A regény hősei – átutazók és menekülők – a boldogulásért küzdenek. Van, aki a határokat keresi, és van, aki az otthon lehetőségét. Vajon ugyanott? Van, aki mindenáron hinni akar, és van, aki csupáncsak látni. A sikeres első kötet (A rezervátum visszafoglalása a 2021-es Margó-díj rövidlistájára került) elbeszélései után Puskás Panni ezúttal egy örvénylő regény szerkezetében valósította meg, hogy különböző személyek különböző nyelveken mondják el, mi történik bennük és körülöttük: családokkal és nemzedékekkel, ismerősökkel és idegenekkel a zárt városban és a nyílt tengeren.
Puskás Panni: Megmenteni bárkit (részlet)
Zárjam be az ajtót, és a redőnyöket is engedjem le. Santa Lucia dühöng. Ne kapcsoljam fel a villanyt. Ne csapjak zajt. Ne indítsam el a légkondit. Lehetőleg a kinti zajokat is próbáljam csillapítani. Amennyire tőlem telik. Szóljak a ház előtt kiabáló kamaszoknak, hogy maradjanak csöndben. Bent egy beteg ember lakik. Testileg és lelkileg is beteg. Egy romhalmaz. Ezt mondjam meg a kamaszoknak, és azt is, hogy előbb vagy utóbb ők is romhalmazokká válnak. Jobb, ha most megtudják. Az ember nem is igazán tudja az életét, az egészségét értékelni, amíg el nem veszíti. Mintha magától értetődő lenne, hogy a tüdőnkkel levegőt veszünk, a lábunkkal járunk, a szemünkkel nézünk, a kezünkkel festünk. Dobjam ki az összes vásznat, ecsetet és festéket. Többé semmi értelme, hogy a lakásban maradjanak. És mikor azt mondom, hogy aludjunk erre még egyet, hátha holnapra megbánja, akkor még dühösebb lesz, és azt kiabálja, hogy nem bírálhatom felül az ő felnőtt döntéseit. Egyelőre nem. Habár nagyon jól tudja, hogy az állapota romlásával egyre kevesebb valódi döntést hozhat majd. Például arról, hogy merre menjen az utcán. De ha jobban belegondol, arról már most sem hoz igazán döntéseket, mert mindig én vagyok, aki megfogja a kezét, és maga után húzza, bármerre is megyünk. Hogy én már csendben és sunyin rég átvettem az irányítást fölötte. Ne csak becsukjam, hanem zárjam is be azt a rohadt ajtót, ahogy az előbb kérte. Véletlenül se tudjon belépni rajta senki.
A festővásznakat egyenként viszem ki a ház elé, az ecseteket és a festékeket egy nagy ládában precízen elrendezgetve. Bezárom az ajtót, újra érzem a fájdalmat a gyomromban. Most valahogy elviselhetőbb, mint máskor, de azért leülök kicsit az utcai lépcsőre. Fent, szemben velem egy kis vájat a kőfalban, amely üveglappal van lezárva. Benne Santa Lucia szobra áll, tekinget kifelé a telefonjukat nyomkodó kamaszokra. Ronda kis szobor, körülötte művirágok. Ennek a Santa Luciának még a többinél is bárgyúbb, gyermetegebb arca van. Úgy tűnik, ő is szívesen nyomkodná a mobilját. Nagy sztár lehetne belőle a közösségi médiában az átszúrt nyakával. Santa Lucia szelfizik a tengerparton, fehér bikinijén végigfolyik a vére. Santa Lucia bonyolult gördeszkatrükköket mutat be vértől cuppogó longboardján. Santa Lucia kicsomagolós videót készít, a csomagolást összevérzi.
Santa Lucia sminktippeket ad, és megmutatja, hogyan lehet a legpraktikusabban lealapozni egy nyakon tátongó, tőrrel szúrt, mély sebet.
Santa Lucia különben nem is olyan rég még fiatal volt és egészséges. Milánói albérletében egymásnak adták a kilincset a barátok és a rokonok. Ő volt a nap, és mindenki az ő fényében szeretett sütkérezni. Az állandó nyüzsgést csak Santa Lucia csaja nem bírta elviselni, mert féltékeny volt. Most már persze örülhet a sikerének, mert Santa Lucia egy ideje nem találkozik senkivel, senkinek sem veszi fel a telefont, és senkinek sem válaszol Viberen, Messengeren, de még Gmailen sem. Hagyja, hogy lemerüljön a mobilja, és nem teszi fel töltőre, a laptopját se kapcsolja be. De Santa Lucia csaja, úgy tűnik, a világon semminek nem tud örülni.
Bekopogok Sebastianóhoz a vásznakkal, az ecsetekkel és a festékekkel. Arra kérem, hadd tároljam őket az ő padlásán. Csak egy rövid ideig, amíg Maria jobban lesz. Sebastiano aggódva kérdezi, mit tud még segíteni. Mondom neki, hogy egyelőre semmit. Behív, segít behozni a vásznakat, megkínál egy pohár borral, és nem kérdez többet, amiért borzasztóan hálás vagyok neki. Kártyázni kezdünk, politizálunk, aztán egyszer csak a menekültekre terelődik a szó. Sebastiano sok mindent látott már itt, Szicíliában az elmúlt hatvan évben, így természeti katasztrófákat és maffialeszámolásokat is, de szerinte ez a népvándorlás, ami most folyik, példátlan társadalmi probléma, és ezt végre Európa is kezdi észrevenni.
Kedvelem Sebastianót, úgyhogy igyekszem fájdalommentesen kikerülni ebből a beszélgetésből. Nevetve kérdezem, hogy saját szemével látta-e a maffialeszámolásokat, és ha igen, az vajon azt jelenti-e, hogy egykor ő is a Cosa Nostra tagja volt. Nevetve ingatja a fejét, de nem tágít. Nem arról van szó, hogy ő nem sajnálja a hajón rekedt családokat, és tudja, hogy nagyon sokan közülük kedves, jó emberek. De ott vannak közöttük a terroristák is.
Akarjuk-e vajon mi, szicíliaiak, hogy a Cosa Nostra hatalmának visszaszorítása után az ISIS tagjaitól kelljen félnünk?
Magamban keresem a legmegfelelőbb mondatokat, amikkel úgy tudom elmagyarázni Sebastianónak, hogy hányféleképp hülyeség, amit gondol, hogy közben egy kicsit sem bántom meg, de ez a „mi, szicíliaiak” megakaszt. Vajon hogy lehetséges az, hogy egy Magyarországról, majd Észak-Olaszországból ideszakadt, akcentussal beszélő idegen elég szicíliai egy büszke, tősgyökeres szicíliai számára? És hogy lehetséges az, hogy ezt épp egy idegengyűlölő monológ kellős közepén tudom meg? Átjár az elfogadottság érzése, tele vagyok örömmel és hálával. Végül nem is kezdek el vitatkozni, csak annyit mondok, köszönöm.
Késő este érek haza, Santa Lucia ébren vár. Bezártam-e az ajtót? Mindig bezárom este, válaszolom. A kinti kaput is bezártam-e? Azt is bezártam. Délután nem zártam be a kinti kaput. Valaki itt állt az ajtó előtt, dörömbölt, a kilincset nyomogatta. Kérdezem, hogy ki lehetett az. Mire Santa Lucia azt mondja, nem láttam. Nem tudom, ezt most viccnek szánta-e, de nem nevetek. Nem merem megkérdezni, hogy lát-e még bármit. Azt hiszem, nem. Odalépek hozzá, megsimogatom. Ne, most ne érjek hozzá, hagyjam békén. Békén hagyom. Ígérjem meg, hogy ezentúl azt fogom csinálni, amire kér. Nehéz időszak ez neki. Megígérem.
Kérdezem, hogy éhes-e. Nem az. Kinyitom a hűtőt, sajtot, szalámit, paradicsomot veszek elő, apró kockákra darabolom őket, a kenyérből is kis szeleteket vágok. Leülök mellé a konyhaasztalhoz, etetni kezdem, mint egy kisgyereket. Mégis éhes volt.
Potyognak a könnyei, és azt mondja, lehet, hogy ez a nehéz időszak örökké fog tartani. Hogy gyűlik benne a fájdalom.
Hogy úgy érzi, bosszút akar állni, csak nem tudja, hogy ki tehet erről az egészről. Hogy végül majd rajtam fog bosszút állni. Nem akar rajtam bosszút állni. Azt szeretné, hogy hagyjam el, és kezdjek új életet valami kedvesebb lány mellett, aki nem akar engem bántani. Egy olyan mellett, aki egyedül is meg tud csinálni dolgokat, például egy szendvicset.
Mondom, hogy ez lehetetlen, de nem hagyja abba. Az lenne a legjobb, ha már holnap hajnalban összeszedném a cuccaimat, és az első vonattal elindulnék Milánó felé. Úgyis sokkal jobban illik hozzám az a város, az emberek ott csendesebbek, visszafogottabbak, udvariasabbak, amilyen én is vagyok. Nem kéne online végeznem a munkámat, hanem visszamehetnék a cégemhez, ahol szerettem dolgozni. Építhetném tovább a karrierem. Randizhatnék is, a menekülteket is elfelejthetném. Szóval normális életet élhetnék megint.
Mondom újra, hogy lehetetlen. Miért lenne lehetetlen, kérdezi. Azért, mondom, mert én szicíliai vagyok. Erre a válaszra nem számított. Santa Lucia meglepetten néz rám, aztán nevetni kezd rajtam, és én is magamon. A hirtelen jött otthonosságot ugyanolyan hirtelen váltja fel az ismerős otthontalanság. Hát jó, akkor mégsem vagyok szicíliai.
Nyitókép: Valuska Gábor
