Leiner Laura a 2010 és 2013 között megjelent, nyolcrészes – minden iskolai félév egy kötet, az utolsó dupla – A Szent Johanna gimi sorozattal itthon addig még sosem tapasztalt népszerűségre tett szert a kamaszok körében. A szerző azóta átlagosan évi két kötettel jelentkezik. Idén májusban jelent meg Londonsztori című, huszonéveseknek szóló regénye, novemberben pedig az új kamaszsorozata folytatódott a Tud rólunk valaki a Deákban című kötettel. A könyveit évek óta testvérével közös kiadójával publikálja, a Hegedűs Gyula utcában pedig közös könyvesboltot is nyitottak.
Olvasóival az első pillanattól több közösségimédia-felületen is tartja a kapcsolatot. Facebookon 65 ezer, Instagramon és TikTokon 101-101 ezer követője van, de még az itthon kevésbé használt, X-en (régen: Twitter) is 24 ezres közösséget épített. Ezzel a lelkesedéssel a gyakorlatban is szembesülhettünk, amikor a könyvesboltban tartott interjút többször is megszakítottuk, hogy a háttérben diszkréten várakozó rajongók bezsebelhessenek egy dedikációt és egy fényképet. Interjú Leiner Laurával.
A Szent Johanna gimi-kötetekkel robbantál be a köztudatba 2010-ben, de nem ez volt az első megjelent könyved. Hogy kezdted?
18 évesen írtam az első regényemet. Egy nyári napon, a saját szórakoztatásomra elkezdtem írni egy történetet, és be is fejeztem egyhuzamban. Remek! címmel jelent meg, ez volt az első könyvem.
Milyen volt a visszhangja?
Nagyon kis közönséget ért el, de nekem nagy büszkeség volt. Akkoriban nem volt annyira megszokott, hogy az ember ilyen fiatalon könyvet írjon, sokáig nem is vettek komolyan a szakmában. Ezt követte még pár szárnypróbálgatás különböző műfajokban, főleg a romkomok területén.
A Szent Johanna gimivel találtam meg magam az ifjúsági irodalomban, aztán annyira jól éreztem ott magam, hogy benne is maradtam.
2010-ben, A Szent Johanna gimi megjelenésekor a könyvpiacon a fantasztikus vagy disztópikus sorozatok voltak népszerűek az ifjúság körében: még érződött a Harry Potter utórezgése, a Twilight a közepén járt, akkor indult az Éhezők viadala. A te könyveid ugyanezt a korosztályt szólítják meg, de nagyon különböznek a felsoroltaktól, szinte kisrealisták. Egy gimnáziumi osztály mindennapjait mutatod be naplószerűen, a tanóráktól az otthoni életükig egy 14 éves lány, Reni szemszögéből. Miért választottad ezt a vonalat?
Azt gondoltam, hogy lenne igény egy hétköznapibb történetre, amivel könnyebb azonosulni. Szerencsére ez beigazolódott, az olvasók rögtön ráhangolódtak, megtalálta a közönségét. Elképzelhető, hogy azért is, mert nagyon egyedi volt akkor a piacon. Szeretem a hétköznapi történeteket, olyan pillanatot próbálok megragadni a könyveimben, ami tényleg bármelyikünkkel megtörténhet, és könnyű vele azonosulni. Ehhez társul aztán a helyzetkomikum.
Szerinted a Szent Johanna miért talált be ennyire?
Akkor úgy éreztem, hogy azért, mert nagyon egyedül van a piacon ezzel a stílussal:
naplóregény, tele van popkulturális utalásokkal, és nem foglalkoztam annak veszélyével – és a mai napig nem foglalkozom írás közben –, hogy ezek jól öregszenek-e, emlékszik-e még rájuk valaki.
Az írók gyakran igyekeznek egyfajta időtlenségbe mosni, nem beazonosíthatóvá tenni, mikor játszódik a könyvük, hogy az olvasók könnyebben tudjanak hozzá kapcsolódni. Ezzel szemben te sok aktualitást zsúfolsz bele. A szereplőidet az iwiwes profiljukkal mutatod be, az aktuális filmek, sorozatok, zenék is fontos részei a történetnek. Amikor ilyen gyorsan változik a technika, ennek alapján pontosan be lehet lőni, hogy melyik évben járunk. Így időkapszulaként is működnek a könyveid?
A Szent Johanna gimi tele van elavult közösségi médiával, olyan zenékkel, amik nem biztos, hogy fennmaradtak. Az Iskolák versenye trilógia első részébe például beleírtam a musical.ly-t, de mire megjelent az utolsó rész, már TikTok lett belőle. A Szent Johanna gimit a rajongók egy kicsit kultikus státuszba emelték, emiatt viszont az új olvasók, akiknek sokszor fogalmuk sincs arról, hogy mi van benne, szemet hunynak efelett. A mostani tizenévesek ugyanúgy olvassák, mint az akkoriak – a története, a sulis szerelmi vonal mindig aktuális lesz.
Jól érzékeltem, hogy a popkulturális utalások sokszor a történetből is előrevetítenek fordulatokat? Például, ha Reni tud angolul, már sokkal korábban rájött volna, hogy Cortez mit akar tőle.
Ezek tudatosak. Figyeltem arra, hogy Reni olyan könyveket olvasson, amik a mai napig nagyon fontosak és klasszikusak. Láttam már olyat is, hogy egy könyvtárban megcsinálták „Reni könyvespolcát”. Fontosnak tartom például a zenéket a könyvemben, ami akkoriban, amikor a Szent Johannát írtam, még nem volt annyira megszokott. Szóba került, hogy vegyük ki, de ragaszkodtam hozzá, és kiderült, hogy jól működik. Ma már nagyon sokan használják, főleg a közösségük miatt.
A mai napig előfordul, hogy az olvasóim, ha hallanak egy-egy olyan számot, amit a könyvből ismerhettek meg, elküldik nekem. Volt, hogy koncert közben rohantak oda hozzám. A Bexi-sorozatomba beleírtam egy amerikai együttes számát, és egyszer csak láttam, hogy bekövetett az együttes Instagramon.
Rám is írtak, hogy tisztázzuk, mi történik, mert a YouTube-csatornájukon, annál a videónál csak magyar kommentek voltak. Azt hitték, hogy hackertámadás történt.
A közösségimédia-felületek megjelenése a könyveidben amiatt is izgalmas, mert az elsők között használtad ezeket az oldalakat a rajongóiddal való kapcsolattartásra. Honnan jött az ötlet?
Abból indultam ki, hogy én mennyire örülnék, ha közvetlenebb kapcsolatom lehetne valakivel, akinek szeretem a könyveit. A közösségi média nem arról szól, hogy én mutogatom magam, nem egyoldalú, hanem ez egy oda-vissza kapcsolat, megosztom, amiket az olvasók küldenek, mémeket, fotókat, rajzokat. Ez róluk is szól, ettől közösség.
Fontosnak tartottam, hogy elérhető legyek az olvasók számára, ezt a mai napig igyekszem tartani.
A Szent Johanna indulásakor jött be Magyarországra magyar nyelven a Facebook, azt rögtön elkaptuk. Akkor a Twitter ment még nagyon. Most pedig az Instagramot és a TikTokot használom az olvasókkal a kapcsolattartásra.
Egyébként veled mi szerettette meg az olvasást?
12 évesen kezdtem a Shakespeare összessel, utána viszont egy éles váltás következett:
Stephen Kingnél megtaláltam azt a komfortot, amire egy kamaszlány vágyik. A kedvencek temetője volt tőle az első.
Szintén a hangulat, az életszemlélet ragadott meg Hunter S. Thompson, Charles Bukowski, Bret Easton Ellis munkáiban, most is épp őt olvasom. Őrületesen nagy rajongójuk vagyok.
Belecsempészed magadat valamilyen formában a könyveidbe? Vannak olyan karakterek, akik rád vagy az ismerőseidre hasonlítanak?
Szándékosan nem. Próbálok úgy írni, hogy egy teljesen új világot találjak ki, nem a hétköznapjaimból merítek. Az előfordul, hogy egy-egy tulajdonságom, zenei ízlésem bekerül, de azt se a főszereplőnek adom, hanem valamelyik mellékszereplőnek. Fontos, hogy ne erőltessem magam az emberekre főszereplőként; én nem vagyok főszereplő típus.
Mellékszereplő vagyok, és jól érzem magam így.
Eredetileg forgatókönyvíró szerettem volna lenni, aki háttérember. Azt hittem, hogy a regényírás is erről szól: nem gondoltam volna, hogy íróként megismernek az utcán. 15 évvel ezelőtt itthon ez nem nagyon volt jellemző.
Akik amúgy nem ismernek, a különböző könyves események óriási dedikáló soránál biztos felfigyeltek már rád. Órákat várnak, hogy találkozhassanak veled, többen napernyővel, piknikkosárral készülnek fel a várakozásra. Vannak, akik zokognak. Hogyan lehet ezt kezelni?
Fantasztikus, amit az olvasók kibírnak egy ilyen sorban.
Az idei könyvhéten kettőkor kezdődött a dedikálásom, és a mellettünk lévő standból reggel 7-kor küldték a képet, hogy az első olvasók akkor érkeztek, polifómon táboroznak és alszanak.
De hoztak már kempingszéket, és volt sátor is. A könyvhéten most 5 óra 43 perc volt a szintidőnk, de az egyik Szent Johanna gimi-könyv megjelenésnél három napot szántunk a dedikálásra.
Számomra fontos, hogy abban a rövid időben, amikor odaülnek hozzám, kapják meg azt, amiért megérte nekik ennyit várni. Figyelek arra, hogy ne fáradjak el, hogy az utolsó ugyanazt az élményt kapja, mint az első. Én is zokogós típus vagyok, így ezzel nagyon tudok azonosulni; én is tudok sírni egy együttes vagy egy film miatt.
Ezeken az alkalmakon barátságok is szövődnek. A dedikáláson beállnak a sorba, és öt óra múlva, mire hozzám érnek, úgy köszönnek el előttem, hogy akkor beszélünk holnap.
Léteznek belsős poénok, kis összekacsintós dolgok a rajongóiddal?
A dátumok.
Szeptember 8.? (A Szent Johanna gimiben ez az a nap, amikor a fiú főszereplő először feltűnik a történetben és a főhősnő saját bevallása szerint ettől a pillanattól szerelmes belé – a szerk.)
Igen! A szeptember 8. dátum önálló életre kelt. Nem lehet tudni, hogy mi lesz felkapott. Ez nem az írón múlik. Számomra ez a dátum nem volt kifejezetten fontos. Annyi volt a lényeg, hogy a fiú főszereplő egy héttel később érkezzen, maradjon rá elég figyelem. Ez annyira kinőtte magát, hogy most például esemény épül rá. Ez az, ami megismételhetetlen.
15 éve jelent meg A Szent Johanna gimi, azóta felnőtt az olvasóid egy része. Mik a tapasztalatok, kik azok, akik most olvasnak téged?
Szerencsére mindenki. Úgy érzékeltem, hogy egyik pillanatról a másikra történt, hogy azok a tizenéves olvasók, akik anno az első könyveimmel kezdték, már a gyerekeikkel jönnek egy-egy dedikálásra. Most úgy néz ki, hogy érkezik egy család, ahol olvas a tizenéves lány, az anyukája, a nővére, és néha már apukák is mondják, hogy belenéztek a könyvbe.
Mások már dolgoznak, és a munkájuk közben találkozunk, például kaptam már jobb helyet a repülőn egy ott dolgozó olvasómnak hála.
Sokan az utóbbi két évben találtak vissza hozzám. Már kinőtték az ifjúsági irodalmat, de a romkom-vonal nekik is szól. Sokan pedig felnőttként is tovább olvasták az ifjúságit is, mert amolyan komfortkönyv maradt nekik. Ha egy nagyobb krízisből akarnak kiszakadni, vagy úgy érzik, rossz a világ, akkor visszaköltöznek a könyveimbe, és egy pár órára megnyugszanak. A legjobb visszaigazolás, ha a könyveim újraolvasósak.
És persze ott vannak azok, akik most kamaszok, és a gimiseknek szóló könyveket keresik a boltban.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Hogy lehet túllépni egy ilyen nagy sikeren, mint A Szent Johanna gimi?
Érdekes, hogy a Szent Johannához hasonló könyvek folyamatosan érkeztek más szerzőktől, miközben én direkt nem akartam a történeteimet ismételni. Én magamat szerettem volna megugrani, íróként nem akartam beleragadni egy könyvbe. Az fontos volt, hogy mást írjak, hogy túllépjek. A Szent Johanna gimi után fesztiválról írtam, utána egy énekesről.
De továbbra is tizenévesekről, huszonévesekről írsz. Hogy maradsz képben a szlenggel és a trendekkel?
Szerintem ez nem olyan dolog, amiből ki lehet nőni, ha az ember kellő energiát és kutatómunkát fektet bele.
Abszolút hozzátartozik például a munkámhoz és az íráshoz, hogy kortárs kultúrát fogyasszak. Rettenetesen sokat.
Az Iskolák versenye trilógiánál, ahol tizenéves karakterek nevében kellett kommenteket írni, naponta több ezer hozzászólást olvastam különböző videók alatt, hogy elkapjam azt, mi a vicces egy kommentszekcióban. Annál a könyvemnél épp ezeket emlegetik a legtöbbször, hogy mennyire sokat nevetnek rajta az olvasók.
Amikor egyszer arról kérdeztek, hogy milyen negyvenesnek lenni, azt felelted, hogy te kifejezetten örülsz, mert most már komolyan fognak venni. Eddig ez nem így volt?
Mostanában már sok a huszonéves vagy akár még fiatalabb író. Megkönnyíti a helyzetüket, hogy nincsenek egyedül. Amikor én a húszas éveim elején megérkeztem ebbe a szakmába, akkor még más volt a könyves piac.
Mindig arra vártam, hogy már ne azt mondják rám, hogy csak „írogatok”, miközben már volt a hátam mögött 8-10 könyv.
Arra gondoltam, hogy biztos van egy kor, amit hogyha elérek, akkor már nem írogatok, hanem írok. Ezért vártam nagyon, de különben jól is érzem most magam a bőrömben.
Az elmúlt 15 évben szerinted mennyit változott az ifjúsági irodalom megítélése?
Semennyit, sőt, az ifjúsági irodalom a legmostohább. Még a gyermekirodalmat is sokkal inkább elismerik.
Mit tapasztaltál, mennyit változott a könyvpiac, a könyves közeg ez alatt az idő alatt? Miben más ma kiadni egy könyvet ebben a műfajban, mint a kezdetekkor?
Nehezebb volt könyvet kiadni, nehezebb volt bekerülni a könyves közegbe, kiadó nélkül nem ment. Ez sokat változott, szerintem jó irányba. Most már az ember akár magánkiadással is elérhet olvasókat. Ez akkoriban még nem volt opció vagy pejoratív felhangja volt.
A magánkiadásba szintén minthogyha egy ütemmel korábban érkeztél volna. Ma már számos szerzőnek van saját kiadója, neked korábban eljött az a pont, 2010-ben pedig saját könyvesbolt is társult hozzá.
Volt néhány olyan dolog a pályafutásom alatt, amiben várnom kellett egy picit, hogy többen legyünk.
Ilyen volt a magánkiadás vagy például a könyves merchandise. Én a koncerteken mindig veszek szuvenírt, úgy gondoltam, hogy az olvasóknak is van erre igényük. Eleinte bántott, hogy ezt sokan felépített marketingnek, brandingelésnek gondolták, de amikor más kiadók is elkezdték, akkor könnyebb lett.
A saját kiadás az én esetemben csak a saját könyvekre vonatkozik, nincs tervben, hogy kiadóként más szerzőket is megjelentessek, én csak írni szeretnék tovább.
Mi a következő mérföldkő számodra?
Nem titkolt álmom volt, hogy egyszer külföldi kiadásban megjelenjen valamelyik könyvem. Azt gondoltam, hogy egy írói karriernek ez a csúcsa, de elérhetetlennek tűnt. Az idei évben a Londonsztori megjelenésével egyidőben felkeresett egy szlovákiai kiadó, hogy szeretnék szlovák nyelven megjelentetni a könyvet: leszerződtünk, már megvan a fordító is. Reméljük, még idén megjelenik.
Fotók: Valuska Gábor
