Állítólag minden vízkereszt előtti estén valami egészen különleges dolog történik: az aprónép házról házra járva átkutatja az összes karácsonyfát, hogy magával vigye a szaloncukrokat. Igen ám, de ha a gyerekek mindet megették, akkor nem marad más választásuk, mint elvinni magukkal a játékokat. Keresztesi József Az elveszett szaloncukor című mesekönyve egy fordulatokban gazdag karácsonyi történet, amelyben egy testvérpár, Trixi és Samu rejtélyes és kalandos nyomozásba kezd a karácsonyfa belsejében, hogy megleljék az aprónép titkát.
Keresztesi József: Az elveszett szaloncukor (részlet)
Tizenkét napig tart a karácsony,
S hipp-hopp, itt is a vége, barátom:
Tizenkét tucat sós perec,
Elrágcsáltuk, így megy ez,
Tizenegy bátor kis huszár,
Tíz kacsatündér trombitál,
Kilenc szemtelen szagos radír,
Nyolc fakanálnyi szalonnazsír,
Hét denevér a mangófán,
Hat pici pocok tangót jár,
Öt dundi dandy,
Négy bögre brandy,
Három kócos macska jön,
Két egérke ráköszön,
És ott ücsörög egy kismadár
A kopasz körtefán.
ELSŐ FEJEZET
amelyben egy unalmas nap
végre véget ér
Vannak végtelenül hosszú napok, amikor mintha az óramutató is csak unalmában mozdulna néha. Odakinn már délutántól félhomály borul a világra, és az embernek egyáltalán nincs kedve semmihez.
Samu egész délelőtt fel-alá lófrált a lakásban. Elővette a két gombfocicsapatot, felállította a karácsonyfa lábánál, de kiderült, hogy hiányzik az egyik csatár. Így aztán inkább a műanyag indiánokkal játszott: a törzs a karácsonyfa ágai közt állt lesben, és megtámadta a piros tűzoltóautót.
A küzdelem azonban nem tartott sokáig – végül is egy tűzoltóautónak nincs sok esélye egy csapat indiánnal szemben –, úgyhogy Samu egy idő után abbahagyta ezt is.
Trixi csak késő délelőtt került elő, és egyfolytában a mobilját nyomkodta, miközben Emma néni a konyhában tett-vett, Samu pedig csak unatkozott, és várta, hogy legyen már vége a napnak. Holnap anya meg apa végre hazaér a sítúráról, és együtt fogják leszedni a karácsonyfát.
Samu szerette, amikor Emma néni vigyáz rájuk. Habos kakaó reggelire, palacsinta ebédre. Még azt is megengedte nekik, hogy ma este idekinn aludjanak a nagyszobában, a karácsonyfa mellett. De akkor is egyre jobban hiányoztak a szülei.
Délután ismét megpróbálta felkutatni az elveszett gombfocicsatárt, de most sem találta sehol. Palacsintát majszolt, megnézett egy unalmas rajzfilmet, belelapozott egy unalmas képeskönyvbe, aztán végre-valahára eljött a vacsoraidő. Evés után pedig megágyaztak a matracon, a karácsonyfa szomszédságában.
Amikor Emma néni bejött, hogy jó éjszakát kívánjon, Samu épp a fa körül ólálkodott.
– Na, hess az ágyba! Mára elég a szaloncukorból.
Samu méltatlankodva morgolódott, hogy egy szem cukor nem számít, egy szem cukor nem számít... Trixi érdeklődve figyelte a fejleményeket a takarója mögül.
– Én mondtam neki, hogy már mostunk fogat!
Samu szikrázó pillantást vetett rá. Pukkadj meg, te marabu, te krumplifejű madárijesztő!
– Samukám... – csóválta a fejét a néni. – Hát nem tudod, milyen nap van ma?
– Milyen nap, milyen nap… Unalmas.
Emma néni csodálkozva nézett végig a gyerekeken.
– Ti tényleg nem tudjátok? Ma van vízkereszt előestéje. Holnap fogjátok leszedni a karácsonyfát.
– Igen, apával és anyával.
– Bizony ám. De akkor azt sem tudjátok, hogy ez egy különleges este?
Trixi kíváncsian nézett a nénire. Amikor ilyen titokzatos arcot vág, akkor szokott előjönni a furábbnál furább történeteivel.
Emma néni közelebb hajolt, és suttogóra fogta a hangját.
– Ez az utolsó este, amikor még áll a fenyőfa. És ezen az éjszakán… Ti tényleg nem tudjátok?
Samu elhatározta, hogy csak azért se fog izgalomba jönni, de most mégis bizseregni kezdett a feje búbja. Emma néni szeme tágra nyílt a félhomályban, és a hangja halkan duruzsolt.
– Ezen az éjszakán eljön az aprónép. Házról házra járnak, és végigkutatnak minden karácsonyfát!
Samu a nővérére sandított: Trixi csak úgy csüngött a néni szavain. Ő viszont úgy döntött, hogy nem hagyja magát megetetni bármilyen butasággal, így csak vállat vont:
– Na, és mit keresnek?
– Te mit kerestél a fán, Samu?
Trixi hangja diadalmasan harsant föl:
– Na, mit? Hát szaloncukrot!
Samu lesújtó pillantással mérte végig Trixit. Te majomparádé, te savanyított dinnye, jaj, de büszke vagy most magadra…
Emma néni komoly arccal nézett végig rajtuk.
– Úgy bizony. Az aprónép maradék szaloncukrok után kutat. És legalább egy szemet mindig hagyni kell nekik, mert ha nem, hát akkor visznek helyette mást.
– Mást? Mi mást? – kérdezte Samu gyanakodva.
– Játékokat. Üveggolyót. Masnikat, harisnyákat. Ilyenkor szokott lába kelni az apró csecsebecséknek. Úgyhogy azt javaslom, hogy ma éjjel már ne vadássz szaloncukorra…
Samu segélykérőn nézett Trixire. Hátha elneveti magát, hátha kiderül, hogy a néni csak ugratja őket. Trixi azonban magára öltötte a lehető legjókislányosabb arcát, és buzgón bólogatott.
– Na, jól van, gyerekek – szólalt meg Emma néni immár lágyabb hangon. – Ideje aludni!
Samu sietősen föltette a kérdést, hogy esetleg nem maradhatna-e égve a kislámpa, mire a néni elmosolyodott.
– Megijedtél az aprónéptől, Samu? Ne félj, téged nem visznek el.
– Nem ijedtem meg! – tiltakozott Samu. – Csak… Csak izé… Arra gondoltam, hogy ha ég a kislámpa, esetleg nem mernek előjönni.
– És akkor szaloncukrozhatsz, mi? – csattant föl ismét Trixi gúnyos hangja. Samu vasvillatekintettel meredt rá, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, Emma néni belé fojtotta a szót.
– Ma már nincs több szaloncukrozás! Jó éjszakát, gyerekek.
A néni lekapcsolta a lámpát, majd csöndben behúzta maga mögött az ajtót.
Samu a sötét plafont bámulta, miközben ide-oda cikáztak fejében a gondolatok. Egyáltalán nem tetszett neki a néni meséje a furcsa népségről, akik végigjárják a házakat, és karácsonyi játékokat lopkodnak.
Egyáltalán nem tetszett.
Fotó: Facebook / Keresztesi József
