Egy verőfényes tavaszi napon plakátok tűnnek fel a kaliforniai Berkeley utcáin, rajtuk apró betűkkel, sűrű sorokba szedve a 19. áttelepítési rendelet és annak instrukciói. Egy nő hazamegy, és csendesen elkezd összepakolni: leveszi a képeket a falról, gondosan elcsomagolja a porcelánt és az új elektromos porszívóval együtt elzárja az egyik szobába. Egy ingatlanügynök ígéretet tesz arra, hogy méltányos áron, megbízható bérlőknek adja ki a házat, míg a család vissza nem tér. Talán addigra a nő férjét is hazaengedik. Három évvel később mindebből már semmi sincs meg, még a rózsabokornak is nyoma veszett az előkertből, a szomszédok pedig elfordítják a fejüket, ha meglátják őket.
Címlapszotri az internálás (Fotó: National Archives and Records Administration/Wikipedia)
A Pearl Harbor elleni támadás után, 1942 tavaszán Franklin D. Roosevelt utasítására, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva megkezdődött az Egyesült Államokban élő, mintegy 120 ezer japán származású lakos internálása. Julie Otsuka nagyapját (férfiak tömegeihez hasonlóan) kémkedés vádjával letartóztatta az FBI, a nagymamája, az anyja és a nagynénjei egy utahi internálótáborba kerültek, ahonnan évekkel később szabadultak. Míg Magyarországon Otsukát a Buddha a padláson című könyvével ismertük meg (amely a hét könyve is volt nálunk), debütregénye a 2002-ben megjelent Amikor isten volt a császár, amelyben a családja történetét dolgozta fel. Magyar olvasóként a történet tulajdonképpen ott folytatódik, ahol a Buddha a padláson lezárult: mi történt azokkal a nőkkel, akik úgy érkeztek Japánból az Államokba, hogy ismeretlen férfiakhoz adták őket férjhez.
Egy hajón zsúfolódnak össze azok a nők, akik ismeretlen férjeikhez tartanak Japánból az Egyesült Államok felé. A II. világháborúban aztán gyűjtőtáborokba kényszerítik őket. Ezeknek a nehéz életutaknak állít emléket a japán származású amerikai író, Julie Otsuka - ez a hét könyve.
Otsuka megkapó, szinte meglepő távolságtartással, a szentimentalizmus szikrája nélkül dolgozza fel a súlyos témát. Az öt részre osztott regény nézőpontkarakterei a család tagjai, akik mindvégig megőrzik névtelenségüket – ez a gesztus is jelzi, hogy a történetük nem egyedi, sőt, a sorsuk univerzalitása Otsuka szerint túlmutat az amerikai japánok tragédiáján. Az író szépen játszik azzal, hogyan építhető fel az objektív közös tapasztalat a szubjektív benyomások töredékeiből:
a család tagjai látják egymást, így amit nem tudunk meg egyiküktől, kiderül róluk a másik tekintetén keresztül, így rajzolódik ki a valóság hálózata.
Az első részt az anya szemszögéből ismerjük meg, és az a dermesztő nyugalom, amellyel otthon pakol, szinte a japán higgadtság sztereotípiája. Idő kell, míg rájövünk, hogy ez a beletörődés már a depresszió felé vezető út egyik stációja. A férjét egy éjjel, papucsban és köntösben vitte el az FBI, azóta néha kapnak tőle leveleket, amelyeket persze szigorúan cenzúráznak a fogvatartók, akár egész mondatokat kaparnak ki a papírból. Az asszony egy darabig még makacsul négy személyre terített a vacsorához, ám mire belépünk a történetükbe, már csak három tányér kerül az asztalra esténként. A látszólag kiegyensúlyozott készülődés és az internálás, valamint az ellenségként való megbélyegzettség ténye közötti iszonyú kontraszt sűrűsödik abban a jelenetben, amikor a nő még egyszer kiadósan megeteti, aztán agyonüti, és a hátsó kertben eltemeti a család szeretett, vén kutyáját.
Internálótáborokba küldött japán amerikaiak csomagjai Kaliforniában, 1942. (Fotó: Library of Congress/Wikipedia)
A második rész a 11 éves lányé, akit a táborba vezető úton követünk, az elfüggönyözött vonatablakokat néha kövekkel dobják be azok, akik gyűlölik a „japcsikat”. Bár oldalszámra megegyezik az elsővel, összességében ez talán a legkevésbé erős rész a regényben, nem úgy a harmadik, amely a leghosszabb, és amely a nyolcéves fiú tekintetén keresztül mesél a táborban töltött évekről. Látjuk, hogy a kamaszodó nővére feltalálja magát, látjuk, hogy az anyját lassan teljesen felemészti a kilátástalanság, és már ki sem tud kelni az ágyból. A nő mozdulatlansága konkrét és metaforikus egyben: a táborban megszűnik az idő, a kíméletlen évszakok (a forrón dühöngő nyár és a csontig hatoló tél) ciklikussága a semmibe mutat, nincs mit várni, hiszen nem lehet tudni, meddig tart a háború, és nekik meddig kell a táborban maradniuk.
A föld kopár és terméketlen, semmi nem él meg itt, a barakkok repedésein pedig átszitál a finom por, amely mindent ellep és eltemet.
Ez a céltalan végtelenség találkozik a kisfiú gyermeki érzékelésével, amikor az idő még lassú és tág, és amelyet egy kicsit ki tud tölteni a várakozás az apa leveleire, a fantáziálás arról, milyen lesz őt viszontlátni, és az olyan kis lázadások a fogvatartók ellen, mint amikor csak azért is kimondja halkan, sietve a japán császár nevét.
A negyedik rész a két gyerek hangján, többes számban szólal meg, és a hazatérésről beszél. Arról, mit és hogyan lehet újjáépíteni az életből, milyen áron és milyen túlélési stratégiákkal, a háborút éppen kiheverő, a csendes-óceáni hadszíntér brutalitása miatt még szélsőségesebben japánellenes társadalomban. Végül az apa monológját halljuk, amely egyszerre gyenge és erőteljes zárása a regénynek. A benne megfogalmazott Amerika-kritika sztereotip és enyhén didaktikus, viszont mintha ebben a dühös és szenvedélyes kifakadásban kulminálódna a regény összes elfojtott érzelme és feszültsége. Gúnyos vallomás ez, egy olyan ember beszél itt, aki már inkább magára vállal bármilyen abszurd, ellene és „a fajtája” ellen felhozott vádat, csak végre szabadulhasson. Azt csupán a gyerekei és az időközben munkába álló felesége érti meg, hogy már soha nem fog hazatérni – hiába engedik vissza a családjához, a testi-lelki megkínzottság miatt képtelen beilleszkedni az új hétköznapokba.
A nagy sikerű Buddha a padláson szerzője ezúttal a japán fogolytáborok világát mutatja be, és az új kötetben saját családja fájdalmas múltját is feldolgozta. Olvass bele!
Otsuka aprólékosan ír a jelentéktelennek tűnő részletekről is, mint hogy mi történik a porszívóval, hová tűnt a rózsa, vagy az aggodalomról, hogy nagyobb Ponds-tégelyt kellett volna vinni a táborba, mert ha elfogy a hidratáló, hogyan ismer majd megöregedett feleségére az apa. Ez az írói technika pedig lehetővé teszi, hogy a szerző érzékletesen ábrázolja,
hogyan ragaszkodunk a széthulló normalitás szilánkjaihoz:
kapaszkodunk beléjük, és így óhatatlanul felsebzik a kezünket, a szívünket, ám nem lenne emberi vagy életszerű másként tenni, hiszen nincs könnyű vagy heroikus út, csak amelyen végig kell menni.
A regény fokozatosan egyre inkább a nagy témáira fókuszál, mint a rasszizmussal keveredő idegengyűlölet, a megbélyegzettség, a száműzetés, vagy a hűség, amely több szinten is visszatér: hűség a férjedhez, hűség a népedhez/kultúrádhoz, hűség a császárhoz, hűség az államhoz, amelynek a polgára vagy. Otsuka pedig azt is bemutatja, milyen patthelyzeteket és szükségszerű identitástöréseket okoz, amikor egy történelmi krízishelyzetben ezek a hűségek ütköznek egymással.
A hazatérés utáni hallgatás és elhallgatás egyéni és társadalmi stratégia egyszerre, valamint Otsuka személyes élménye is, aki egy interjúban mesélt arról, hogy otthon a szülei csak angolul beszéltek, ő pedig semmit sem tanult a japán örökségéről egészen addig, amíg az egyetemen nem találkozott vele. A szerző szerint az ő családjához hasonlóan szinte a komplett internált generáció próbálta elfelejteni a szégyent és a stigmát, amely azzal járt, hogy árulónak bélyegezték őket. Igaz, tette hozzá, megdöbbentette, hogy az ezredfordulón az iskolákban – egy rövid említésen túl – a gyerekek nem tanultak a japán amerikaiak internálásáról. A 2002-es regényre ugyanakkor gyakorlatilag a megszületése pillanatában újabb réteg rakódott a 2001. szeptember 11-i terrortámadással, amely miatt az Államokban élő arabok és muszlimok ellen fordult az állami és társadalmi gyanakvás. Amikor erről kérdezték, Otsuka így válaszolt:
„Valós emberekről akartam regényt írni… a tapasztalatuk egyetemes, és érvényes nemcsak a japán amerikaiakra, hanem bármelyik etnikai csoportra. A történelem során visszatér, hogy összegyűjtenek embereket és száműzik őket.
A regényben szereplő család megpróbáltatása – átlagemberek olyan extrém körülmények között, amelyekre nincs hatásuk –, nagyon is emberi helyzet.”
