény kulturális szövetét is meghatározzák. A terület, ahonnan a fiúk származnak, már a gyarmatosítás előtt kulturális átmeneti zóna, hiszen a Száhel-övön találkozik Fekete-Afrika az arab világgal, a felvett iszlám, majd kereszténység mellett aktívak a törzsi nyelvek, hagyományok, hiedelmek és hitvilág is – az identitás így összetettebb, sokarcúbb, mint a párhuzamos francia, vagy akár a magyarországi magyar. A könyvben ezért természetesen megfér egymás mellett, például hogy Mademba halálakor a háromszoros megtagadás felidézi Jézust és Péter apostolt, majd hogy néhány oldallal később Alfa azon töpreng, hogy a társai dëmmnek, azaz lélekfalónak tartják.
Sebek és történetek nélkül nem vagy férfi,
véli Alfa. Diop regénye alig 150 oldal, de mintha a legerősebb párlatot kóstolnánk – egészen izgalmas, hogy miközben ennyire épít az ismétlés gondolati és nyelvi ritmusára, ennyi eseményről és témáról képes egyszerre és ennyire szépen, mélyen beszélni. A kötet a Kreatív Európa program keretében jelent meg magyarul, és mindezek miatt kár, hogy a kivitelezése nem ér fel a tartalmához. A tipográfia, a papírkötés minősége sem biztosít előre arról, hogy mennyire emlékezetes szépirodalmi művel találkozhat az olvasó - úgyhogy ebben az esetben nagyon igaz, hogy a könyvet nem szabad a borító alapján megítélni.
