Mit tanítanak nekünk az ősi kultúrák a gyereknevelésről?

Mit tanítanak nekünk az ősi kultúrák a gyereknevelésről?

Azokban a közösségekben, amelyek ma is őrzik ősi életformájukat, a gyerekekből kiegyensúlyozott felnőttek lesznek. Mit tanulhatunk ezektől a hagyományőrző kultúráktól? Michaeleen Doucleff új könyvében elmeséli. Mutatunk egy részletet a Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című kötetből.

Könyves Magazin | 2022. január 31. |
Michaeleen Doucleff
Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket?
Ford.: Szabó Olimpia, 21. Század Kiadó, 2022
-

Michaeleen Doucleff vegyészként végzett, de aztán évekig volt világutazó riportere az NPR közszolgálati rádiónak. Amikor megszületett a kislánya, Rosy, akivel igencsak viharos volt a kapcsolata az elején gyereknevelés terén, elkezdte a távoli kultúrák anyukáit és apukáit figyelni rádiós utazásai során. Fokozatosan térképezte fel, ők hogyan bánnak a gyerekeikkel. Így fedezett fel néhány ősi gyereknevelési módszert, amelyek többnyire a vadászó-gyűjtögető életmódhoz kötődnek, hatásukra pedig önálló és kedves gyerekek lesznek.

Doucleff, aki elutazott Mexikóba a majákhoz, a sarkvidékre az inuitokhoz és Tanzániába a hadzabékhoz, azt tapasztalta, hogy ezek a szülők egészen más jellegű kapcsolatot alakítanak ki a gyerekeikkel, mint a nyugati szülők többsége: nem kontrollálni akarják őket, hanem együttműködni velük, nem a félelemre építenek, hanem a bizalomra, és az egyéni igényekre összpontosítanak, nem arra, hogy életkorának megfelelően hol kellene tartania a gyereknek.

A szerző a saját lányán is ezeket a módszereket alkalmazta, aki fegyelmezett maradt, anélkül hogy Doucleff kiabált volna vele. Doucleff pszichológusokkal, neurológusokkal, antropológusokkal és szociológusokkal is interjúzott, és levezette, hogy az itt tárgyalt módszerek hogyan hatnak a gyerekek szellemi egészségére és fejlődésére. Ez a praktikus tanácsokkal teli könyv segít újragondolni a gyerekekhez fűződő kapcsolatunkat, és elmondja, hogyan lehet az ősi, működőképes gyereknevelési módszert jelenlegi körülményeink között alkalmazni.

Michealeen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? (részlet)

Emlékszem a pillanatra, amikor anyaként mélypontra kerültem.

Hajnali öt óra volt egy fázós decemberi hajnalon. Ugyanabban a pulóverben feküdtem az ágyban, amelyet előző nap hordtam. Napok óta nem mostam hajat.

Kint még sötétkék volt az ég; még sárgán világítottak az utcai lámpák. Bent a házban kísérteties csend uralkodott. Nem hallottam mást, csak Mango nevű német juhászkutyánk szuszogását az ágyunk alatt a padlón. Rajtam kívül mindenki aludt. Én ébren voltam.

Csatára készültem. Gondolatban végigvettem, hogy mit fogok tenni, amikor újra összecsapok az ellenséggel. Hogyan fogok reagálni, ha megint nekem támad? Ha megüt? Megrúg? Vagy megharap?

Szörnyen hangzik, hogy „ellenségnek” nevezem a lányomat.

Pedig higgyék el, hogy mindenkinél jobban szeretem. És sok tekintetben csodálatos kis ember. Vág az esze, mint a borotva, nem ismer félelmet, testileg és szellemileg is olyan ereje van, mint egy bivalynak. Ha Rosy elesik a játszótéren, nem érdekli, azonnal felpattan. Nem csinál belőle nagy ügyet.

És az illatát mondtam már? Ó, imádom az illatát, főként a feje búbján. Ez hiányzik a legjobban, amikor terepmunkára utazom az amerikai közszolgálati rádió, az NPR megbízásából: az illatát, ami olyan, mint a méz, a liliom és a nedves föld keveréke.

Varázslatos az az illat. És becsapós. Rosy pocakjában tűz ég. Vörösen izzó tűz. Ez a tűz hajtja, miközben vad céltudatossággal trappol keresztül a világon. Ahogy egy barátom fogalmazott: Rosy világromboló.

 Csecsemőkorában Rosy rengeteget sírt. Minden este órákon át. – Ha nem eszik vagy alszik, akkor sír – mondta a férjem rémülten a gyerekorvosnak. Az orvos vállat vont. Nyilvánvalóan ezerszer hallotta már ezt a szöveget. – A kisbabák már csak ilyenek – jegyezte meg.

Aztán Rosy hároméves lett, és a sírás elmúlt, de jött helyette a hisztizés és a szülő folyamatos bántalmazása. Ha rájött az ötperc, és ölbe vettem, rendszeresen pofon vágott. Volt olyan reggel, amikor úgy mentem el otthonról, hogy az arcomon egy kéz nyoma vöröslött. Rohadtul fájt.

Ahogy azon a csendes decemberi hajnalon az ágyamban feküdtem, beismertem magamnak a fájdalmas igazságot.

Egy fal magaslott köztem és Rosy között.

Előre rettegtem az együtt töltött időtől, nehogy történjen valami – féltem, hogy (megint) elveszítem a fejemet; hogy Rosy ettől (megint) sírni fog; hogy ettől még elviselhetetlenebbül viselkedik majd (megint). És attól féltem, hogy mindezek egyenes folyományaként Rosyval egymás ellenségeivé válunk.

Békétlen otthonban nőttem föl. A kiabálás, az ajtócsapkodás – még a cipődobálás is – a kommunikáció teljesen hétköznapi eszközének számított számunkra a szüleimmel és a három testvéremmel. Így amikor Rosy hisztizett, eleinte ugyanúgy reagáltam, ahogyan annak idején a szüleimtől megtanultam, dühösen, szigorúan, néha hangos, ijesztő szavakkal. Ez a reakció azonban visszafelé sült el: Rosy ívbe feszítette magát, visított, mint akit nyúznak, és a földre vetette magát. Egyébként is különb akartam lenni a szüleimnél. Azt szerettem volna, ha Rosy békés környezetben nő fel, és a kommunikáció kifinomultabb formáit tanulja meg, és nem a Doc Martenjét vágja a másik fejéhez.

Körülnéztem hát a neten, és arra jutottam, hogy Rosy hisztizése ellen a „tekintélyelvű” megközelítés lesz az „optimális gyereknevelési módszer”. Ha helyesen értelmeztem a fogalmat, a tekintélyelvűség azt jelenti, hogy egyszerre vagyok „határozott és kedves”. Hát én igyekeztem ilyennek lenni, de a jelek szerint egyszer sem sikerült, mert

a tekintélyelvű neveléssel újra és újra kudarcot vallottam.

Rosy megérezte, hogy mérges vagyok, és már vissza is zökkentünk a régi kerékvágásba: Rosy még elviselhetetlenebbül viselkedett, én még dühösebb lettem, és végül elszabadult a pokol. Harapott, csapkodott, aztán rohangálni kezdett a házban, és felborogatta a bútorokat.

A legegyszerűbb feladatok is – például a reggeli készülődés, hogy óvodába menjünk – nagyszabású hadműveletté alakultak. – Légy szíves, vedd fel végre a cipődet! – könyörögtem ötödszörre. – Nem! – visította Rosy, és azzal nekiállt, hogy levegye magáról a ruháját és az alsóneműjét.

Az egyik reggel olyan iszonyatos állapotba kerültem, hogy letérdeltem a mosogató elé, kinyitottam a szekrényajtót, és hangtalanul üvöltöttem a szekrénybe. Miért ilyen küzdelmes ez? Miért nem fogad szót? Mit csinálok rosszul?

Ha őszinte akarok lenni, halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kezeljem Rosyt. Nem tudtam, hogyan állítsam le a hisztijét, arról pedig végképp halvány fogalmam sem volt, hogyan tanítsam meg jó embernek lenni – olyannak, aki kedves, segítőkész, és törődik másokkal.

Az az igazság, hogy

nem tudtam, hogyan legyek jó anya.

Még soha nem voltam ennyire rossz valamiben, amiben jó akartam lenni. Soha nem tátongott még ilyen elképesztően széles szakadék a tényleges képességeim és az általam kívánatosnak tartott szint között.

Feküdtem az ágyban a hajnali órákban, és rettegtem a pillanattól, amikor felébred a lányom – imádott gyermekem, akire hosszú éveken át vágytam. Gondolatban kerestem a módját, hogyan kötődhetnék ahhoz a kisemberhez, aki sokszor úgy viselkedett, mint egy dühöngő őrült. Kerestem a kiutat ebből a zűrzavarból, amit én okoztam.

Elveszettnek éreztem magam. Fáradt voltam. És nem láttam semmi reményt. Ha a jövőbe néztem, azt láttam, hogy minden ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig ment: Rosy és én továbbra is állandó harcot vívunk, csak ő az idő haladtával egyre magasabb és erősebb lesz.

De nem ez történt, és ez a könyv arról szól, hogyan ment végbe az életünkben ez a váratlan és sorsfordító változás. Egy mexikói utazással kezdődött, és az ottani hirtelen megvilágosodás élményét a világ különböző sarkaiba tett további utazások követték – és Rosy minden alkalommal elkísért. Mindeközben megismerkedtem egy maroknyi rendkívüli anyukával és apukával, akiktől hihetetlenül sokat tanultam a gyereknevelésről. Ezek a nők és férfiak nemcsak azt mutatták meg nekem, hogyan szelídítsem meg Rosy dühkitöréseit, hanem azt is, hogyan kommunikáljak vele úgy, hogy ne kelljen kiabálni, noszogatni és büntetni – olyan módon, amely

a gyermek önbizalmát építi, és nem feszültséget és konfliktust szít a szülővel.

És ami talán a legfontosabb, kiderült, hogyan taníthatom meg Rosyt arra, hogy kedves és nagylelkű legyen velem, a családjával és a barátaival. És mindez részben azért volt lehetséges, mert ezek az anyukák és apukák azt is megmutatták, hogyan legyek egészen más módon kedves és szeretetteljes a gyermekemmel.

Ahogy Elizabeth Tegumiar inuit anyuka mondta nekem az utolsó sarkvidéki napunkon: – Azt hiszem, most már jobban tudod, hogyan kell bánni vele. – Valóban jobban tudom.

 

A gyereknevelés rendkívül egyéni dolog. A részletek nemcsak kultúránként, hanem közösségenként, sőt családonként is változnak. Mégis, ha beutazzuk a világot, megfigyelhetünk egy közös szálat, amely a kultúrák túlnyomó többségét átszövi. A gyerekekhez a sarkvidéki tundrától a yucatáni esőerdőn és a tanzániai szavannán át a Fülöp-szigeteki hegyoldalig mindenütt ugyanúgy viszonyulnak. Ez különösen igaz azokra a kultúrákra, amelyek feltűnően kedves és segítőkész gyerekeket nevelnek – akik reggel felébrednek, és azonnal mosogatni kezdenek. Olyan gyerekeket, akik örömmel osztják meg testvéreikkel az édességet.

A gyereknevelésnek ez az egyetemes módja négy lényegi elemet tartalmaz. Ezek az elemek Európa egyes részein ma is megtalálhatók, és nem is olyan régen még az Egyesült Államokban is széles körben ismerték őket. E könyv egyik célja, hogy aprólékosan bemutassa ezeket az elemeket, és elmagyarázza, hogyan alkalmazhatjuk őket otthon, hogy könnyebbé tegyük velük az életünket.

Mivel ez az egyetemes nevelési stílus szerte a világon ismert a vadászó-gyűjtögető közösségek körében,

valószínűleg több tízezer, sőt százezer éves.

A biológusok meggyőző érveket sorakoztatnak fel amellett, hogy a szülő-gyermek kapcsolat eleve ilyen módon alakult ki. És amikor a gyakorlatban látjuk ezt a gyermeknevelési stílust – akár tortillát készítünk egy maja faluban, akár szardíniát halászunk a Jeges-tengeren –, az a lehengerlő érzés uralkodik el rajtunk, hogy „Á, szóval így kell ezt csinálni!”. Úgy illeszkedik egymáshoz a gyermek és a szülő, mint a nedzsire kumi cugi nevű japán fakötés. Gyönyörű.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Minden, amit tudnod kellett volna a gyereknevelésről, mielőtt gyermeked született

...
Hírek

Dragomán György megmondta, hogy lehet olvasó embereket nevelni

Egy híján húsz gondolatot osztott meg Dragomán György arról, hogyan lehet olvasóvá nevelni az embereket. 

...
Nagy

Nyáry Luca: Mégiscsak az 1989-es generáció nevelte fel a miénket

Milyen generációs párhuzamok és szakadékok vannak a z és az x generáció között? Hogyan látja ma egy 20 éves a rendszerváltást? Ezekről a társadalmi és generációs kérdésekről beszélgettünk Nyáry Lucával, aki ezúttal nem könyvet, hanem ifjúsági sorozatot készít, 89 címmel.

...

Hogyan árjásították a nácik a zsidók könyveit? [Ms. Columbo Olvas]

...

Bereményinek egy páternoszterezés után elment a kedve a hivatalos írói szereptől

...

Palya Bea: Egygyökerű a beszéd és a zene. Minden hangadás kapcsolódás

...

A háború új jelentésréteggel ruházta fel Ruff Orsolya gyerekregényét

A hét könyve
Kritika
Az új Nádas erőszakos és szórakoztató, teljesen felszabadult
...
Kritika

Semmelweis 50 éve egy norvég drámában szagolta ki a kérlelhetetlen igazságot

Bjørneboe-t nem a Semmelweis alakja köré utólag szőtt magasztos vagy patetikus tisztelet foglalkoztatta, hanem a személyiségét és a küzdelmeit szétfeszítő ellentmondások. A Semmelweis ma is pezsdítően és bicskanyitogatóan aktuális dráma.

Hírek
...
Hírek

Margó: Idén is keressük a legjobb első prózakötetest!

...
Hírek

Az első hindiből fordított regény kapta a Nemzetközi Booker-díjat 2022-ben

...
Alkotótárs

Mucha Dorka: Éreztem, hogy ebből nem lehet tingli-tangli történetet írni [Alkotótárs]

...
Szórakozás

Kollár-Klemencz László lesz az Ördögkatlan Fesztivál díszvendége 

...
Hírek

Vámos Miklós az egykori New York kávéházról: Minden áldott nap itt voltam

...
Gyerekirodalom

A világ legmegátalkodottabb gyerekkönyve mindent elkövet, hogy ne tudjátok elolvasni

...
Hírek

Először térképezték fel a pompeji vulkánkitörés egy áldozatának teljes génkészletét

...
Hírek

Budapest környékén kószál egy medve

...
Szórakozás

A Top Gunon kívül is van repülős élet

...
Alkotótárs

Mécs Anna: Már régóta foglalkoztatott édesapám története [Alkotótárs]

...
Szórakozás

Veres Attila forgatókönyvében a hatalom dönti el, kinek lehet gyereke és kinek nem

...
Alkotótárs

Kiválasztották a Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj 10 döntősét