![Coco Chanelnek nem tetszett az élete, alkotott egy újat [zsebró]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/20910/fe_1180_600_zsebro_cover.png "zsebró cover")
„Ahhoz, hogy pótolhatatlan legyél, másnak kell lenned” – szól Chanel egyik híres idézete, de a rossz nyelvek szerint az ilyen és ehhez hasonló, már-már szállóigévé vált bölcsességek, igazából nem is őt, hanem barátja és régi szeretője, a költő Pierre Reverdy szellemességét dicsérik. Állítólag a ‘30-as években közösen összeírtak pár frappáns megjegyzést, amikkel aztán Coco az őt kérdezgető újságírók előtt brillírozhatott. Kezdve azzal, hogy „minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned”, egészen odáig, hogy „a divat változik, a stílus örök”. Hogy mindez igaz-e vagy sem, valószínűleg nem fog kiderülni, mint ahogy Gabrielle „Coco” Chanel lénye is csupa rejtély.
Horst P. Horst: Coco Chanel, 1937
Már életében sokat tett azért, hogy misztifikálja történetét, de a halála óta eltelt fél évszázad csak tovább gazdagította a róla keringő, vélt vagy valós információkból építkező legendáriumot. Csupán címszavakban nézve is izgalmas a paletta: a világ talán legismertebb divattervezője, aki kiszabadította a női testet a fűző szorításából, a „kis fekete” feltalálója és az első igazi, mesterségesen előállított parfüm megalkotója, náci kém, Winston Churchill jó barátja, „social climber” és társasági díva, mecénás, üzletasszony, szerető, a fekete-fehér elegancia nagyasszonya, az örök mademoiselle. Attól függően, hogy épp a stílusos self-made woman, a boldogtalan szerelmes vagy a számító kollaboráns történetére vágyunk, kedvünkre válogathatunk a nemzetközi könyvpiacon szinte évente megjelenő életrajzi ihletésű könyvek közül. Itthon legutóbb a 21. Század Kiadónál jelent meg róla egy regény Párizs királynője címmel, aminek cselekménye főként az 1940-es évek megszállt Franciaországban játszódik, de a visszaemlékezésekből kibontakozik Chanel gyermekkora, fiatalsága, személyes döntéseinek és viselkedésének főbb mozgatórugói. (ITT bele is olvashatsz a könyvbe.)
A sok életrajzi könyv dacára az valószínűleg örökre talány marad, hogy milyen is volt valójában. Annyira szégyellte származását, keserves gyermekkorát, az árvaházi éveket, a kitartott fiatal nő szerepét, hogy szabályosan sportot űzött múltjának elmismásolásából. Hangzatosabbnál hangzatosabb „eredetmítoszokat” kreált, amiket tovább cifráztak a róla keringő pletykák. Így aztán tényleg csak az utókor jóhiszeműségén múlik, hogy a kirakós egymásnak sokszor ellentmondó darabkáiból mit illeszt be a Chanel-mítosz szövetébe. Éppen ezért Chanel annyiféle, amennyien mi magunk is: mindenkinek más tanulságokkal és mondanivalóval szolgál. Az biztos, hogy egy karakán teremtés volt, intelligens, szókimondó, éles nyelvű, de nem mindig a legjobb fej, és sokszor nem is kimondottan lojális. De ennek dacára, vagy éppen ezért, gyarlóságában nagyon is emberi – számos vitatható és pozitív érdemmel.
„Imádok kritizálni. Ha egy nap nem kritizálok többé, számomra vége az életnek”
– ismerte be egyik életrajzírójának, Paul Morand-nak. Bár rengeteg, anno forradalminak számító és ma is népszerű kreálmányt hagyott ránk, hozzá pedig használati utasítás gyanánt stílus- és életmód tanácsokat, igazából sokkal fontosabb az az örökség, alapelv-háromság, ami egész lényét és munkásságát is meghatározta, és ami még annál is inspirálóbb, mint gyakran idézett bonmot-jai.
Coco Chanel életéről, karrierjéről, örökségéről beszélget Szeder Kata és Valuska László.![Nácik, fűzők és self branding - Coco Chanel 20. százada [podcast]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/24155/fe_229_160_coco1.jpg)
1. „Nem tetszett az életem, hát alkottam egy újat”
Élete vége felé Chanel több ízben is megpróbálkozott, hogy társszerzők segítségével megírja a memoárját, viszont valamennyi kísérlet csúfos kudarcba fulladt. Annyira átszabta élete történetét, hogy igazából pont a lényeg maradt ki ezekből a mesékből: az, hogy ő tényleg fityiszt mutatott a neki szánt sorsnak és hatalmas elszántsággal és munkával felépítette saját magát. Gabrielle Bonheur Chanel 1883-ban egy nyugat-franciaországi vándorkereskedő és egy vidéki varrólány vadházasságából született, gyerekkora állandó költözködés és úton levés volt, majd 12 éves korában, anyja halálát követően, nővérével és húgával egyetemben az apja őt is árvaházba adta, mert nem akart tovább vacakolni a családfenntartással.
Az apácáknál eltöltött évektől kezdődően Gabrielle dacos elszántsággal dolgozott saját életén.
Legfőbb vágya saját anyagi függetlenségének megteremtése volt, és hogy többé ne nézhesse le senki – se származása, se képzettsége, se pedig a kor szépségideáljától eltérő megjelenése miatt. A zárdát követően varrónőként dolgozott Moulins-ban, de mivel többre vágyott ennél, kisebb fellépésekkel, énekléssel egészítette ki jövedelmét. 3-4 sanzonos repertoárjának állandó darabja volt a Ko Ko Ri Ko, a Scala nagy sikere, illetve a Qui qu'a vu Coco (Ki látta Cocót) című dal – ekkor ragadt rá a Coco becenév is, amit inkább csak elviselt, mintsem szeretett. A fellépések során, 1906-ban találkozott Étienne Balsan lovastiszttel, aki meghívta őt vidéki kastélyába.
Coco Chanel 1909-ben
Gabrielle hamar belátta, hogy a szeretői státusz csak ideig-óráig biztosít kényelmes életet, és sértette az is, hogy bár a bohém vendégeskedések körülrajongott háziasszonya volt, a birtokon kívül minden fontosabb társasági eseményen háttérbe kellett vonulnia, mintha ott se lenne, nem is létezne. Bár tisztában volt kivételes helyzetével, dühítette a kettős mérce, aggasztotta anyagi kiszolgáltatottsága, és kereste a lehetőségét annak, hogyan állhatna a saját lábára. Ezekben az években ismerkedett meg élete nagy szerelmével, az angol úri körökből érkező, bár kétes származású Arthur Capellel, akit mindenki csak Boy-nak szólított. A férfi nemcsak bátorította, de támogatta is abban, hogy új és önálló életet kezdjen, de tény, hogy ehhez szüksége volt mind Capel, mind pedig Balsan segítségére.
„Életem legnagyobb szerencséje volt, hogy találkoztam vele: olyan lényre akadtam benne, aki nem szegte kedvemet és bátorságomat (...) értett hozzá, hogy kibontakoztassa bennem azt, ami egyedi, a többi rovására”
– vallotta be Morand-nak évtizedekkel később.
Chanel a két férfi támogatásával nyitotta meg 1910-ben az akkor még csak kalapokat kínáló szalonját a párizsi Cambon utca 21. szám alatt. Persze egyből rá lehetne sütni a billogot, hogy így aztán bárki tud boldogulni, de 110 évvel ezelőtt, nőként, ráadásul ilyen származással esélye sem lett volna férfi segítség nélkül saját vállalkozást indítani, vagy akár csak hivatalos ügyeket intézni. Ugyan hálás volt a segítségért, hajtotta a dacos önérzet, hogy mielőbb visszafizesse a banki biztosítékul kapott kezdeti tőkét. 6 év elteltével már a saját bevételéből gazdálkodott és építkezett, és lett mindaz, amit a Chanel név az 1920-as évektől kezdődően ma is jelent, egyértelműen az ő érdeme. Vagány egyszerűségével teljesen felforgatta a divatvilágot, tökéletesen ráérzett a korszellemre és élete végéig azt tartotta szem előtt, hogy mire is van szüksége úgy igazából a nőknek. „Ez a fiatal fiú (sic) még megtáncoltat minket”– jegyezte meg róla a századforduló egyik legkelendőbb divattervezője, Paul Poiret, és Coco egy látványos diadalúttal be is teljesítette a jóslatot.
Chanel 1925-ben
2. A kevesebb, több
Igazából ebben áll a Chanel-stílus lényege, amivel igazi lavinát indított el nemcsak a divatot, de a női szerepeket és lehetőségeket illetően is. Az egész onnan indult, hogy fiatal lányként neki nem tetszett és szerinte nem is állt jól a századforduló befűzött, fidres-fodros divatja, ezért aztán kitalált magának egy olyat, ami sokkal jobban passzolt filigrán, a kor ideáljához képest túlságosan is fiús alkatához.
„Mindenki röhögött az öltözködési stílusomon, de ebben rejlett a sikerem titka. Más voltam.”
(Megint csak: nem tetszett, ami volt, kreált valami újat.) Arról nem is beszélve hogy az akkor divatos sziluett eléréséhez konkrétan kalodába kellett zárni a női testet, amiben lélegezni is alig lehetett, nemhogy mozogni, önállóan létezni. Elég végignézni az elmúlt pár száz év portréit, divatillusztrációit, hogy vázlatos képet kapjunk arról, egy-egy kor milyen szerepet szánt a nőknek. Izgalmas a ritmus, a periodika: például a szinte mozgásképtelenségig díszített rokokó sziluettek után jön egy könnyed empire (a kettő közötti rövid átmeneti időben volt egy francia forradalom, illetve a szabadság, egyenlőség, testvériség eszmeiségének alkotmányos rögzítése), hogy aztán egyre szorosabb fűzőkbe szorítsák vissza megint a női testet, ami számtalan szervi deformációhoz, légzési nehézséghez, és sokszor halálos kimenetelű tüdőbetegséghez vezetett. Éppen ezért elsőként a 19. század második felének orvosai szólaltak fel a fűző viselése ellen, viszont egészen az első világháborúig kellett várni, hogy elkezdődjön az érdemi változás, és vele megszülessen a 20. századi nő.
Chanel Deauville-ben, 1913-ban
A fűzőtől való megszabadulás, hogy végre szabadon lehet lélegezni (szó szerint), segítség nélkül öltözködni, jönni-menni, illetve a saját test birtoklásának öröme és felelőssége persze csak egy lépés volt ebben a folyamatban, de olyan lavinát indított el, ami aztán az élet számos más területén is változásokat generált. Bár Chanelnek vitathatatlan érdemei voltak ebben az átalakulásban, igazából nem ő, hanem Paul Poiret volt az, aki elsőként „levetette” a nőkkel a fűzőt, viszont a kényelmes és funkcionális ruhák divatját már Coco teremtette meg. Csakis olyan darabokat tervezett – kezdetben magának, majd 1913-tól már vásárlóinak is –, amik tökéletesen alkalmazkodtak a nők egyre dolgosabb hétköznapjaihoz, illetve azoknak a feladatoknak az elvégzéséhez, melyek a férfiak hadba vonulásával szintén rájuk hárultak.
„A sors eszköze voltam a szükséges nagytakarításhoz.”
Élete végéig elsőként mindig magán tesztelte ruháit. Ha bármi is akadályozta a szabad mozgásban, kényelmetlen vagy szűk volt, visszaküldte a próbababára. Új, korábban csak a férfiak ruhatárában használt anyagokat emelt át a női gardróbba, mint például a kényelmes és olcsó pamutdzsörzét, vagy később a tweedet. Szabályosan kivágta a nőket a felesleges cicomákból, inkább tépett, mint varrt, legfőbb munkaeszköze, az ollója, egy elegáns szalagra akasztva mindig ott lógott nyakában, ha dolgozott.
Roger Schall: Coco Chanel, 1937
A második világháború kitörésekor bezárta szalonját, mondván nincs most helye a divatozásnak, és egy hatalmas szürke fejezetet nyitott életében. Máig vita tárgya, hogy a francia megszállás alatt német kémként és/vagy a brit titkosszolgálat bizalmi embereként működött. Az viszont kvázi tény, hogy a Párizs felszabadulását követő zűrzavaros hetekben, amikor naponta tucatjával hurcolták el a kollaborációval vádolt franciákat, és egy reggel Chanelért is megjelent két felfegyverzett fiatalember, régi jó barátja, Winston Churchill telefonja és személyes közbenjárása mentette meg Cocót a további meghurcoltatásoktól. Bár ő maga megmenekült, a renoméja megsínylette az előző pár évet.
Christian Dior „New Look" modelljei
Visszavonult Párizstól és a divattól is, de azért folyamatosan figyelte a szakma alakulását és egyáltalán nem volt róla kedvező véleménnyel. Amikor például Christian Dior előállt azzal, hogy ő akkor most kényeztetni és kompenzálni szeretné a nőket a háborús nélkülözésekért, és ennek eredménye a gáláns anyaghasználatú, múlt századi sziluettek idéző New Look lett, Chanel teljesen kiakadt az öncélú gavallérságon: „Dior? Ő nem öltözteti, hanem kárpitozza a nőket!” Mint ahogy az sem tetszett neki, hogy a férfiak kezdték el uralni a háborút megelőzően főként női tervezők által diktált divatot, a hogyanról már nem is beszélve:
„A divattervezők elfelejtették, hogy a ruhákban nők vannak!”
71 évesen végül úgy döntött, ideje újra a tettek mezejére lépni, és 1954 februárjában ismét megnyitotta szalonját. Új kollekciójának fogadtatása nem volt elsöprő, de míg Franciaországban fanyalogtak ódivatúnak titulált visszafogottságán, az USA-ban hatalmas lelkesedéssel, kapva kaptak a modellek után. A kedvezőtlen hazai kritikák dacára Coco kitartott elképzelése mellett, és nem sokkal később megszülettek mára már igazi klasszikusnak számító darabjai: az újfent férfi ruhatár inspirálta, steppelt 2.55 táska, a lezseren elegáns Chanel-kosztüm és az emblematikus fekete orrú cipő. Vezérelve mindvégig az ízléses egyszerűség és a praktikum volt, és ezt nagyon szemléletesen meg is tudta indokolni: „Vannak cafrangok egy repülőgép vonalvezetésében? Nos, nincsenek! Én a repülőgépekre gondolva alkottam meg kollekcióimat.”
Alex Stewart Sasha: Coco Chanel, 1929
3. Ha valamit csinálsz, csináld jól!
Chanel egész életében elszántan törekedett arra, hogy ha valamibe belefog, azt a lehető legnagyobb szakértelemmel, a tőle telhető legjobbat hozva tegye. Rettegett attól, hogy bárki kontárnak, műveletlennek, hozzá nem értőnek titulálja, így aztán bármibe is kezdett, rengeteget tanult, gyakorolt, vagy épp kutatott és kérdezett. Mindig a maximumra törekedett és ezt várta el munkatársaitól, környezetétől is.
Chanel és munkatársai 1932-ben, a londoni szalonjában
Amikor fiatal lányként kitalálta, hogy megpróbálkozik a színpaddal, akkor a keresetét arra fordította, hogy énektudását tökéletesítse. Étienne Balsan birtokán, látva azt, hogy a férfi élete a lóversenyek és lótenyésztés körül forog, ráadásul a kastélyban vendégeskedő társaság is a lovas eseményekhez igazodva szervezi idejét, a társalgásról már nem is beszélve, Chanel úgy döntött, inkább beletanul ő is, mintsem kimaradjon belőle és a hozzá nem értők butuska hallgatásával teljenek napjai. Étienne felügyelete mellett kezdte el a lovaglóleckéket, és bármennyire is illetlennek számított akkoriban, ragaszkodott ahhoz, hogy ő is férfi módjára, lábát átvetve és nadrágban ülje meg a lovat. Hónapokon át minden hajnalban, ha esett, ha fújt, kiment a terepre és órákon át figyelt, gyakorolt. Igazi őstehetségnek tartották, rövid idő alatt kiváló lovas lett belőle, már-már igazi tagja a csapatnak, csak az a fránya származása továbbra sem engedte, hogy legálisan is része legyen az úri társaságnak, részt vegyen az előkelő eseményeken, páholyból nézhesse a versenyeket.
Chanel és kutyája, Gigot 1930-ban
Évtizedekkel később, elismert tervezőként és sikeres üzletasszonyként ez már nem jelenthetett akadályt, így amikor 1924-ben megismerkedett Hugh Richard Arthur Grosvenorral, Westminster hercegével, nemcsak a lazacfogásban és a vadászatban lett járatos, de az angol arisztokrácia legfelsőbb köreiben is társa lehetett. „A híres Coco megérkezett, és én rögtön belehabarodtam. Nagyon rátermett és kellemes asszony, messze a legerősebb egyéniség, akivel Bennynek (Westmisternek) valaha is dolga volt. Kitartóan vadászott egész nap, vacsora után kocsival visszament Párizsba, ma pedig a manökenek végtelen során ellenőrzi és igazgatja a ruhákat” – írta róla Churchill egy közösen eltöltött vadászat után, a feleségének címzett levelében.
1928-ban egy vadászaton Winston Churchill és fia, Randolph társaságában
Chanelt ugyanez a maximalizmus hajtotta munkájában is, akár egy-egy kollekció megtervezéséről és a vele járó rengeteg kutatásról, vagy épp az üzletvezetésről volt szó: tudni akarta, mi, miért és miként működik. Az inspirációul szolgáló történelmi/népi motívumoktól kezdve a könyvelésig, érteni szerette volna mindazt, amit csinál. Soha nem akarta átélni újra a gyerekként és fiatal lányként olyan sokszor elszenvedett lenézést és kiközösítést, úgyhogy módszeresen trenírozta magát. Mivel tökéletesen tisztában volt oktatásának és műveltségének hiányosságaival, szisztematikus önképzésbe és olvasásba kezdett. Komoly könyvtárat épített fel művész barátai segítségével, akik a ‘20-as évektől kezdődően egyre gyakrabban gyűltek össze nála.
Chanel és Serge Lifar 1937-ben, Velencében
Pierre Reverdy költő, Jean Cocteau költő, festő és rendező, Picasso, az orosz zeneszerző Sztravinszkij, a Sert házaspár, Szergej Pavlovics Gyagilev és Serge Lifar balettművészek is előszeretettel élvezték Coco nagyvonalú vendégszeretetét. Ezekből az összejövetelekből idővel a műkedvelő nagyközönség is rengeteget profitált, ugyanis számos izgalmas közös munka (előadás, díszlet, jelmez) ötlete született meg és indult útjára Chanel szalonjából.
„Ha szárnyak nélkül születtél, ne akadályozd semmivel, hogy kinőjenek... Kelj föl korán, dolgozz keményen. Nem fog megártani: a fejed dolgozik, a tested tevékeny.”
– állítólag ezt is Coco mondta, de még ha nem is, ő maga volt az élő bizonyítéka annak, hogy a recept működik. A semmiből indulva építette fel és tartotta folyamatos mozgásban birodalmát, ami abból indult, hogy nem tetszett neki az az életpálya, amire a kor és annak társadalmi berendezkedése predesztinálta. Céltudatos volt és a végsőkig elszánt, de a sikeres forradalmárok – és ő aztán tényleg az volt – valószínűleg mind azok. Élete, személyisége remek alapanyag mind a csodálatra, mind az ítélkezésre. A róla szóló könyveket olvasva a negyedik fontos tanulság pedig az, amit Kosztolányi is megfogalmazott az Édes Annában: „…egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével…”
André Kertész: Gabrielle Chanel az 1930-as években
