Az 1920-as években az Államokba érkező fiatal lányok nézőpontja az uralkodó a regényben, amelynek elbeszéléstechnikája igen különös: narrátora többes szám első személyben szólal meg, egy közösség nevében beszél, és ha az írás dőlt betűre vált, akkor tudhatjuk, hogy a közösség egyik tagjának önálló megszólalása ékelődött a szövegbe: „A legfiatalabb közülünk tizenkét éves volt, a Biva-tó keleti partjáról jött, még vérezni sem kezdett. A szüleim a mátkapénzért adtak férjhez. A legidősebb közülünk harminchét éves volt, Niigatából jött, egész életében a magatehetetlen apját gondozta, és egyszerre örült és bánkódott azon, hogy az öreg nemrég meghalt. Tudtam, hogy csak akkor mehetek majd férjhez, ha ő már nincsen.”
Az, hogy többszáz nő hangja egy kórussá olvad össze,
a közöttük meglévő sorsközösséget emeli ki.
Mindannyian megérkeznek a bizonytalanba, szinte kivétel nélkül csalódnak, majd, mikor már kezdenek beágyazódni új otthonaikba, az új világba és kultúrába, egy politikai döntés miatt földönfutókká válnak. Ez mindannyiuk alaptörténete, a váz, melyre aztán sokféle módon épülnek a személyes, egyedi élettörténetek. Van köztük, aki a mezőgazdaságban talál munkát férjével együtt, van, aki gazdag amerikai családok bejárónőjeként, más a kereskedelemben dolgozik vagy nagy hotelek alagsorában mossa a szennyest. Változatos életkörülményeik ellenére közös bennük, hogy olyan munkát vállalnak, amelyet egy amerikai nem szívesen végezne el.
Gyermekeik is lesznek, de a sorsok itt is ezerfelé ágaznak, másként nevelik és szeretik, máshol és másként szülik meg őket: „Szültünk tölgyfák alatt, nyáron, negyvenöt fokos hőségben. Szültünk egyszobás viskókban a fatüzelésű kályha mellett, az éj leghidegebb éjszakáin. Szültünk a Delta szeles szigetein, hat hónappal az érkezésünk után, és az újszülöttek aprók voltak, áttetszőek, és három nap után meghaltak”. Az egyéni sorsok a nagy, közös sorsba fonódnak, apró szálakként alkotnak egy rendkívül erős szövedéket - a különleges próza ritmikussá válik, ismétléseken alapul, ugyanazt a történetet meséli újra és újra különböző variációkban. Ezek a változatok pedig mind elég érdekesek ahhoz, hogy az olvasó figyelme ne lankadjon a monotonnak tűnő egymás mellé rendeléseket, a végtelen felsorolásokat olvasva. A narrációs technika struktúraként mutatja meg, hogy milyen sokféle tud lenni az ember és az emberi élet, és hogy az alapmintázatok mégis mennyire azonosak.
A Buddha a padláson „főhősei” (persze nincsenek klasszikus értelemben vett hősei, csak nők végtelen sorokban) más-más díszletek között, de ugyanazokkal az érzésekkel és helyzetekkel szembesülnek: a csalódással, az árulással, a kiszolgáltatottsággal, a félelemmel, az otthontalansággal, a magánnyal. Teljesen láthatatlanok és elszigeteltek a társadalomban, ahogy az egyikük meg is fogalmazza ezt a kilátástalanságot: „Tudja egyáltalán valaki, hogy itt vagyok?” És mintha épp ezt a végtelen magányt próbálná ellensúlyozni a kollektív hang, a narráció, a közös sorson való osztozás beismerése - de sikertelenül,
a saját életében mindenki magára marad,
ezeknek a nőknek nem segít senki, és egymáson sem tudnak segíteni. Ennek ellenére csendes, megbízható, elképesztően alázatos viselkedésük és szorgalmuk miatt több-kevesebb sikerrel beilleszkednek, és bíznak abban, hogy gyermekeikre már egy szebb jövő vár majd. Ekkor szól azonban közbe a történelem: 1941. december 7-én a japán császári haditengerészet repülőgépei csapást intéztek az Egyesült Államok Pearl Harbor-i tengerészeti támaszpontjára. A rajtaütés után a japánokat sújtó idegengyűlölet felerősödött, a kémeknek és árulóknak titulált japán-amerikaiakat 1942-től háborús gyűjtőtáborokba internálták. A kitelepítés legalább 110-120 ezer japán-amerikait érintett, annak ellenére, hogy a kitelepítettek több mint kétharmada már az USA-ban született.
A regény második fele ezt a történelmi eseményt dolgozza fel, először az egyre bizalmatlanabbá váló légkört, majd a japánok neveit tartalmazó listát, a listán szereplők rejtélyes eltűnéseit, félelmét és szorongását teszi kézzelfoghatóvá (még mindig a közösségként megszólaló nők szemszögéből), majd a menetekbe terelt emberek kiszolgáltatottságát jeleníti meg. Az egyébként is letaglózó erejű sorok között talán a regény a legmegrázóbb bekezdései ezek: „Legtöbben menet közben csak angolul beszéltünk, nehogy feldühítsük a tömeget, ami összegyűlt, hogy végignézze, ahogy elmegyünk. Sokan mindent elvesztettünk, de nem szóltunk semmit, mentünk. Mindannyian fehér, számozott azonosító cédulát viseltünk a gallérjainkon és a kabátunk hajtókáján, úgy mentünk”. A házaikat, üzleteiket, vagyonukat és otthonukat, kedves szomszédaikat, sőt, olykor akár haldokló gyermekeiket is hátrahagyó emberek tömött sorokban, kis csomagokkal indulnak az ismeretlenbe, fogalmuk sincs arról, mi vár rájuk. Keretet alkot ez a legelső, hajós jelenettel, a japán nők ott a teljes ismeretlenbe érkeztek, most pedig ismét afelé menetelnek. Amilyen kiszolgáltatottan, nincstelenül és rettegve hajóztak be a regénybe,
épp olyan remegve és magányosan vonulnak ki belőle.
Mi vár majd rájuk ezekben a táborokban? Erről már nem beszél a regény, a japán nők hangja ugyanis Az utolsó nap című fejezetben hallható utoljára, a legutolsó részben az elbeszélői nézőpont már nem az övék, hanem azoké, akik hátramaradtak, akik végignézték ezt a vonulást, és nem tettek semmit. Azoknak az amerikaiaknak a hangja olvad itt össze, akik lelkifurdalással, némi hiányérzettel, de élnek tovább.
Egy jelentős történelmi eseményt dolgoz fel a szöveg, ennek is köszönhető, hogy megjelenése évében elnyerte a legjobb amerikai történelmi regénynek járó Langum-díjat is. A Buddha a padláson azonban egyáltalán nem száraz, csupán egzakt tényeket lejegyző, hanem nagyon is lírai írás, melynek szépségét az egymásba folyó asszonyhangok, a végtelen variációk mögött feltűnő női sorsok ábrázolásai adják. A kötet megörökíti annak a láthatatlan közösségnek, japán nők százainak életét, akik nagy reményekkel érkeztek az ígéret földjére, majd nyomtalanul tűntek el ugyanott, és lábaik nyomát régen belepte a por.
