Marisa életében látszólag minden megvan, ami a boldogsághoz kell: biztos munkahely, barátok, esetenként szerelmi kapcsolatok és fiatalos lendület. Csak egy probléma van, hogy teljes szívéből gyülőli a munkáját, a reklámügynökségnél töltött érdektelen és haszontalan órákat, a kiégés szélén táncoló kollégákat, az el nem múló szorongást. Egy céges csapatépítő alkalmával viszont szembesül egy rég elfeledettnek hitt traumájával, ami elindítja a változás útján. Beatriz Serrano spanyol író Elégedetlenség című regénye sötét humorú történet egy olyan világról, ahol a munkavállalók már inkább csak az élet váratlan befejeződésében reménykednek.
Beatriz Serrano: Elégedetlenség (részlet)
Ford.: Nemes Krisztina
Megrezdül a mobilom. Délután fél hat van. Eltelt még egy nap, amikor átvertem a kapitalizmust, és egészen holnap reggelig nem kell visszabújnom ebbe a kényelmetlen álcába, ami mindenhol szűk rám. Kinyitom a WhatsAppot, és látom, hogy a rezgés azt jelezte, érkezett egy üzenetem Pablótól, a szomszédomtól. Azt kérdi, van-e kedvem később összefutni vele. Pablo a barátom és a szeretőm, öt éve fekszünk le egymással, azóta, hogy ideköltözött a harmadikra. A szexuális kapcsolatunk időszakos, a szerelmi kapcsolatunk nem létező, de a barátságunk ugyanolyan erős, mint volt.
Pablo meg én csak álszerelmespárként tudunk működni otthonaink biztonságos falainak védelmében és a teraszom ege alatt.
Pablónak volt néhány komoly barátnője ez alatt az öt év alatt, nekem egyszer volt tartósabb párkapcsolatom, ami néhány hónapig tartott, ezekben az időszakokban soha nem feküdtünk le egymással. Most egyedül van, meg én is, úgyhogy néha feljön hozzám, bort iszunk, vagy sört, dumálunk egy kicsit, aztán ágyba bújunk. Végighúzom a bal kezemet a lábamon, hogy meggyőződjek róla, eléggé szőrtelen-e. „Majd szólok”, válaszolom. Még borotválkoznom kell.
Néha sokkal egyszerűbb, ha maszturbálok. Nem mindig van kedvem beszélgetni, meghallgatni a másikat, odafigyelni, egyenes háttal ülni vagy megfésülködni. Az viszont a tisztelet teljes hiánya, ha valaki nem képes minimális figyelmet vagy kedvességet kisajtolni magából az iránt az ember iránt, akivel épp lefeküdni készül. Van, amikor majd megőrülök, annyira vágyom egy kis figyelemre vagy kedvességre: beszélnem kell, és szükségem van rá, hogy meghallgassanak, megsimogassanak, megöleljenek, belenézzenek a szemembe, hogy kívánjanak, és hogy én is kívánjak valakit, amikor az kell, hogy pár pillanatra megélhessem azt, ami szép egy kapcsolatban. Pablóval minden egyszerű, és a hazugság néha teljesen valóságosnak tűnik.
Néha legszívesebben azt kívánnám, bárcsak beleszeretnénk egymásba, de mindketten tudjuk jól, hogy ha ennyi év alatt nem történt meg, akkor nem fog egyszer csak varázsütésre mégis megtörténni.
„OK, itthon leszek”, jön a válasz. Azt hiszem, Julian Barnesnak vagy valamelyik másik angol úrnak volt egy olyan mondata, ami elég jól elmagyarázza, mi a szerelem: a szerelem az, amikor egy haragvó tekintet hirtelen megszelídül. S bár úgy érzem, hogy amikor Pablóval vagyok, az arcizmaim szelíden elernyednek, de amikor becsukom az ajtót mögötte, azon nyomban visszatérnek a számukra természetes feszült állapotba.
Bemegyek a házba, és becsukom a teraszajtót. Túl meleg van. A hűtőhöz lépek, és kiveszek egy ételdobozt az orosz saláta maradványával. A konyhapultnak támaszkodva eszem meg villával, miközben igyekszem nem gondolni rá, milyen szomorú, ha valaki villával eszik a konyhapultnak támaszkodva. Lehajtok két pohár vizet, és lefekszem. Beteszek egy ASMR-videót a YouTube-on, és álomba merülök egy nő hangjára, aki a spanyol alkotmány cikkelyeit suttogja a fülembe.
Mikor felébredek, este háromnegyed kilenc van, a YouTube saját kénye-kedvére folytatta a közvetítést, és a képernyőjén most a La 2 egyik régi politikai műsorából származó beszélgetés látható, ami a spanyolországi demokratikus átmenet témájával foglalkozik, négy őszes úr vitatkozik, és mindegyik meg van győződve a maga igazáról, mostanra már biztos halottak, de itt a szobámban, nemcsak hogy nagyon is élnek, hanem teli torokból ordibálva vitatkoznak.
Arra gondolok, hogy az internet egy varázslatos hely, hiszen hatalmában áll feltámasztani a holtakat.
Nyújtózom egyet, és kikapcsolom a műsort. Talán mert álmomban megizzadtam, vagy mert érzem az ágynemű érintését a lábam közt, úgy vélem, jó ötlet társaságban tölteni az éjszakát. Írok Pablónak, hogy fél óra múlva megihatnánk egy pohár bort. „Felmenjek, vagy lejössz?”, jön a válasz. „Gyere fel, én még zuhanyozom egyet.”
Beállok a zuhany alá, és beszappanozom az egész testemet, nagyon vigyázva húzom a borotvát a lábamon, pontosan kijelölöm a területeket, mintha nadrágszíjparcellákon szántanék végig a pengével, és újra meg újra végighaladok rajtuk, nehogy kimaradjon egy csintalan szőrszál.
Életem során sokat olvastam: Simone de Beauvoirt, Betty Friedant, Virginia Woolfot, Kate Millettet, Silvia Federicit, Angela Davist, Judith Butlert, Virginie Despentes-ot. Minden hiába.
Továbbra is kétnaponta szőrtelenítek, pedig egész Madridban nincs olyan ember, akinek a legapróbb esélye lenne arra, hogy bepillantson a hónom alá. Továbbra is elviselhetetlennek érzem a gondolatot, hogy a hajam, a szemöldököm és a szempillám kivételével a testem egyéb területein előbújjon akárcsak egyetlen szőrszál is. A munkám során mindenféle szar márka álcája mögé rejtőzve lelkesítő üzeneteket küldök olyan nőknek, akiket soha nem fogok ismerni, és arra biztatom őket, hogy ne érezzék rosszul magukat, mert striáik vagy visszereik vannak, mert ráncosodnak, mert megjelentek a zsírpárnák vagy a narancsbőr, mégis, mióta elkezdtem dolgozni, és van elég pénzem, azokat a drága kozmetikai termékeket vásárolom, amik jobb eredménnyel kecsegtetnek a striáim, a ráncaim, a megereszkedett bőröm és a narancsbőröm kezelése során. Nem sikerült elérnem, hogy ne érezzem rosszul magam a társadalom által hibásnak ítélt testtájaimmal kapcsolatban.
Fotó: Instagram / Beatriz Serrano
