Szilasi 2018-ban, Luther kutyái című regényében merészkedett először közel az önéletrajz műfajához. Új könyve ezt teljesíti ki, és ugyan „minden szava igaz”, mégis regény a javából.
Szilasi László Saját élet című kötetének bemutatója október 12-én csütörtökön lesz a Margón. A szerzővel Németh Gábor beszélget 19 órakor. Részletek itt.
Szilasi László: Saját élet (részlet)
Keresztmama
Apám annyira szeretett volna egy autót, hogy még abba is belement, hogy eltartási szerződéssel vegyük oda magunkhoz Anyumama testvérét, Keresztmamát. Egyedül maradt a tanyán, bennünket választott, szerette a gyerekeket. Apám megvette a Škoda 1000 MB-t, és aztán hordhattuk az öregasszonyt minden vasárnap reggel a jaminai evangélikus nagytemplomba. Nagyon csúnya banya volt, egy igazi vasorrú bába, az egyetlen haszna számomra az volt, hogy hozott rengeteg Kincses Kalendáriumot, azokat nagyon szerettem, vissza lehetett menni velük az időben. Kényszerképzeteim voltak. Bizonyos voltam benne, hogy meg akar mérgezni. Megmérgezi az ételeket, és aztán megkínál velük, girbegurba ujjai belelógnak a bablevesembe. Ha elfordult, kiöntöttem, engem aztán nem csap be. Aztán abban is biztos lettem, hogy már az érintése is mérgez, az ajtók kilincseit a könyökömmel nyitottam ki. Kellemetlen volt ez a kényszeresség, de kijátszhattam vele a gonosz asszony minden trükkjét.
Demens volt, az az igazság.
Anyám a legvégén másfél évig ápolta, az öregasszony felnőtt pelenkáin át elkísérte egészen a csabacsűdi sírig. Apám néha segített. Betette a szipirtyót a gyerekek kiskádjába, ott próbálta kifürdetni a szarból. De kivenni nem bírta, mert az öregasszony belekapaszkodott a fémbe, vitte volna magával. A legkisebb öcsém néha elkapta hátulról, benyúlt a hóna alá, tolta maga előtt a sikoltozó, kicsike szörnyet. Amikor végre meghalt a rém, anyám egy hatalmas, zöld ruhában átjött hozzám Szegedre. Meghalt, mondta. Oda utazom, ahová csak akarok. Újra szabad vagyok.
*
Locsolkodás
Az volt az érdekes, hogy majdnem a teljes rokonságom a Pozsonyi utcában lakott. Bementél az egyik végén, kijöttél a másikon, és már találkoztál is mindenkivel. Erre csak egyszer volt alkalom az évben: húsvétkor. Apám beültetett mindhármunkat a Škodát követő zöld, 1300-as Ladába, és elindultunk a túrára. Akkor már hárman voltunk gyerekek, nagy volt az öröm. Verset mondtunk, locsolkodtunk, kivettük a részünket az össznépi vándorkoldulásból, aztán a csokinyulakat bedobáltuk a kocsiba, hadd olvadozzanak tovább, a papírpénzt pedig odaadtuk apámnak. Később az Új Magyar Lexikonban lapítottuk őket simára, még évek múlva is találtam bennük egy-egy húszast, ötvenest. Volt egy olyan gyanúm, hogy locsolkodás, végül is, nincsen már. Csakis nekünk rendezik meg ezt az egészet. De ez nem vette el az örömömet, a testvéreimnek pedig nem mondtam. Ma pedig néha eszembe jut, milyen jó lenne vadonatúj, tiszta ruhákban még egyszer végigutazni az egész Pozsonyi utcán, belépni a mi házainkba.
Nem él már közülük senki.
*
A gyülekezet
És hát a templomba is el kellett járnunk. Anyámék megtértek az anyjával, és mi minden szombaton elmentünk a békéscsabai hetednapi adventista imaházba, amit annak idején egy adventista Igaz Ember építtetett. Sok volt a gyerek, szerettem oda járni, van is egy színes fénykép, amin minden fiú rajta van: a későbbi orvos, a dékán, a patikus, a gyógyszerügynök, a hegedűművész, a biztosítási ügynök, az egyetemi oktató, a lelkész, a kertész, válogatott társaság. Jókora a belső terem, a szocializmus éveiben falapokkal lezárták télire a magasabb egyharmadát, az alacsonyabb maradék részt duruzsoló olajkályhákkal fűtötték, váratlan és meleg intimitás Isten házában. Aztán jött a tavasz, a termet újra kinyitották, és az oltár előtt – Isten a szeretet, ez volt rajta a hímzett felirat – verseket mondtunk, közös zeneszámokat játszottunk az anyáknak az átható orgonaillatban. Azt hittem, ez az egész nem fontos nekem. Amikor később, Szegeden, egy garázs műhelyszobájában volt az albérletem, elhatároztam, hogy elkezdek inni. Vettem egy kétdecis Kevertet: császárkörtelikőr plusz rum, iszonyatos keverék.
Nem vált be. Rossz volt az íze. Rá kellett jönnöm, hogy Isten nélkül teljesen üressé válik az életem.
*
Új ruha
Régen úgy volt, hogy a frissen kapott ruhát először a templomba vették fel az emberek. Anyám nagynénjeit le is bohócozták a jaminai evangélikus templomban, nehogy már így gyertek ide, drága kis csiricsáré Backfischaim. Húsvétra és karácsonyra mi is kaptunk új ruhát, szüleim folyamatosan gyűjthettek rá.
Új cipő, új nadrág, új ing, már alig emlékszem rájuk.
Csak egy könnyű ballonkabát maradt meg, aminek halványkék volt a színe, négy zseb díszelgett rajta, patenttal záródott, öve is volt, de a legemlékezetesebb az, hogy a kis függelékeiről csillogó fémkarikák lógtak le, jaj, gondoltam akkor, ez annyira férfias lehet. A kabátokat az Állami Áruház emeletén árulták régies modorú emberek. Az lett a szokás, hogy mi is a gyülekezetbe vettük fel először a friss ruhaneműt. Műbőr cipő (forró a talpa, mint a vasaló), élére vasalt nejlonnadrág (annyira beleizzadsz, hogy alig bírod levenni), ostoba ing a Vörös Október Ruhagyárból (az is valami műanyag), s ehhez még a világoskék ballonod. Régies volt ez a szokás. Még az adventisták is kinevettek. Elszabotáltuk a testvéreimmel, amint lehetett. De az új ruha azóta is zavarba hoz: hova is lenne méltó először fölvennem. A szombat délutánom üres.
*
Cipőosztály, apró talpak
Az Állami Áruházban igazából az volt a szép, hogy a földszinten hatalmas nyílásokból fújta fel a meleg levegőt egy föld alatti gép, Marilyn Monroe híres képét később odaképzeltem. Emelet: konfekció. Földszint: kiegészítő holmik, cipő. Gyorsan nőtt a lábam, meg kellett venni az új cipőt. Beléptünk a hatalmas forgóajtón, azonnal jobbra fordultunk, ott volt az osztály. Polcos állványok, azon álltak a cipők párosan, hat- vagy hétféle összesen, odafent pedig, a falon egy piros szám jelölte a méretet. De mekkora is lenne az én méretem. A szemben lévő fal üres volt. Alul állt egy hosszú tartódoboz, bele lehetett tenni ideiglenesen a régi cipőt, a teteje pedig ferde volt, és növekvő méretű talpak voltak belevésve, az egészen kicsitől a negyvenhatosig. Fölöttük egész számok voltak felírva, szintén piros jegyekkel. Megkerested a rád illő vésetet. Ne legyen nagy, ne legyen kicsi. És aztán választottál magadnak egy cipőt abból a számból. A kivésett vagy kifűrészelt talpak egyformák voltak, csak a méretük különbözött.
Bizonyos értelemben örültem neki, hogy én is beleillek ebbe a nyomrendszerbe: nekem is van lábam, és a talpam – nagyjából – ugyanolyan alakú, mint a többi emberé.
De a talpam – valójában – nem illett bele teljesen a lyukakba: a lyukak szélesek voltak, elöl szorítottak, hátul lötyögtek, és úgy nyomták vissza a lábujjkörmeimet a csontjaim közé, mint egy régi iskolai büntetés. És hát nem voltak fél számok sem, ami nem volt baj, mert félszámú cipő sem létezett akkor, de ez a dolog mégis idegesített. Harmincnyolcas. Vagy harminckilences. Nincs köztes megoldás. Pedig hát az lennék én, egy köztes megoldás, de ezek – nem tudom, hogy kikre gondoltam – nem engedik. Szandál. Bélelt téli bakancs. Nem értek ezek a talpacskák semmit. Elkezdtük felpróbálni magukat a cipőket. Néha beleálltam egy-egy fa mintába, de már csak viccből.
