![A gyereknek akkor a legjobb, ha nem körülötte forog a világ [zsebró]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/20910/fe_580_320_zsebro_cover.png "zsebró cover")
Az első pár hónapban, évben, ha bárki megkérdezte, hogy: „Na, milyen az anyaság?”, egy udvarias mosollyal kísérve csupán annyit tudtam válaszolni: csiszolódunk. Mert persze vannak fantasztikus részei a napnak, de azért arra, hogy
egy jó időre teljesen megszűnik autonómiád az életed felett, szerintem lehetetlenség kellően felkészülni.
Arról nem is beszélve, hogy minden jószándék és támogatás dacára egy soha nem lanyhuló társadalmi elváráscunamit is magával hoz az új élethelyzet: legyél ott mindenhol, vegyél részt mindenben, fejleszd az összes létező képességet, mert ha nem, ki tudja, később miről marad le szegény gyerek. Mindezt pedig úgy, hogy süt belőled az anyaság szentsége és a nap 24 órájában hozod a tökéletesre stylingolt baba-mama / családi összhangot. Ha mégsem sikerül, szerencsére mindig akad valaki (rokon, barát, ismerős, ismeretlen), aki egyből tudni véli, mit csinálsz rosszul, hogyan kéne másként – a gyerekneveléssel kapcsolatos könyvek garmadájáról már nem is beszélve.
Ennyi segítő szándék és tudásanyag mellett nem csoda, hogy még mindig akad olyan anyuka és apuka, aki elégedetlen saját szülői teljesítményével,
vagy – sokszor magának sem beismerve – egyszerűen csak kipurcant.
Pedig biztosan vannak, különben mi indokolná a gombamód szaporodó, örök harmóniát ígérő – és egymással gyakran szöges ellentétben álló – módszertanok sokaságát. Ezek sorát gazdagítja Michaeleen Doucleff Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című könyve is, ami a gyereknevelés hagyományos, de nálunk már kikopott módszereit mutatja be, és igyekszik az abból tanultakat átültetni a 21. század nyugati társadalmának hétköznapjaiba.
Az eredetileg vegyész végzettségű Doucleff évekig dolgozott az amerikai közszolgálati rádió (NPR) tudósítójaként, és leginkább orvostudománnyal kapcsolatos témákkal foglalkozott. „Az ebolajárvány csúcspontján Libériában jártam, a kiolvadó influenzavírusok után kutatva a sarkvidéki permafrosztban ástam, és megfordultam egy borneói denevérbarlangban is, ahol egy vírusvadász egy esetleges jövőbeni koronavírus-járványra figyelmeztetett (ez 2017 őszén történt). Miután Rosy belépett az életünkbe, ezek az utazások új értelmet nyertek.
Figyelni kezdtem az anyukákat és apukákat a nagyvilágban, de nem tudósítóként vagy riporterként, hanem elcsigázott szülőként, aki kétségbeesetten keresi a bölcsesség egy apró morzsáját.
Biztosan van jobb módszer, mint ahogyan én csinálom, gondoltam. Muszáj lennie.” Úgyhogy elhatározta, hogy tudományos, valamint riporteri munkájának módszertanát ötvözve kideríti, mit is jelent valójában a gyereknevelés.
Doucleff a kutatást a különféle, egykor, illetve ma divatos gyereknevelési elméletek tanulmányozásaival kezdte, és már itt izgalmas felismerésekre jutott. „...a nyugati kultúra számára viszonylag új dolog a gyereknevelés. Világviszonylatban nézve zöldfülűek vagyunk. Sok módszerünk mindössze nagyjából száz éve létezik – egyes esetekben csak néhány évtizedre tekint vissza, tehát semmiképpen sem állták még ki az idő próbáját.
A gyerekneveléshez adott tanácsaink ráadásul gyakran olyan gyorsan változnak, egyik generációról a másikra, hogy csak kapkodja a fejét az ember.”
A konklúziója az, hogy a gyerek-szülő harmónia akkor kapott gellert, amikor az évezredeken át öröklődő kollektív tapasztalatokból tudomány lett, nagyjából 200 éve, és megszülettek az első – leginkább férfiak által jegyzett – szakkönyvek és tanulmányok a gyereknevelés mikéntjéről. (Ezeket leginkább árvaházak számára írták azzal a céllal, hogy minél egyszerűbbé és hatékonyabbá tegyék az egyszerre akár több száz gyerek körüli feladatok ellátását.) Idővel aztán a tudomány mellé felzárkózott az ipar is, és a kettő együtt egy olyan dübörgő üzletágat hozott létre, hogy sokszor lehetetlenség eldönteni, kinek is jó igazából, ha kipróbálsz, megveszel valamit (könyvet, játékot, segédeszközt, foglalkozást stb.), neked vagy annak, aki kitalálta, árulja.
Teljesen elbizonytalanodva és kiábrándulva a tiszavirág életű gyereknevelési divatokból, Doucleff fogta magát, összepakolta hároméves lányát és nekiindult a nagyvilágnak.
Olyan közösségeket keresett, ahol még ma is élnek a gyerekek nevelésének, szocializálásának ősi módszerei – így töltött heteket Mexikóban egy maja faluban, a sarkvidéken egy inuit közösségben vagy épp Tanzániában, a vadászó-gyűjtögető hadza törzzsel.
Michaeleen Doucleff és Rosy
A náluk megélt hétköznapok, a rengeteg beszélgetés és megfigyelés tapasztalataiból született meg a kötet, ami részint olyan, mint egy antropológiai tanulmány, részint pedig mint egy kézikönyv, ugyanis mindazt, amit ezeknél a közösségeknél látott, saját példákon keresztül, illetve pontokba szedve is igyekszik átültetni a nyugati civilizáció életkörülményeibe. Mindenhol azt tapasztalta, hogy „a szülő-gyerek kapcsolat négy kulcsfontosságú pilléren nyugszik:
ezek a csapatmunka, a pártolás, az autonómia és a távolságtartás.”
A könyv fejezetről fejezetre ismerteti meg és bontogatja ki ezeket a fogalmakat, amelyeknek a lényege röviden a következő:
A csapatmunka
A majáknál tapasztalt csapatmunka leginkább abban testesül meg, amit idősebb korukban már nagyon is elvárnánk gyerekeinktől: kérés nélkül, lehetőleg lelkesen és dalolva vegyék ki részüket a házimunkából. Csakhogy mivel kicsiként ebben nem engedünk nekik teret, mondván gyorsabban végzünk a főzéssel, takarítással, bármivel, ha nem lábatlankodnak és pacsmagolnak körülöttünk, akkor végezzük ezeket a feladatokat, amikor ők nincsenek ott. Holott az együttműködési készség egy velünk született adottság, a gyerekek szívesen részt vennének a ház körüli feladatok elvégzésében – takarítás, állatok ellátása, főzés, kertészkedés, stb. –, nem érzékelik a különbséget a munka és a játék között,
nekik az az elsődleges, hogy együtt legyenek velünk, azt csinálhassák, amit mi.
A lényeg az, hogy képességeiknek megfelelő feladatot kapjanak, aminek elvégzése nemcsak sikerélményt, de a csapathoz való tartozás érzetét is megadja.
A pártolás
A Sarkvidéken töltött idő arra mutatott rá arra – amit elviekben igazából mindannyian tudunk –, hogy a jó példa mutatása mennyire fontos a gyerekeknek. Az inuit felnőttek például sosem kényszerítik semmire a gyerekeket, mert tisztában vannak azzal, hogy hozzájuk hasonlóan a gyerekek sem szeretik, ha bármit rájuk erőltetnek. Viszont „ha kis felnőttekként bánunk velük, és nyugodtan, tisztelettel szólunk hozzájuk, előbb-utóbb ők is ilyen módon fognak viszonyulni hozzánk.” Éppen ezért az inuitok nem fegyelmeznek és nem is büntetnek, ha valami nem tetszik nekik, nem állnak le vitatkozni, tudomást sem vesznek róla, hanem a lehető leghiggadtabban próbálnak meg túllépni a szituáción.
„Ha viszont valamilyen érzelemre reagálnak, akár negatívan is, abból a gyerekek azt a következtetést vonják le, hogy ezek fontos és hasznos érzelmek.”
Az autonómia
Doucleff a szorongás és a stressz ősi ellenszerként nevezi meg az autonómiát, a fizikai és érzelmi szabadságnak azt a fokát és tiszteletét, amit a hadzáknál tapasztalt. „Az ő szemükben ártalmas, ha valaki uralkodni próbál egy másik emberen. Ez a sarkköve az ő világnézetüknek, beleértve a gyermeknevelési elveket is. Az önrendelkezési jog kiterjed a gyerekekre is, akiknek meg van engedve, hogy percről percre maguk döntsenek arról, hogy mit tesznek. Nem akarnak állandóan segíteni nekik, nem zúdulnak rájuk utasítások, nem oktatják őket. A szülők nem éreznek ellenállhatatlan késztetést, hogy folyamatosan »kitöltsék« a gyerek idejét, hogy »elfoglalják« őket. Egyszerűen tudják, hogy a gyerek ki tud – és ki is fog – találni magának valamit.
Akkor meg minek beavatkozni?”
A távolságtartás
A távolságtartás ebben az esetben röviden és tömören igazából annyi, hogy ne akarjuk folyton irányítani és minden ponton beleszólni a gyerekünk életébe – vagyis ne foglalkoztassuk és instruáljuk őket állandóan. Ezzel nemcsak a konfliktusok számát tudjuk csökkenteni, de lehetőséget teremtünk arra is, hogy a gyerekek megtanulják feltalálni magukat, rendezni játszótéri vitás ügyeiket, megtalálni a játékot, amit éppen keresnek stb.
„Lényegében arról van szó, hogy ha a szülő nem keresi, és nem irányítja a gyerek figyelmét, a gyerek sem fogja irányítani és keresni a szülőjét.”
Mindez elsőre talán utópisztikusnak hathat, de olyan szépen építkezik a könyv, hogy valóban teljesen logikusnak és magától értetődőnek tűnik. Még akkor is, ha nem egy vadászó-gyűjtögető, egymással szorosan együttműködő és támogató közösség tagjaként éljük mindennapjainkat. A gyerekkel közös élet valóban egy csiszolódási folyamat, mint ahogy Doucleff utazása is. Nemcsak megszabadít a gyereknevelés divatos sallangjaitól, a gyerekek és szülők ideális viszonyáról szőtt elképzeléseinktől, de megtanít figyelni is, magunkra és a környezetünkre egyaránt. A végére pedig kikristályosodik a szülői feladat lényege is: ha kedves, figyelmes és együttműködő embert szeretnél nevelni, ne a gyerek körül forogjon a világ, azt kell neki megtanítani, hogyan lehet ő a világ része.
