Elif Shafak nemcsak Törökország egyik legnépszerűbb szerzője, hanem lelkes aktivista is, aki a szabadságjogok betartásáért vagy éppen a nők egyenlőségéért harcol, ezek az ügyek pedig szépirodalmi műveiben is rendszeresen feltűnnek. Néhány éve a hét könyve volt nálunk az Eltűnt fák szigete (itt mutattunk részletet), melynek fontos és aktuális témái – például a klímaváltozás vagy a társadalmi konfliktusok – az új regényben (olvass bele!) is visszaköszönnek.
Nekem a 10 perc 38 másodperc című, Booker-rövidlistás kötet volt az első találkozásom az íróval, ami akkor sokak mellett engem is elvarázsolt.
Máig előttem vannak az isztambuli képek, illatok és ízek, melyek a brutális, de mégis gyönyörű történet hátterét adják.
Mindezek fényében nem meglepő, hogy nagy elvárásokkal vágtam neki a frissen megjelent, csaknem 600 oldalas könyvnek, amely az igazat megvallva nem volt könnyű olvasmány. Ugyan Shafak itt is hihetetlenül erős vizualitással vezet végig minket a távoli, rejtélyes vidékeken, az arányérzéket sajnos fájdalmasan nélkülözi ez a regény. Pont emiatt körülbelül a 300. oldalon jöttem rá, hogy valójában milyen komoly téteket mozgat a szerző, amelyekért nagyon is megéri elindulni ezen az utazáson.
Mivel állunk szemben?
A Folyók vannak az égben lapjain egyetlen esőcsepp útját követjük végig i. e. 630-tól egészen 2018-ig, az ókori Mezopotámiától Anglián át Irakig. A koncepció szerint az „élet és halál hírnökeként” funkcionáló, mindig új formát öltő víz összefűzi a múltat és a jelent, emlékezik, és ősi, nemzedékeken átívelő tudást hordoz. A cselekmény kezdetén a híresen művelt, ám legalább annyira kegyetlen asszír uralkodó, Assurbanipal palotájában vagyunk Ninivében, amely az egész regény bölcsője. Innen ágazik a történet három szálra, amelyekről már a legelején megtudjuk, hogy úgy kapcsolódnak majd egymáshoz, mint a víz molekulái.
Három karaktert ismerünk meg, akiknek a sorsa – sokszor szinte csodával határos módon – végül egybefonódik, és minden apró részlet a helyére kerül.
A könyv elején feltűnő esőcseppel 1840-ben találkozunk újra, amikor hópehely alakjában egy újszülött szájába esik. Arthur Smyth vízi guberálók között jön a világra, akiktől a nem túl hízelgő, ellenben találó „csatornák és nyomornegyedek királya” címet kapja. A szegénységben töltött, viszontagságos gyerekkor ellenére a kisfiúra fényes jövő vár. Kiderül ugyanis, hogy rendkívüli emlékezőtehetséggel megáldott zseni, aki visszafordíthatatlanul beleszeret a ninivei kultúrába és költészetbe, autodidakta módon megfejti a mezopotámiai ékírást, majd egész életét a Gilgames-eposz bűvöletében tölti. A történelem viharában hánykolódó, éles eszű kisfiúról többször eszembe jutott Spiró György Fogsága, amely szintén egy hatalmas kutatómunkát magába sűrítő monstrum, amit emlegettek már profi lektűrként és filozófiai nagyregényként is (itt írtunk róla).
H2O: Két nő és egy férfi
A molekula további atomjait két női szereplő adja: a kilencéves Narin a Tigris folyó közelében nagymamája tanításait hallgatja az általuk gyakorolt jezidi vallásról, majd később együtt Irakba indulnak, hogy szent helyen keresztelhessék meg a kislányt. A másik főhősnőnk pedig – Dr. Zaleekhah Clarke – Londonban élő hidrológus, aki szülei tragikus elvesztése és zátonyra futott házassága után már az öngyilkosságot tervezgeti, amikor egy mezopotámiai ékírással tetováló nő személyében rátalál a szerelem.
A három idősík először csak egy-egy motívumon keresztül találkozik, aztán egyre szorosabban átszövik egymást.
Mindeközben Shafak monumentális tudásanyaggal dolgozik: újabb és újabb izgalmas információkat ad át egy elfeledett kultúráról vagy éppen még ma is működő hitrendszerekről és babonákról. Miért dobott le magáról mégis majdnem ez a történet a felénél?
A kevesebb néha tényleg több
Egy ponton azt olvassuk, „vannak azok a ritka lelkek, akik bármerre fordulnak, mindenütt szépséget találnak”. Elif Shafak egyértelműen ilyen szerző, amit én a magam részéről inkább erénynek szoktam tartani, mert a jelenünkben igenis szükség van a színtiszta szépségre, az intenzív érzésekre és a költőien megformált, kanyargó mondatokra.
Ez a „folyó” azonban most határozottan túláradt.
„Később, amikor már elcsitult a vihar, mindenki beszél majd róla, mekkora pusztítást vitt véghez, bár arra senki, még maga a király sem fog emlékezni, hogy az egész egyetlen esőcseppel kezdődött” – így indul a regény. A felütés számomra rögtön a mesék hangvételét idézte, amely az ókori világ ábrázolásához alapvetően illik is, idővel viszont nagyon fárasztóvá tud válni. Az volt az érzésem, hogy a szereplők sokszor nem beszélgetnek, hanem már-már szónokolnak, és minden mondatba jut egy hasonlat, egy példázat vagy egy bölcsesség, amely legtöbbször sajnos nem annyira mélyenszántó. „Az embernek mindig csodálattal kell szemlélnie a világot, mert az tele van csodákkal”, a szavak „úgy repülnek, mint az emlékezet farktolla”, „az élet egy nagy iskola”, és még sorolhatnám.
És akkor egyszer csak:
Már jelentősen lankadni kezdett a lelkesedésem, mikor felerősödött egy történetszál, ami az utolsó 200 oldalra mégis odaszegezett a könyv elé. A huszonegyedik századi jezidi kislány fejezeteiben többször is előkerült, hogy gyakran „ördögimádóknak” szokás bélyegezni ezt a vallási csoportot, de a jóságos nagymama sokáig elintézte annyival, hogy a „gyűlölet méreg”, és gonoszak az emberek. Aztán valahol a 400. oldal után tanúivá válunk egy valóságban is lezajlott, kegyetlen népirtásnak, melynek következtében nyilvánvalóvá válik, hogy a Folyók vannak az égben távolról sem csak egy mese.
„Mindössze két és fél percet vesz igénybe hatvannégy emberi lény kivégzése. Egy esőcsepp ennyi idő alatt éri el a földet” – olvassuk, és mintha egy másik könyvbe csöppennénk az esővel együtt.
Hirtelen mázsás súlya lesz a mondatoknak, és szinte arcon csap a valóság.
Megismerünk egy közösséget, akiket a mai napig üldöznek az iszlám szélsőségesek, és rajtuk keresztül olyan kérdésekkel nézünk szembe, mint hogy hol van Isten, amikor a nevében gyilkolnak le gyerekeket, és miként lehetséges, hogy a világ egyes pontjain még mindig adják-veszik az rabszolgákat.
Olvasni kell!
Talán nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, hadilábon állok ezzel a kötettel, mert bármennyire is fanyalogtam az érzelgőssége vagy a túlírtsága miatt, leborulok a szerző által végzett kutatómunka előtt, és sok megdöbbentő felismerést, dilemmát magammal viszek belőle. Egy biztos: „amikor zavaros időket élünk, mindenki egy kicsit elveszett lesz. Senki sem olyan magabiztos, mint ahogy azt kifele mutatja. Ezért kell sokat olvasnunk”.
Fotó: Zeynel Abidin/Wikipédia
