![Vidéki ballada az Amerikai Álomról [zsebró]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/2/20910/fe_1180_600_zsebro_cover.png "zsebró cover")
A ‘90-es évek legeslegelejének egyik nagy slágere volt az „Álmaimban Amerika visszainteget / álmaimban Amerika nem mondhat nemet” refrénnel dübörgő AD Studió szám. Bő három perc időutazás, rendszerváltós életérzés, Calippo jégkrém, susogós melegítő és Dallas.
Épp csak túlvoltunk a Vasfüggöny lebontásán, és mindaz, ami után évtizedeken át ácsingóztunk – a vadiúj illatú, csillogó és szabad Nyugat –, egyszeriben elérhetővé vált. (Legalábbis, ezt akartuk hinni.) Az álmok netovábbja persze Amerika maradt továbbra is, ami évszázadok óta kecsegtetett a lehetőségek, siker, pénz és csillogás országának illúziójával.
Azóta eltelt pár évtized, én is, és Amerika-képem is sokat változott. Bár sosem voltam egy rajongó alkat, és egyre inkább képes vagyok összefüggéseiben nézni a világra, azért biztonságot adott a tudat, hogy van egy nagy testvér, aki figyel, és ha kell, segít, aki menedékül szolgál, harcba száll a jóért és igazságért. Elvégre mi mást is várnánk egy olyan országtól, ami a szabadság és egyenlőség szellemiségében fogant?! Aminek lakossága ennyire színes és ezer gyökerű, ahova szinte mindenki, aki önszántából jött, a szabadság és jobb élet reményében érkezett. Olvasmány- és filmélményeim persze sorra cáfolták elképzelésemet, amit aztán csak tetéztek tanulmányaim. Obama 2008-as megválasztása után azért picit bizakodni kezdtem.
Elhittem, hogy az emberi hangnem mégiscsak népszerűbb, mint a folytonos ellenségképzés és harci készültség.
Aztán jött 2016 és vele nyáron a Brexit-szavazás, novemberben a Trump-győzelem, amit a világ egy része hatalmas revansként élt meg, a másik fele viszont értetlenül kapkodta fejét, mert ami történt, az a nyilvános arculköpése volt a mindaddig piedesztálra emelt értékeknek és céloknak.
Hogy mi történt 2016-ban, illetve azóta, hogy hol siklott ki kezünkből a valóság valós érzékelése és vele a józan ítélőképesség megléte, számos kutatás, vagy épp film, irodalmi mű témája azóta is. 2020-as ÉV KÖNYVE listánk első és nyolcadik helyezettje, Ali Smith és Nick Hornby regénye is a Brexithez vezető, illetve a döntést követő társadalmi feszültségeknek, a begyöpösödött elvek és elméletek abszurditásának kortárs lenyomata, míg Ben Lerner Az iskola Topekában című könyve a mai Amerikai identitás-válságá(i)t boncolgatja. Ebbe a sorba illeszkedik J. D. Vance itthon tavaly év végén megjelent életrajza is, a Vidéki ballada az Amerikai Álomról, ami az amerikai fehér munkásosztály hanyatlásáról és annak szociokulturális hátteréről mesél. A Yale-en jogi diplomát szerző Vance írása az Államokban 2016 nyarán jelent meg, de igazán Trump megválasztását követően robbant be a köztudatba, mint kvázi kézikönyv a történtek megértéséhez. A memoárból Ron Howard rendezésében film is készült, november végén mutatta be a Netflix, Amy Adamsszel és Glenn Close-sal a főszerepben. (Itt írtunk róla.) Bár a könyvet a New York Timestól Bill Gatesig rengetegen méltatták érzékenysége és a felvetett kérdések empatikus megközelítése miatt, a filmet már annál kevésbé, mondván pont az hiányzik belőle, amitől a könyv működik.
Vance ugyanis szókimondó őszinteséggel mutatja be ennek a társadalmi rétegnek a gyökereit, kulturális identitását, napi gondjainak komplexitását. Ügyelt arra, hogy ne csak a munka helyett inkább segélyen élő, sokszor alkohol- vagy drogproblémákkal küzdő emberek személytelen tömegét lássuk bennük, hanem megértsük azt is, mi vezetett idáig, és miért nem lehet és szabad egy egyszerű vállrándítással átlépni felettük. Pontosan arról a lecsúszóban lévő fehér középosztályról mesél, akik Trumpot a győzelemhez segítették, és ahonnan a szerző maga is származik.
„Az én klubom az a sok millió munkásosztálybeli fehér, akik eredetileg Skóciából vagy Írországból származnak, és sosem végeztek főiskolát.
Ezeknél az embereknél a nyomor családi hagyomány:
őseik idénymunkások voltak a déli rabszolgatartó gazdaságban, utána részes bérlők, majd szénbányászok, végül gépkezelők és gyári munkások a közelmúltban. Honfitársaik hegyvidéki tahóknak, fehér szemétnek hívják őket. Én szomszédoknak, barátoknak és családtagoknak.”
A velem szinte egyidős Vance a saját és családja életén át mutatja be az Appalache-vidék és a Közép-Nyugat fehér munkás középosztályának megerősödését és évtizedek óta tartó bukdácsolását. Nem a messzi és varázslatos Amerikába visz, hanem egy nagyon is ismerős, magára hagyott régióba, ami mára teljesen belesüppedt az apátiába, ahol a „minek törjem magam, úgysincs értelme” és a „minek legyen rangos állásom, ha úgysem fogadnak be maguk közé” életérzés dominál. A vertikális mobilitás lehetősége szinte zéró, a társadalmi tőke ismeretlen fogalom, éppen ezért nem is meglepő, hogy az itt élők mindenütt összeesküvést látnak és kimondottan fogékonyak a konspirációs elméletekre.
„Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya.
Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. (...) Az otthonaink kész disznóólak. Úgy üvöltözünk egymással, mintha a balközépben ülnénk. Legalább egy ember a családból kábítószeres: hol az apa, hol az anya, hol felváltva, hol egyszerre. Amikor már teljesen szétvet az ideg, ellátjuk a másik baját, többnyire az egész család előtt, akár a kisgyerekeink szeme láttára, és a szomszédok általában végighallgatják az egészet. (...) Gyerekfejjel kerüljük az iskolát, és szülőként sem ösztönözzük a gyerekeinket tanulásra. (...) Nem fűlik a fogunk a munkához, amikor már állás után kellene néznünk. Ha pedig beállunk valahová, nem bírjuk sokáig. (...) Fennen hirdetjük a kemény munka fontosságát, miközben szentül hisszük, hogy mások hibájából nincs munkánk: mert Obama bezáratta a szénbányákat, vagy mert mindent Kínában gyártanak. Efféle hazugságokkal próbáljuk feldolgozni a kognitív disszonanciákat: a feloldhatatlan ellentmondásokat a naponta látott világ és a teli torokból harsogott eszméink között.”
A ‘70-es években elindult zuhanást sem a különböző gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő-, sem pedig a segélyprogramok nem tudták megállítani, mert a probléma gyökere mára már nem a munkanélküliség, hanem a jövőből való kiábrándultság: nem számít, ha szorgalmas vagy, ha jól dolgozol, mert úgysem lesz eredménye. Generációk szocializálódtak ebben a hiszemben, így aztán nem is annyira a lustaság, hanem a tanult tehetetlenség köti őket gúzsba. Aminek aztán az alkohol- és drogproblémák, családon belüli erőszak és a nemzedékről nemzedékre örökített traumák a hozománya.
„A szitkozódó, üvöltöző, sőt, akár verekedő párok hozzátartoztak a mindennapi életünkhöz.
Egy idő után szinte fel sem tűnt az egész. Sokáig azt hittem, a felnőttek egyszerűen így beszélnek egymással.”
Hogy bántalmazó házasságból újabb és újabb katasztrofális kapcsolatokba menekülő, drogproblémákkal küzdő anya mellett az állandó költözködéseknek és traumáknak kitett J. D-ből hogyan lett mégis Yale-diák? Ezt csakis annak köszönheti, hogy volt egy vérbeli hillbilly, „vidéki tahó” nagymamája, aki minden nehézség és kudarc dacára is vallásosan hitt az igazi munkában és az amerikai álomban. Elvégre a nagyszülők a ‘40-es, ‘50-es években maguk is ennek köszönhették egzisztenciájukat. A nyomorgó hegyvidékről a városokba menekülve és az acéliparban munkát vállalva nem csak házat és biztos megélhetést szereztek, de társadalmi megbecsülést is: ők voltak azok a munkások, akik naggyá tették Amerika gazdaságát.
„Úgy gondolták, hogy ha nekik sikerült eljutni egy egytermes tanyasi iskolából egy kétszintes kertvárosi otthonig a középosztályban, akkor a gyerekeik (és unokáik) könnyűszerrel bekerülnek egy főiskolára, és kivehetik a maguk részét az Amerikai Álomból.”
Ettől lehetett Vance a ritka kivételek egyike, akinek sikerült kitörnie az elszigeteltségből. Először az Ohiói Állami Egyetemen, majd pedig a Yale-n tanult, de előtte még teljesített pár év katonai szolgálatot, hogy finanszírozni tudja tanulmányait. Elmondása szerint a tengerészgyalogságnál eltöltött időszak vitt rendszert az életébe és mutatott rá arra: nem szabad mindent kapásból készpénznek venni. Mert legyen szó hiteligénylésről, ösztöndíjakról vagy pályaválasztásról, számtalan lehetőség közül választhat. Tudatosult benne az információk értéke, és annak fontossága, ne elégedjen meg a legkényelmesebb, legkézenfekvőbb magyarázatokkal, minél több forrásból tájékozódjon, hogy a saját kezében tartsa döntéseit, életét.
„A hegylakókat kisgyermek koruktól arra nevelik, szembenézés helyett kerüljék a kellemetlen igazságokat, vagy tegyenek úgy, mintha lenne jobb igazság.”
Bár kemények a megfogalmazásai, igazából nem ítélkezik, de nem is ment fel senkit a saját balsorsa miatti felelősség alól. Könyvét érték olyan vádak, hogy sztereotipizál, de ez nem jelenti azt, hogy a jelenség ne létezne, amire Trump színre lépése és hangzatos ígéreteinek és elméleteinek hatalmas ovációval kísért fogadtatása az egyik legfőbb bizonyíték. Vance részletesen, és belülről mutatja meg egy széles és önérzetében önmagát is romboló társadalmi réteg évtizedek óta görgetett és halmozott problémáit, betegségeit. A tünetek egyre nyilvánvalóbbak, de az okok kezelése nélkül nem lesz rá gyógyír. Sőt, minden jószándék ellenére csak rosszabbodni fog a helyzet, amíg emberek tömege születik bele és szocializálódik abban a hiszemben, hogy „bármit csinálsz, úgysem lesz jobb, kár a strapáért" és hogy mindig lesz valaki, akit ezért okolni lehet. Azt, hogy ennek milyen kisülései lehetnek, láthattuk az elmúlt évek már-már polgárháborús zavargásaiból.
Akár elfogadjuk, akár nem, az Egyesült Államok nagyhatalom, a világ rendjének máig legmeghatározóbb játékosa. Hol jól, hol rosszul, de pédát mutat, trendet diktál, ami ott történik, az közvetve a mi életünkre is hatással van. Arról nem is beszélve, hogy Vance memoárját olvasva rá kellett jönnöm, hogy igazából nincs is tőlünk olyan messze ez az Amerika.
Címlapkép: Grant Wood - American Gothic (1930)
