Az 1940-es évektől kezdődően Vladimir Nabokov rendszeresen tanított az amerikai Cornell Egyetemen. Az első kurzusának témája az európai szépirodalom volt. A tematika összeállításánál kissé elbizonytalanodott az angol szerzőket illetően, ezért barátjától, Edmund Wilson írótól kért tanácsot, ő kit venne fel a tanmenetbe. Wilson Charles Dickenst és Jane Austent javasolta, mondván, összehasonlíthatatlanul ők a legnagyszerűbbek (meg persze James Joyce, de hát ő ugye ír nemzetiségű), és hogy érdemes Austen valamennyi művét elolvasnia, mert még a töredékek is figyelemreméltók. Nabokov meglehetősen fanyalogva köszönte meg a segítséget:
„Nem szeretem Jane-t, de úgy összességében előítéletes vagyok valamennyi nőíróval szemben. Ők egy másik kategória. Soha nem láttam semmit a Büszkeség és balítéletben…”
Ezt olvasva Wilson valószínűleg a fejét fogta, szerinte ugyanis Jane Austen a legnagyobb angol szerzők egyike Shakespeare, Milton, Swift, Keats és Dickens mellett, de vett egy nagy levegőt és barátságosan azt tanácsolta Nabokovnak, hogy adjon neki még egy esélyt: hagyja a könnyed Büszkeséget és tegyen egy próbát A mansfieldi kastéllyal.
Nabokov javára legyen mondva, megfogadta a tippet, és aztán nem sokkal később szó szerint kapitulált. Teljesen beszippantotta a regény, olyannyira beleszeretett, hogy kurzusának egyik alapdarabja lett, sőt, nemcsak Austen művét elemezték óráin, hanem a történetben említett valamennyi könyvet is feldolgozták hallgatói, Nabokov pedig megtoldotta mindezt egy külön tanulmánnyal is A mansfieldi kastélyról (Lectures on Literature, 1980).
Míg Nabokovnak sikerült megtalálnia a kulcsot Austen stílusához, pár évtizeddel korábban Mark Twain csúfos kudarcot vallott a rejtély megoldásában és keserűségének – igencsak vehemensen – hangot is adott:
„Minden könyvtár jó könyvtár, feltéve, hogy egyetlen Jane Austen kötet sincs benne. Még úgy is, ha semmilyen más könyv sincs benne.
(...) Nincs semmi jogom leszólni egy könyvet, csakis akkor teszem, ha utálom. Jane Austent gyakran kritizálnám, de egyszerűen annyira feldühítenek regényei, hogy képtelen vagyok leplezni mérgemet az olvasó előtt, ezért muszáj abbahagynom. Valahányszor(!) a Büszkeség és balítéletet olvasom, legszívesebben kiásnám a földből és a saját lábszárcsontjával verném kupán.”
Mégis, Austen regényeiben van valami, amitől mind a mai napig működnek, amitől neves írók és professzorok kiáltják ki őt az angol irodalom egyik legfontosabb mérföldkövének, legbátrabb forradalmárának. Virginia Woolf szerint a legnagyobb írók közül Austen esetében a legnehezebb meghatározni, miben is áll nagyszerűsége. Akik ezt nem érezték, nem találták, inkább kritizálták, mintsem elfogadták. Holott a válasz tényleg ott van a regényeiben, csak sokszor tévútra visznek az előítéletek. Ebből ad leckét máig legnépszerűbb könyve, a Büszkeség és balítélet is.
Jane Austen és főként a Büszkeség és balítélet gimnazista korom óta fontos része életemnek. Odáig vagyok a szellemes dialógusokért, a zseniálisan megrajzolt karakterekért, a kegyetlenül őszinte, sokszor meghökkentő jellemzésekért, az ironikus sommázásokért. Mégis, néha pironkodva vallom be, mennyire szeretem írásait, vagy azt, hogy a könyvből készült, mára már klasszikussá vált 1995-ös BBC-sorozatot évente többször is megnézem. A közvélekedés szerint ugyanis ezek a kosztümös, szimplán romantikusnak kikiáltott történetek avítt lektűrök, lagymatag limonádék, régimódi lányregények, ráadásul egy 200 éve halott írónőtől(!)... minden, csak nem „magasművészet”. (A női írókkal jóval elismerőbb angolszász kultúrában szerencsére teljesen másként állnak hozzá.) Pedig muszáj, hogy ennél több legyen bennük, különben mi magyarázná Austen írói színrelépésétől, az Értelem és érzelem 1811-es megjelenésétől kezdődően szinte töretlen népszerűségét, művei, illetve a belőlük készült adaptációk sikerét? Ráadásul, ha csupán a Büszkeség és balítélet utóéletét nézzük,
több mint háromszáz olyan regény jelent meg az elmúlt 200 évben, ami ennek történetét viszi tovább vagy mélyíti el.
Látszólag semmi másról nem szólnak könyvei, mint a házasságról, illetve az azt megelőző férjfogási bonyodalmakról. De csupán ennyire redukálni irodalmi munkásságát nagyjából olyan, mint Woody Allen híres bonmotja a Háború és békéről a villámolvasás kapcsán: „Az oroszokról szól."
Mivel idén lesz 25 éve, hogy kiadták könyvben a Büszkeség és balítélet leghíresebb „feldolgozását”, a Bridget Jones naplóját, ami számomra szinten egy fontos nőtörténeti referenciapont, úgy döntöttem, az évforduló megünneplése alkalmából nem csupán Helen Fielding szingli-sagaját olvasom újra, hanem az ihletadó eredetit is, Elizabeth Bennet és Mr. Darcy előítéletekkel teli egymásra találásának történetét. Ráadásul tavaly ősszel Loósz Vera fordításában új kiadásban is megjelent a regény a Manó Könyveknél, úgyhogy izgatottan néztem a feladat elébe, vajon milyen lesz jó pár év után, újra az elejétől a végéig elolvasni a könyvet.
Jane Austen a regény első változatát 1796 és 1797 között írta, és akkor még Első benyomások volt a címe (First Impressions). Ugyan már ekkor is megpróbálkozott a megjelentetésével, a megkeresett kiadó elutasította (amit bizonyára később nagyon is megbántak). Ezt követően többször is átírta a történetet, míg végre 1813-ban, két évvel a kedvező fogadtatással debütált Értelem és érzelem után kiadták ezt is, de immáron új és hangzatosabb címmel: Büszkeség és balítélet.
A történet dióhéjban: az öt lánygyermekkel megáldott, nemesi származású Bennet család bár látszólag jómódban éli életét a vidéki Angliában, a lányaik sorsa és jövője csakis azon múlik, miként tudják őket kiházasítani.
Az angol öröklési rend ugyanis – csakúgy, mint a korabeli magyar –, nem igazán kedvezett a nőknek, akik apjuk halála után, nemcsak pénz, hanem fedél nélkül is maradhattak, mivel a birtok és vele a jövedelem a család legközelebbi férfi tagjára szállt. Így aztán nem csoda, hogy amint megjelenik egy ígéretes, biztos egzisztenciájú férjjelölt a környéken, beindul a tervezgetés, a drukk, hogy mielőbb menyegző legyen. Viszont a társadalmi berendezkedés és illem elvárásai miatt a „vadászat” játékszabályai meglehetősen kevés mozgásteret biztosítanak a hölgyeknek: bár ők a „vadászok”, semmiféle akciót nem indíthatnak, az egyetlen, amit tehetnek, hogy várnak. A kezdeményezés joga a férfié, a nőnek csupán annyi szabadsága van, hogy eldöntse: igent vagy nemet mond a feltett kérdésre. Szerencsére akad azért választék bőven, de a regény címében emlegetett büszkeség, illetve balítéletek miatt bő egy évbe is beletelik, mire a lányok sorsa némiképp rendeződik, hogy végül mindenki, aki szeretne, férjhez menjen.
A könyv cselekménye nem túl bonyolult, az Austen-regények bravúrja a szövegben van, a sorok mögött és között. A frappáns párbeszédekben, megszólalásokban, melyek stílusa annyira egyedi és jellemző az adott karakterre, hogy más szájából el sem hangozhatna. Vagy a nagyszerű lecsapásokban, tömör megállapításokban. Az egymás mellé helyezett jelzők összeférhetetlenségében:
„A butaság, mellyel a természet Mr. Collinst megáldotta, biztonsággal megóvta széptevését minden vonzerőtől, amely bármely nőt arra indíthatna, hogy annak folytatását kívánja.”
Karaktereinek megrajzolásakor Austen gondosan figyelt arra, hogy még véletlenül se legyenek makulátlanok. Művei kicsit olyanok, mint a németalföldi festmények – precíz részletességgel megfestett hétköznapi jelenetek, amik első ránézésre ugyan idillinek tűnnek, de második blikkre már szembeötlő a képen szereplők tökéletlensége, olyan apró gyarlóságok jelenléte, amiket nem szoktak közszemlére tenni, nemhogy megörökíteni. Mint például Jan van Eyck Arnolfini házaspárjánál a szanaszét hagyott papucsok, guruló narancsok.
Azzal, hogy teret adott az esendőségnek, Elizabeth Bennet személyében egyben megteremtette a modern hősnő prototípusát. Austent megelőzően a regények hősnői hibátlanul hozták azt, amit a korabeli társadalom elvárt tőlük: elegáns, értelmes, jámbor, jól nevelt, következetes és tájékozott hölgyek voltak, akiknek legfőbb vágya, hogy kényelmes életet biztosítsanak férjüknek. (Ennek az ideálnak az egyik legfőbb irodalmi szószólója az 1745-1833 között élt moralista szerző, Hannah More volt – Jane Austen frászt kapott tőle.) Ehhez képest Elizabeth Bennet színrelépése olyannak hatott, mint egy nyilvános pofon a konvencióknak: sem küllemben, sem műveltségben nem hozta a korideált, a jámborságról nem is beszélve. Saját elképzelése volt a világról és gondolatait nem is rejtette véka alá.
„Szavamra – mondta őladysége –, ahhoz képest, hogy ilyen fiatal, nagyon határozottan fejti ki a véleményét.”
Jane Austen unokahúga, Fanny, csak hogy tesztelje egyik udvarlóját, a szerző kilétét elhallgatva felolvasta a regényt a fiúnak, aki teljesen elképedt Elizabeth viselkedésén, szókimondó természetén. Mikor Fanny megírta mindezt nagynénjének, Jane azt válaszolta, hogy a tökéletesség képe őt megbetegíti és gonosszá teszi. (“Pictures of perfection, as you know, make me sick and wicked.”)
A Büszkeség és balítélet egyik nagy bravúrja az, amit már a címe, főként az eredeti, az Első benyomások is sugall: tanulságos leckét ad előítéletességből, a vonzó külcsín csalókaságáról. Azonban nemcsak a saját ítélőképességének helyességétől elbizakodott Elizabethet, illetve a neveltetéséből, rangjából adódóan túlontúl büszke és magabiztos Mr. Darcyt szembesíti önnön hibáival és tanítja figyelemre. Az író olvasóját is folyamatosan próbára teszi és arra ösztönzi, hogy ne rögtön, a látszat alapján hozzon ítéletet, hanem váltson olykor perspektívát és nézzen az állítólagos tények mögé. Már a könyv nyitómondata is egy fals tétel, aminek épp az ellenkezője igaz:
„Egyetemesen elismert igazság, hogy egy dúsgazdag, nőtlen férfinak okvetlenül szüksége van feleségre.”
Ez a játék végig ott bujkál a regényben, csak elsőre, sőt, még másodjára sem biztos, hogy feltűnik. Itt van például Mr. és Mrs. Bennet kettőse: a gyors észjárású és szarkasztikus apuka, valamint a hajdan roppant csinos, ám „csekély értelmű, üresfejű és szeszélyes természetű” anyuka. Mr. Bennet fikarcnyit sem tiszteli feleségét és jókat szórakozik a körülötte élők ostobaságán, míg Mrs. Bennet folyamatosan nevetségessé teszi magát és családját, fecseg és hisztériázik. De ha jobban belegondolunk társadalmi helyzetükbe, máris árnyaltabb lesz a kép. Akkoriban ugyanis tényleg létfontosságú volt, hogy egy nő miként választhat magának férjet, elvégre megfelelő örökség híján semmi más lehetősége nem volt arra, hogy apja halála után is minimum olyan színvonalon élhesse az életét, mint amilyenen előtte. Mr. Bennetnek ugyan lett volna lehetősége gyermekei sorsáról gondoskodni, de ezt nem csak elmulasztotta, hanem az idő sürgetése dacára is félvállról veszi felelősségét. Bár idegesítően izgága, mégis Mrs. Bennet az, aki aggódik és tettre kész a lányok jövőjéért. Fricskáival Austen folyamatosan rávilágít arra, hogy önmagában szemlélve minden egyoldalú, torz, kissé sántít. Ha valamit igazán meg szeretnénk ismerni, sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül a kontextust. Ránézésre valóban a házasságszerzésről szól a könyv, de közben egy izgalmas és fanyar társadalomkritika is, ami pellengérre állítja a sznobériát és felületességet.
Jane Austen a nagy társadalmi tablók helyett a finom ecsettel megrajzolt portrék, aprólékosan kidolgozott miniatúrák híve volt.
A kicsiben mutatja meg az egészet – tulajdonképpen azt csinálja, amit Agatha Christie Miss Marple-je is egy-egy nyomozása során: abból indul ki, hogy vannak univerzális karaktertípusok, mozgatórugók. Nem kell ahhoz a fél világot bejárni, hogy kiismerjük az emberi természetet, a közvetlen környezetünkben is ott van minden, csak jól kell figyelni. Mindannyian találkoztunk már a struccpolitikus Mr. Bennettel, tudjuk milyen az akaratos Lydia, az elragadó modorú, ám megbízhatatlan Mr. Wickham, a féltékeny és bizalmaskodó Miss Bingley, a pragmatikus Charlotte Lucas, a szenteskedő Mr. Collins, vagy egy mindenkinél mindent jobban tudó, fölényeskedő Lady Catherine.
Habár a világ rengeteget változott az elmúlt 200 évben, az emberek motivációi, érzései annál kevésbé.
Ugyanúgy szeretünk és ítélkezünk, vagyunk frusztráltak és nagyra törők, vágyjuk az elismerést, a sikereket. Továbbra is ugyanúgy képesek vagyunk bedőlni a tetszetős külcsínnek, kész tényként kezelni a számunkra kedvezőbb információkat és önnön igazunkat szajkózva ítéletet mondani mindenről és mindenkiről. Úgyhogy hiába csak egy két évszázada halott vidéki angol vénkisasszony, aki romantikus komédiákat írogatott, az amit Jane Austen írt és tudott, cseppet sem veszített aktualitásából.