Milbacher Róbert új regénye egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai telepes falu krónikája, amely egyben az elbeszélő itt született nagyanyjának küzdelmes élettörténetét is megörökíti. Miközben nyomon követjük a falu 19. századi alapítását és elnéptelenedését, az asszonyt a halálos ágyától gyerekkorának mágikus világáig kísérhetjük vissza az időben. Korokon és tereken át lépkedve oda-vissza párhuzamos emberi történetekkel találkozunk: a jobb életre vágyó kisközösség mindennapjai mellett egy otthontalanságból a hazátlanságba vándorló sváb-magyar család kálváriájával szembesülünk. A mesteri elbeszélői erényeket felmutató írót a részvétlen idővel küszködő ember egyéni és kollektív megküzdési stratégiái érdeklik. Orvosi jelentésekből, levéltári forrásokból, családi anekdotákból, szemérmesen őrzött titkokból és szájról szájra terjedő hiedelmekből épül a könyv világa, s az olvasó ráébred, hogy semmi más nem köthet össze egy elgyötört testet és egy mostoha körülmények között boldogulni próbáló közösséget, csak az emlékezés és a történetmesélés vágya. A Keserű víz a szerző eddigi legszemélyesebb és legkatartikusabb könyve. Olvass bele!
Milbacher Róbert: Keserű víz (részlet)
Ölében a napot
Egy stósznyi újonnan előkerült, megsárgult zárójelentés árulkodik arról, hogy nyilvánvalóan tévedtem.
Hiába vezettem le fölényes magabiztossággal nagyanyám betegségét a front alatti bujkálásból meg a közben beszerzett tetvességből, azóta több különféle forrásból is megerősített információkhoz jutottam, amelyek cáfolni látszanak a feltételezéseimet.
Az orvosi papírok alapján most az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a fertőzés a harmadik fia születése után történt, tehát már a háború után két évvel, nagyjából 1947 nyarán. Ezzel egybecsengeni látszik, hogy az idők során szétforgácsolódott, de ilyen-olyan állapotában mégiscsak megőrződött családi emlékezet úgy tartja számon, hogy az ötödik megszületett és harmadik életben is maradt gyerekét, akit aztán a többi, az átmeneti lakhelyül kijelölt cselédsoron élő gyermekágyas asszony volt kénytelen táplálni, nem szoptathatta, ami csakis azzal indokolható, hogy tartós és magas láz miatt elapadhatott a teje. Sőt, a most talált zárójelentések tanúsága szerint hosszú időre kórházba is került, amit viszont kizárásos alapon – minthogy ebben az időszakban egyéb betegsége nem ismert – csak a tífusszal lehet összefüggésbe hozni. Ha ez igaz, akkor kénytelen vagyok újragondolni az eddig írottakat, ugyanis minden eddigi magyarázatom, amit a tetvességre, esetlegesen a háború utáni általános legyengülésre alapoztam, érvényét veszíti, hiszen ez esetben inkább hastífuszra kell gyanakodnunk, amelyet a fertőzött vízben, ételben szaporodó Salmonella typhi nevű baktérium okoz, akkor viszont nagy valószínűséggel a veséjének későbbi elvesztésére vonatkozó elméletem sem állja meg a helyét. Ugyan az tény, hogy a háború után csupán a fogolytáborokból elterjedt tífuszjárványokról maradtak fenn feljegyzések, de a front levonulása után a környéken maradt és bomló tetemek könnyen megfertőzhették az uradalmi cselédsor egyetlen gémeskútját, ám arról nincs adatom, hogy más is elkapta volna a tífusznak ezt a változatát a környéken. Évekkel a háború vége után is találtak szinte mumifikálódott testeket, csak egyenruhájukról beazonosítható német és szovjet katonák csontvázait, hordágyat cipelő szanitéceket oldalukra dőlve, abban a pozícióban megőrződve – ha nem is teljes épségben, de a bomlás egy köztes szakaszában elakadva – az agyagos sárban, ahogyan a végzetes találat érte őket. Az lehet az egyetlen racionális, bár korántsem kielégítő magyarázat a dologra, hogy az ugyan még mindig fiatal, de a szülés után legyöngült és kizsigerelt test könnyebben megfertőződhetett, míg a viszonylag egészséges immunrendszerrel rendelkező szervezetek képesek voltak ellenállni a szalmonellabaktériumnak.
Mindennek fényében pedig kénytelen vagyok belátni, hogy még arról is nehéz meggyőznöm magam, hogy amit nagyapám temetésén látni véltem, nem az emlékezetem csalóka káprázata volt-e csupán. Arról meg, hogy amit ezzel kapcsolatban el tudok mesélni, valóban megtörtént, vagy éppenséggel innen-onnan fölszedegetett hallomásokat kompiláltam egésszé, és az azóta eltelt idő alatt úgy épült be az emlékezetembe, mintha tényleg átéltem volna magam is, igazán nem tudok semmi biztosat mondani.
Éppen ezért bizonytalanodtam el annak kapcsán, hogy egyáltalán érdemes-e elmesélnem mindezt,
de ha belegondolok abba, hogy amennyiben kizárólag csak olyasmikről beszélhetnék, amiknek az igazságértékéről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve, valójában nem sok minden maradna, amiről nyugodt szívvel számolhatnék be, vagyis ami belekerülhetne a végleges változatba.
Időközben arra kellett rádöbbennem, hogy az eddig személyesnek hitt és így belátható múltam szerves részét képező emlékeim, vagy pontosabban ezek egy jelentős része, másoktól származnak. Ráadásul az a kínzóan nyugtalanító gyanúm is beigazolódott, hogy főként azoknak a nőknek az elbeszéléseiből táplálkoznak, akik a kezdetektől fogva szinte észrevétlen természetességgel vettek körül, és végül arra a – talán itt nem túlzás használni ezt a szót – rémületes belátásra jutottam, hogy képtelen vagyok kiválogatni közülük azokat, amiket tényleg a sajátomként tarthatok számon. Végső soron tehát többnyire – bár nyilván nem általánosítható ez sem – nők homályos célzatú és ellentmondásos indíttatású történeteiből állt össze majdnem minden, amire emlékezni véltem eddig, ami biztosan elfedte előlem példának okáért azoknak a férfiaknak innen nézve szánalmasan egyszerűnek és egyneműnek tűnő jelenlétét, akik sokáig mintha nem is játszottak volna szerepet a felidézhető történeteimben, mintha csak a távollétük hol fenyegető árnya, hol pedig kifakult hiánya vetült volna rájuk. Nagyapámról például egészen fiatal felnőtt koromig azt hittem, hogy egészen egyszerűen bolond, akivel nem nagyon lehet és érdemes beszélgetni semmiről. Igazság szerint az sem segített, hogy folyton azt kérdezgette télen-nyáron, de a legnagyobb hőségben is, hogy nem fázom-e, aminek persze a saját orosz hadifogságban elszenvedett traumája volt a forrása, de ennek, illetve annak elfogadásáig, hogy ez a mondat egyfajta kapcsolatteremtő szándékú gesztus a részéről, csak a húszas éveim elején jutottam, mert – most már pontosan látom – nagyanyám történetei elzárták előlem még a lehetőségét is annak, hogy közelebb kerüljek az ebben a formában némának tekintett nagyapámhoz.
Részéről nyilvánvalóan ez is annak az önvédelmi stratégiának a következménye volt, amit generációk alatt alakítottak ki a lányok, asszonyok, amivel önmaguk és utódaik kiszolgáltatottságát igyekeztek enyhíteni a többnyire erőszakos és durva férfiak agresszivitásával szemben. Elsődlegesen mindez arra szolgált, hogy
saját emlékekkel pótolják és egyben elfedjék az esetleges traumák következményeit a túl- és tovább élés érdekében.
Ennek következményeként állt elő az az ellentmondásos helyzet, hogy a gyerekek, különösen a fiúk, valójában nem rendelkeznek a mindig távol lévő apjukról saját emlékekkel, csupán az anyjuk elbeszélésén átszűrve derenghet róluk valami vagy a férfiak hamis önképét visszaigazoló, végső soron az apa erejét és önfeláldozását tárgyazó szánalmas mítoszok, vagy a legtöbb esetben persze a valóságot úgyszintén eltorzító rémtörténetek formájában. Akár így, akár úgy, a nőknek mindkét esetben sikerült elidegeníteniük a gyerekeket az apáktól, és megvédeniük a belőlük fakadó fenyegetéstől.
Persze az anyai féltés mellett lehetett ebben egy jó adag önző, szintén az ösztönös önvédelmet szolgáló szándék is, és például folyamatos megszégyenítéssel – harsány célozgatásokkal kigúnyolva éledező szexualitásukat – föloldották a fiúk intimitásának határait, hogy emlékezzenek a későbbiekben is arra: a nők minden szándékukról tudnak, még mielőtt bármit is tennének vagy mondanának. Ezzel az anyák igyekeztek minél tovább a hatalmuk alatt tartani a fiúgyerekeket, megelőzendő, hogy olyanná váljanak, mint az apjuk.
Így a férfiak egy részénél nem alakult ki az érzéseikről, a múltjukról, általánosságban: önmagukról való reflexív beszéd készsége, vagyis sokan képtelenné váltak a nyelvi értelemben vett önkifejezésre, ami egyben az énhatáraik elbizonytalanodását vagy egyenesen eltűnését eredményezte. Végső soron ez az eredendően önvédelmi stratégia sok esetben visszás következményekkel járt a nőkre nézve is, hiszen valójában olyan tragikus csapdahelyzetet eredményezett, amelyben ők maguk is benne ragadtak minden pozitív erőfeszítésük ellenére.
Az önreflexió és az intimitás hiánya ugyanis szimbiózisra való törekvést generál,
aminek a lehetetlensége csak újabb cél és ok nélküli agressziót szül, és amely végső formájában a másik énhatárainak lerombolására irányuló erőszakban nyilvánul meg. Persze az agressziót semmi sem mentheti, még az sem, ha végül a megfelelő nyelvi kompetenciával nem rendelkező férfiak számára a pőre erőszak maradt az egyetlen eszköz, amit még sajátjukként voltak képesek érzékelni és alkalmazni, hogy nyers és zabolátlan erejükkel igazolják létezésük egyre nehezebben igazolható értelmét. Többek között ennek következtében áll elő az az ellentmondás, hogy miközben azok az alapvetően agresszív férfiak, akik egyfajta kulturálisan kódolt, határtalan „anyakultuszban” élnek, feleségükkel – sok esetben az anyjukkal is! – erőszakosan viselkednek. És ezzel a kör végleg bezárult a családok körül, pontosabban máig ható erőszakspirál formájában gyűrűzik tovább.
Mindezek kényszerű tudomásulvételével együtt is muszáj abból kiindulnom, hogy akkor és ott valóban látnom kellett azt az öregasszonyt.
Ezek után talán felesleges magyaráznom, miért van szükségem arra a bizonyosságra, hogy tényleg ott üldögélt a gyászolóktól kissé félrehúzódva, egy eldugott, félig-meddig kidőlt sírkövön, amelynek a feliratait régen olvashatatlanná koptatta az idő. Így utólag leginkább az lehet kissé gyanús, hogy olyan részletességgel, szinte dokumentaristatárgyilagossággal bomlik ki a látottakból egy történet, mintha minden egyes pillanatát átéltem vagy legalábbis szemtanúként végigkövettem volna jelenetről jelenetre, ami viszont biztosan nem történhetett meg, ugyanis szinte mindenki másnál előbb, alig valamivel a szertartás vége után, elhagytam a temetőt, mert nem akartam fölfedni gyengeségemet senki előtt sem, ugyanis valamiért – a magam számára is váratlanul –
nagyon megrendített nagyapám halála.
Azzal együtt mesélem hát el ezt a történetet, hogy biztosan nem lehetett a saját emlékem az sem – pedig egy pásztázó kamera kíméletlen objektivitásával és részletességével látok magam előtt minden egyes fűszálat és minden apró rögöt –, ahogyan a gyászoló nagyanyám a szemét lesütve botorkál a sírok közötti egyenetlen, göröngyös talajon, vigyázva, hogy el ne botoljon, mert már az is minden erejét fölemésztette, hogy talpon tudjon maradni. Bár két oldalról karolták át és tartották a hónaljánál fogva, de a térdei így is meg-megrogytak minden keserves lépésnél.
Persze elhagyta magát, ez nem lehetett kétséges a külső szemlélő számára sem, aki csak annyit láthatott az egészből, mintha makacskodna, mint valami hisztiző kislány, akinek nem ezt ígérték, és még csak a szemére sem hányhatunk semmit, mert az azért könnyen belátható, hogy tényleg nem volt értelme hazamennie az üres lakásba. Azt hiszem, legszívesebben odafeküdt volna az ura mellé, várva, hogy rá is olyan formás kis dombot lapátoljanak a sírásók, mint amilyen alatt a halott feküdt. Pedig volt valami furán nevetséges és egyben tolakvóan illetlen ebben a kidomborodó földkupacban, amely mégiscsak az alatta lévő koporsó alakjának pozitív lenyomatát tette láthatóvá, végső soron a gyászolók szeme elől elrejtett halottat jelenítve meg tehát, ahogyan elfoglalta a helyét az anyagban, egyben nyilvánvalóvá téve az élők számára azt is, hogy milyen szánalmasan szűk helyet vagyunk csak képesek kiszorítani a térből, amit végül tényleg a magunkénak tudhatunk. Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy közvetlenül ezek alatt a földhányások alatt fekszenek a halottak amúgy ideiglenesen mindaddig, míg be nem betonozzák őket végleg, aztán a fejükhöz nagy köveket vagy betontömböket helyeznek, hogy vissza ne járjanak. És ezzel együtt az is természetes volt, hogy addig kapnak még egy kis haladékot, hiszen annyi mindent hall az ember innen is meg onnan is, akármi megtörténhet velük.
