Steigervald Krisztián 2020-ban írt először könyvet az egymás megértésével küszködő nemzedékekről, azóta pedig töretlen népszerűségnek örvend: telt házas előadásai sokak szemléletmódját megváltoztatták már, és podcastbeszélgetései mindig tudnak újat mondani. Legújabb kötetében a szülői generáció dilemmáira keresi a választ.
Hogyan lehet gyereket nevelni ebben az őrült, felgyorsult világban? És miként viszonyuljunk saját szerepeinkhez? Ezekről beszélgettünk a családias hangulatú sajtóbemutatón a Villa Bagatelle szalonjában.
Bizonytalan szülők
Steigervald Krisztián kezdésként elmesélte, hogy valójában teljesen véletlenül került erre a pályára: a Közgázon kezdett el az egyetemisták médiahasználati szokásaival foglalkozni, aztán később piackutatóként vizsgálta, hogyan lehetne egyes márkákat vonzóbbá tenni bizonyos célcsoportok számára. Ahogy egyre inkább beleásta magát a témába, a business felől a hétköznapi élet irányába fordult az érdeklődése, és 2020-ban megjelent az első könyve, amit aztán újabb követett (olvass bele!).
Szülő vagyok, és érzem a nehézségét” – mondta a friss kötet inspirációjáról.
Elárulta azt is, hogy amikor nekiállt alanyokat keresni a felhasznált interjúkhoz, több százan jelentkeztek, és elképesztően erős személyes történeteket osztottak meg. „Most iszonyatosan bizonytalanok vagyunk a szülői szerepeinkkel kapcsolatban” – mondta, és hozzátette, hogy ahogy mindenkinek, természetesen neki is megvannak a harcai a saját mintáival.
A kulcs az önismeret
A mai szülők nagy része egészen más nevelést kapott, mint ahogy az napjainkban elfogadott, így nem véletlen, ha sokszor eszköztelennek érzik magukat. „A legnagyobb ajándék, amit az utódainknak adhatunk, a saját magunk önismerete” – vélte Steigervald. Márpedig ezt nem kapjuk meg a ChatGPT-től.
Belső stabilitás nélkül viszont a gyerekeink útját sem fogjuk tudni megfelelően egyengetni, muszáj tehát energiát fektetnünk a lelkünk megismerésébe.
„Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy ott állnak mögötted a szüleid, a nagyszüleid, a dédszüleid, és fogják a vállad” – próbálta érzékeltetni a szerző, hogy milyen nagy mértékben hatnak ránk az előző generációk. Hét-nyolc nemzedék emléknyomait őrizzük állítólag magunkban, és ezeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Egyre nagyobb szükség van a „szülők iskolájára”
A továbbiakban nem mehettünk el amellett sem, hogy a különböző korosztályok nyilvánvalóan nem egyformán nyitottak a pszichológiára. A világ ma már megadja a lehetőséget, hogy elmerüljünk önmagunkban, de sokára jutottunk el oda, hogy egyáltalán a depressziót elismerjük betegségként, és ez még ma sem evidens egyesek számára. Éppen ezért örül neki mindig Steigervald, ha az olvasók olyan történeteket osztanak meg vele, hogy például egyik idősebb családtagjuknak adták a kezébe valamelyik könyvét, és aztán beszélgetni kezdtek róla.
A szerző személyes missziójának tekinti a „szülőnevelést”, hiszen bőven van még mit tanulni.
Hasonló témában tartott egyébként előadást az első Futurotheca fesztiválon Orvos-Tóth Noémi is, aki szintén azt tűzte ki a „szülők iskolája” első és legfontosabb tananyagának, hogy saját traumáinkkal és hiányainkkal kezdjünk valamit, mert csak így fogunk tudni megfelelően válaszolni a gyerekünk igényeire (olvasd el beszámolónkat!).
Steigervald sosem mulasztja el kihangsúlyozni, hogy a generációkat nem zárt dobozként kell elképzelnünk: igenis megvan a lehetőségünk, hogy átvegyünk egymástól bizonyos dolgokat. Sőt, a legjobban tesszük, ha hajlandóak vagyunk tanulni, hiszen fejlődést csak úgy érhetünk el, ha nem eltörölni igyekszünk a másik nemzedék elveit és módszereit, hanem próbáljuk megérteni, elfogadni azokat, és leszűrni belőlük a számunkra is hasznosítható gondolatokat.
Fotók: Danks Emese